Az első kettőt még húszas évei végén, a harmadikat élete derekán alkotta a zeneszerző. Bár híján vannak annak a bravúros tömörségnek, ami a többi kamaraműre jellemző, éppenséggel forrófejű szárnyalásuk folytán is méltók a rajongásra. Egyedül a g-moll zongoranégyes ismerős ízű Rondo alla Zingarese tétele vált a hazai rádióhallgatók kedvencévé. A brahmsi recept ezekre a művekre is érvényes: romantikus hév klasszikus formák közé zárva. Négy magyar – vagy magyarországi illetőségű – művész találkozott, hogy ezeket a négyeseket lemezre vegye: a venezuelai Giovanni Guzzo hegedűs a Végh Sándor alapította Camerata Salzburg koncertmestere, a Zeneakadémia tanára, a többieket pedig ennyire sem kell bemutatnunk: Szűcs Máté brácsázik, Perényi Miklós csellózik, Várjon Dénes zongorázik.
A négyes ihletett és bátor interpretációja már az első ütemekben szembetűnő. Várjon tempót és dinamikát érintő stílusismeretéhez, finom rubatotechnikájához Perényi szép hangképzése társul, Guzzo és Szűcs hegedű-brácsa kettőse a már említett magyaros Zingarese-tételben hibátlan összhatást nyújt. A hármas sorszámú c-moll zongoranégyest végzetes pesszimizmusa miatt a két másik darab közé ékelték, így végül fényes dúrban zárul a lemez. Ez az A-dúr zongoranégyes csendül fel a legritkábban a három közül, pedig igen érdekes darab: egyrészt végtelen nyugalom, olümposzi magasztosság árad belőle, másrészt kihalljuk mögüle a visszahúzódó, magába zárkózó zeneszerzőt.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
