A reneszánsz rozmár még tudott sziklát mászni. Ráadásul az agyaraival!

Rozmárfejnek ennél kalandosabb története nem nagyon lehet.

Ha a kitűnő svájci természetbúvár, Conrad Gessner (1516-1565) munkásságában óhajtunk elmerülni, legelőször érdemes a mindig nagyszerű szórakozást nyújtó magyar Wikipediát tanulmányozni. Innen olyan érdekes információk derülnek ki, hogy például „1531-ben a vallási zavargások miatt visszatért Zürichbe, ahol meggondolatlanul kötött házasságot” (ezt ne utánozza senki!) vagy hogy „számos művön dolgozott, különféle témákban”, ami nagyon imponáló. Talán a vége a legerősebb: „egy évvel azután halt meg pestisben, hogy megkapta a nemesi címet”, figyelmeztet a szerencse forgandóságára a népszerű online enciklopédia.

Még ennél is fontosabb, hogy a konszenzus szerint Gessner monumentális, négykötetes, több mint 4500 oldalon terpeszkedő művével, a Historia animaliummal kezdődik a modern zoológia története. Ebben tényleg semmi okunk nincs kételkedni, hiszen az internetnek hála meggyőződhetünk róla a saját szemünkkel is. Az antik és középkori forrásokat (az Ószövetségtől és Arisztotelésztől a legpszichedelikusabb bestiáriumokig), valamint a tudományos világ legrissebb felfedezéseit is felhasználó, fantasztikus és sokszor nehezen értelmezhető illusztrációkkal, színpompás fametszetekkel díszített remekmű láthatóan a kozmikus teljesség igényével készült. A közönséges állatok mellett helyet kaptak benne mindenféle mitológiai lények, amelyeket Gessner azért némi tudományos távolságtartással szemlél, illetve kihalt és egészen obskúrus, a művelt Európában kevéssé ismert bestiák is. Utóbbiak gyakran tényleg úgy néznek ki, hogy teljesen nyilvánvaló: igazából sem Gessler, sem az alkotó

nem látott soha ilyesmit, csak valaki mesélt róla valakinek, aki egyszer már találkozott valami hasonlóval az egyik rémálmában, és így került bele a könyvbe.

Ezek közül kétségkívül az orrszarvú a leghíresebb. Albrecht Dürer furcsa kinövéseket, esetleg lovagi páncélzatot viselő, lenyűgöző mutáns rinocéroszának története elég közismert, de azért röviden talán érdemes felidézni. Ez a pompás állat az orrszarvúfélék közt alighanem egyedüliként komoly szerepet kapott a reneszánsz korának diplomácia játszmáiban: előbb a cambay-i szultán ajándékozta Goa portugál kormányzójának, az továbbpasszolta Lisszabonba I. Manuelnek, aki pedig a szép, fiatal fiúkat és az egzotikus állatokat egyaránt kedvelő X. Leó pápát akarta meglepni vele, de sajnos az orrszarvút szállító hajó elsüllyedt Itália partjai közelében.

Dürer egyébként személyesen soha nem látta a nevezetes rinocéroszt, mindössze egy ismeretlen alkotó firkálmánya és egy rövid leírás állt rendelkezésére ahhoz, hogy megalkossa az eredetinél pont egy fokkal menőbb és militánsabb szörnyeteget. A hipnotikus erejű fametszet még évszázadokra meghatározta az európai orrszarvúábrázolások módját, de talán még a Tini Nindzsa Teknőcök Rocksteady-je is egészen máshogy nézne ki Dürer iránymutatásai nélkül.

Ám amíg a tragikus sorsú rinocérosznak komoly irodalma és popkulturális beágyazottság van, a még sokkal hülyébben kinéző középkori és reneszánsz rozmárokról már korántsem áll rendelkezésre ennyi információ; ki tudja, talán azért, mert a katolikus egyház fejének nem volt illendő élő rozmárt ajándékozni abban az időben, és sajnos igazából azóta sem lett ebből gyakorlat.

Az állat mindenestre elég ismeretlennek számított a korban, a szerencsésebbek is legfeljebb a darabjaival, főképpen az agyarával találkozhattak. Ahhoz, hogy elinduljon egy kisebb rozmártrend, megint X. Leóra, illetve az ő gyűjtőszenvedélyére és kiterjedt kapcsolataira volt szükség. 1521-ben a trondheimi püspök küldött egy komplett fejet (!) a szentatyának, amit aztán Strasbourgban meg is örökített egy ismeretlen művész, aki még egy rövid verset is mellékelt hozzá. A gépezet pár évvel a rinocéroszügy után is olajozottan működött, és az akkoriban Hollandiában utazgató Dürer valószínűleg ez alapján rajzolta meg egyik csúcsművét, a tébolyult tekintetű, vicsorgó iszonyatot, amit az egyszerűség kedvéért rozmárnak szoktunk hívni.

Érdekes adalék, hogy egy forrás szerint ez eredetileg egy nagyobb szabású kompozíció része lett volna, konkrétan a Trónoló Madonna és a Gyermek, valamint az őket körülvevő szentek és angyalok mellé álmodta meg a horrorisztikus úszólábút a művész, de aztán ebből a vízióból valamiért nem lett semmi.

Gessner viszont elsősorban Olaus Magnus, az elismert svéd történész és térképész, a Historia de Gentibus Septentrionalibus vagy a csodálatos Carta Marina megalkotójának munkáit vette alapul, akihez pedig ugyancsak másod- illetve harmadkézből, akár pár száz évvel korábbról származó hírek és beszámolók jutottak el a rozmárról, például nagy Szent Albert leírása, amelyben a teremtmény mint „nagy, szőrös bálna” szerepel. Így arra jutott, hogy az állat valami olyasmi lehet, mint valami

bizarr, négylábú elefánthal, ami óriási agyaraival kapaszkodik fel a sziklák tetejére, ahol füvet legel,

majd visszagurul a vízbe, kivéve, ha mászás közben elalszik, mert akkor meg ott marad a sziklán lógva. Nahát!

Gessnernek ugyan voltak kétségei ezzel kapcsolatban, elsősorban azért, mert korábban úgy tapasztalta, hogy a halaknak egyáltalán nincsenek lábai, de mivel Magnus nagy tekintélynek számított, azért belerakta a Historia animaliumba azt az képet, amin szegény rozmár inkább tűnik valami prehistórikus ősszörnynek, semmint annak a kedves, bumfordi, bajuszos fókának, ami valójában.

Azért Gessner a biztonság kedvéért mellékelt még egy illusztrációt, amit vagy Dürer pokolfajzata vagy pedig az eredeti Strasbourgi festmény alapján készült, és ami valamelyest rozmárszerűbb volt, bár a négy lábat erről sem merték lehagyni.

(További felhasznált források itt és emitt.)

____

Szabó Sz. Csaba kedvenc lemeze a Pink Flag, kedvenc regénye a Sylvie, tízszer látta Az elnök végveszélybent. Blogja, A léghajózás aranykora péntekenként jelentkezik a Narancson.