A szerk.

Amikor jó hülyének lenni

A szerk.

Csábító lehetőség, hogy bevegyük a miniszter meséjét önnön segghülyeségéről, miszerint a csengeri hölgy, Szabóné Marika elhitette vele, amit elhitetett, az 1300 milliárdos örökségről szóló mesét. Ezt a magyarázatot nyomatja a Fidesz is, azzal, hogy Kósa már nem hiszi el, és tévedett, amikor elhitte, naiv volt szegényke, de talpig becsületes – end of story, és köszönjük szépen, el lehet tolni a kerékpárt.

Mondjuk, az még Kósa önszavaiból sem áll össze, hogy ki keresett meg kit és mikor és mivel, és pláne nem áll össze, ha hitelt adunk a nő állítólagos (magát sem megnevezni, sem megmutatni nem kívánó) rokonának, aki a 444.hu videoriportjában arról beszélt, hogy éppenséggel Kósa csöngetett be hozzájuk, midőn értesült a mesés örökségről – de hát szegény (hülye) miniszter úr annyira meg van zavarodva, hogy nem minden részletre emlékszik pontosan. (Amúgy meg semmi okunk hitelt adni a rokonnak.) A miniszter jóhiszeműségét még az sem kérdőjelezheti meg, hogy időközben az is kiderült, Mária nem is olyan laza üzleti kapcsolatban állt Kósa két debreceni cimborájával, akik közül az egyik a korcsolyaszövetséges Orendi: hiszen őket is elvakította – ugyanezzel az 1300 milliárdos csillogással – a körmönfont Szabóné, sőt, Orendit konkrétan meg is csapolta 12 millióval! Azt már kicsit nehezebb lesz megmagyarázni, amit az ügyet felplankoló Magyar Nemzet a tényfeltárás következő folytatásában állított, hogy ti. Kósa 800 milliót édesanyjának utaltatott, vagyis ajándékoztatott volna a befektetővel, ha az 1300 milliárdos üzlet perfektualizálódik. De végül is nem utalt semmit senki senkinek, másrészt pedig ez nem mohóság (lett volna) a miniszter részéről, hanem jogos igény a jutalékra, a megszolgált közvetítői hányadra! Ha valaki 1300 milliárd forintnyi államkötvényt ad el szívós munkával, annak jár egy kis honorárium! Illetőleg hát az édesanyjának. A fiúi szeretet példaadó gesztusa pedig csak nem róható fel valakinek – pusztán azért, mert az illető miniszter? Már anyja sem lehet, csak mert fideszes?

Mielőtt azonban kárörvendeni kezdenénk s jót mulatnánk azon, hogy Kósa Lajos alkalmatlansága bármire, kóros hiszékenysége, hovatovább teljes agyalágyultsága immár nemcsak a párttársai, de saját maga által is többé el nem fedhető ténykörülménnyé nyilváníttatott, játszszunk el azzal a gondolattal, hogy: nem, Kósa Lajos egyáltalán nem tökhülye. És az a pánik, a kétségbeesett rettegés, amely Kósát szemmel láthatóan az ügy kirobbanása óta a markában tartja, nem csak annak tudható be, hogy még akkor is leáldozott neki, ha a Fidesz marad hatalmon április 8-a után. (Ugyan mire használhatná fel a továbbiakban a párt vagy Orbán a botrányból idiótaként, sőt éppen az idiótaság révén kimenekített, de ebben a minőségében szénné kompromittálódott Kósa Lajost?)

Lenne ugyanis még az a megfejtés, hogy ez a pénz, az 1300 milliárd forint, az létezik. Valahol. Vagy legalábbis egy része: és valaki komolyan gondolta, hogy ezek a görbén szerzett milliárdok, tízmilliárdok, százmilliárdok így, ezzel a módszerrel lennének idővel tisztára moshatók; Kósa Lajos szíves, és méltányosan díjazott közreműködésével épp így találhatják majd meg az útjukat végállomásuk, a szabadon adható-vehető, s igény szerint pénzzé, makulátlan forintokká, eurókká, dollárokká tehető államkötvények felé. Ezen, a valóságtól nyilvánvalóan elrugaszkodott, gonosz spekulációk szerint Kósa azt a know-how-t és azokat a barátait és a barátainak azokat a barátait használta (volna) e tranzakciókhoz, akik a rendelkezésére álltak; s az igazán sajnálatos, hogy e láncolat épp a feladat monumentalitásához képest kissé földhözragadtnak tűnő Szabó Máriában végződött. (Lapunk már régóta és jól dokumentálhatóan lamentál azon, hogy milyen méltatlanul kevés az igazán megbízható, s a szakma minden csínját-bínját ismerő stróman ebben az országban.)

A Kósa Lajos által kezelni tervezett bankszámla, majd az államkötvények biztos öblözete felé tempózó sok-sok milliárdnyi kis HUF, netán euró vagy dollár eredetét illetően pedig végképp nem hagyatkozhatunk másra, mint a szertelen, vad fantáziára. Lehet, hogy ebben az országban lenne tanácsos keresnünk a valódi gazdájukat, de lehet, hogy máshol, idegen földön, idegen országok lakóitól lopták el őket idegen üzletemberek. (Figyelemre méltó a történetben – ha halványan is, de – felbukkanó orosz szál.) Még az is megtörténhetett, hogy Kósát – aki csak egy lett volna a strómanok brigádjában – akarata ellenére bírták rá a közreműködésre. Ezt sem tudjuk. Ezért is sajnálatos, hogy az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának fideszes többsége elhárította magától az ügy kivizsgálásának ódiumát. Az ügyről megszerezhető tudás helyére így szabadon áramlanak be a nyugtalanítóbbnál nyugtalanítóbb következtetések köztársaságunk stabilitásáról. Vajon mitől is fél tulajdonképpen Kósa Lajos?

Figyelmébe ajánljuk