Még a hosszabb terjedelmű, robusztusabb szövegekben sincs nyoma maszatolásnak vagy túlírásnak. A szerzőt láthatóan foglalkoztatják a nagy formák, a távlati perspektívák és a tágas terek, amelyekhez sosem bizonyítási kényszerből, hanem kíváncsiságától, nyitottságától vezérelve nyúl, ennek köszönhetően pedig képes megtölteni, belátni, és otthonosan berendezni azokat.
A részletekbe feledkezve is az univerzálist kutató attitűdje gyakran a témaválasztásban is ránk köszön, például az ajándék természetét és az ajándékozás aktusát egy izgalmas allegóriává kibontó Átvilágítás („Érje be azzal, hogy hálásak érte, hiszen / ez a legtöbb, amit egy ajándék kaphat”), vagy a szintén esszéversszerű Távcső esetében („A körülkerített részlet kizárólagossága / eltávolítóbb, mint szabad szemmel nézni / az egészet”). A lét- és ismeretelméleti kérdések tárgyalását – elsősorban nyelvi – játékossággal vegyítő szövegek sem válnak súlytalan szellemeskedéssé. Láng Orsolya ugyanis a lehető legjobb értelemben komolyan veszi a költészetet, amivel persze az is együtt jár, hogy a szövegtérbe lépve az olvasónak is bőven akad feladata. De nem szabad megijedni, ha nem találunk kapaszkodót. Hiszen még ha elénk kerül is néhány elejtett kulcs, könnyen észrevehetjük, hogy ezek sem annyira a megoldás vagy a végső titkok feltárulásának ígéretei, mint inkább az aprólékos zárszerkezet összetett szépségének tanúi.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
