Kultúrától függetlenül

Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek

A Nagy-Britanniában élő, részben vagy egészében bevándorló hátterű nők egymásba hurkolódó élettörténeteit bemutató könyv a genderdiverzitás és a multikulturalizmus kordokumentuma, a woke-fóbiások rémálma, az interszekcionális feminizmus nagyregénye. Az angol, ír, német és nigériai felmenőkkel rendelkező író, szerkesztő, egyetemi oktató és színházalapító Evaristo fáradhatatlanul dolgozik a színes bőrű művészek elismertetéséért. Ez volt a kilencedik könyve (azóta két újabbat is írt), és az első, amelyet magyarul is olvashatunk. A mű méltán nyerte el 2019-ben – Margaret Atwood Testamentumok című regényével megosztva – a Booker-díjat.

A 440 oldalas monumentális munka, amelybe a szerző több önéletrajzi elemet is beleszőtt, a brit és a karibi női irodalmi hagyomány és a női Bildungsroman örököse, miközben magán viseli a posztmodern irodalom jegyeit is. Utóbbinak megfelelően nincs főszereplője vagy domináns nézőpontja: mind a tizenkettő (életkor, osztályhelyzet, foglalkozás, világnézet, szexuális orientáció és nemi identitás szempontjából sokféle) nő perspektíváját megismerjük. A központozás részleges (a szöveg csak vesszőkkel tagolt, mondatzáró pontok és így nagy kezdőbetűk nincsenek), és ez a szöveg ritmusát az élőszóhoz, vagy épp a fejünkben csapongó gondolatokhoz teszi hasonlatossá, és egyben főhajtás a tudatfolyamregényt megalkotó Virginia Woolf előtt. A szereplőket előbb a jelenben látjuk, aztán a múltjukba merülünk, megismerjük faji szempontból összetett örökségüket, majd újra a jelenben búcsúzunk el tőlük, hogy aztán egy következő fejezetben, immár más megvilágításban újra felbukkanjanak.