„A halottakat exhumálni kell”

„A kommunizmus magva Magyarországon termékeny talajra hullott” – hangzott el 1959. március 21-én a Kerepesi temetőben, a Munkásmozgalmi Panteonnak nevezett emlékhely avatóján. A temető legnagyobb építménye a rákövetkező harminc évben egyszerre volt látványosság és temetkezési hely, de főképp a Kádár-korszak abszurd emlékezetpolitikájának szimbóluma. Cikkünk első részében keletkezésének előzményeit mutatjuk be.

„Révai József elvtársat, a forradalmi munkásmozgalom hűséges és rendíthetetlen harcosát, a Magyar Kommunista Pár alapító tagját, az MSZMP Központi Bizottsága, az Elnöki Tanács tagját, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagját, 1959. augusztus 7-én, pénteken 14 órától a magyar munkásmozgalom nagy halottjainak emlékműve előtt ravatalozzák fel. Temetése ugyanott 16.30 órakor lesz” – közölte az MTI-vel egy nappal a temetés előtt a „Révai József elvtárs temetésének megrendezésére alakult bizottság”. Arról viszont nem esett szó, hogy a temetés egyúttal premier lesz; Révai volt ugyanis az első, akinek a hamvait a Munkásmozgalmi Panteonban helyezték el. Olyan régi elvtársak hamvai mellé, akiknek a maradványait korábban mindenféle helyszínekről vitették a Kerepesi temetőbe (ma: Fiumei úti sírkert) egy évvel korábban.

Mártírok útja

A „mártíremlékmű” kifejezést először 1949-ben használták; a Kozma utcai izraelita temetőben azon év szeptemberében avatták fel a Hajós Alfréd tervei alapján épített, nevekkel teleírt oszlopcsarnokot, amely a holokauszt áldozatainak állított emléket, s homlokzatára ezt írták: „Megölte őket a gyűlölet – őrizze emléküket a szeretet.” Az avatóünnepségen a hatalom csak államtitkári szinten volt jelen, és a hitközség mellett részt vettek a református, az evangélikus és az unitárius egyházak, viszont a Magyar Dolgozók Pártja és a katolikus egyház nem képviseltette magát. Az előbbi valószínűleg azért nem, mert már 1949 januárjában párthatározat született egy kommunista mártíremlékmű tárgyában: Rákosiék öt meg nem nevezett „mártír” életnagyságú szobra (és sírja) mellett az 1919-es Tanácsköztársaságra is ezzel akartak emlékezni. Ahogy Apor Péter írja az Immortalitas imperátor: a Munkásmozgalmi Panteon születése című 2002-es tanulmányában, az emlékműnek „forgalmas közteret” kellett volna elfoglalnia „valamely proletár lakta környéken”, a konkrét terveknek pedig négy héten belül meg kellett volna születniük.

Nem tudni, hogy a nagy ívű elképzelést a rendszer Tanácsköztársasággal kapcsolatos hozzáállásának a megváltozása vagy a feladattal megbízott Kádár János és Marosán György más irányú elfoglaltságai sodorták-e el, ám ezután a sírhely-emlékmű ideája évekig nem került elő.

1955 decemberében, a Műcsarnokban megrendezett VI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás megnyitóján Darvas József népművelési miniszter a következőt mondta: „Ha a képzőművészetben is állandó szívós eszmei harcot folytatunk a jobboldali nézetek ellen, a polgári művészeti elvek maradványai ellen, egyben azt sem engedjük, hogy a szektás szűkkeblűség jelentkezése megzavarja a fejlődést, akkor még erőteljesebb lehet az előrehaladás.” Ennek nyomán nem meglepő, hogy a legnagyobb figyelem az ún. mártírok emlékműve pályázatra irányult, amelyre az akkori legnevesebb (és legmegbízhatóbb) szobrászokat hívták meg. „A hét kiállított terv nem mindegyike szuggerálja a kommunista mártírok heroizmusát, s azt, hogy az eszme, melyért életüket adták, győzedelmeskedett. Az elvont Géniusz-idea minden korban helytálló, de itt, ez esetben kívánatos a tartalomhoz konkrétabban kötődni” – írta a pályaművekről az Esti Budapest című lap, külön kiemelve, hogy „a kommunista hős típusát leg­inkább Olcsai-Kiss Zoltán tervének főfigurája közelítette meg”. A pályázatról Darvas József is elmondta megnyitójában, hogy az „végleges eredményt nem hozott”, azt viszont nem említette, hogy a pályázók nem is voltak tisztában sem a mártírok személyét, sem az emlékmű helyszínét illetően.