A szerk.

Fogyókúrán

A szerk.

A munka világában szertenézve aligha találhatunk olyan foglalkozást, amely nagyobb fokú empátiát, szerénységet és hűséget igényelne, mint a strómané. Természetesen nem arra a fajta primitív relációra gondolunk, amikor hajléktalanokkal vagy áltörök vendégmunkásokkal vásároltatnak fel félig sem létező, és/vagy pusztán csalárd áfa-visszaigénylésre összeeszkábált cégeket a fehérgalléros bűnözés mezítlábas proletárjai.

A hosszú távon és stabilan működő, nemzetgazdasági szempontból is jelentős vállalatokról beszélünk, nagy munkáltatókról, egy-egy piaci szegmens meghatározó szereplőiről, a szellemi és anyagi polgárosodás, a nemzeti tőkefelhalmozás zászlóshajóiról. Az ilyen vállalatok élén álló strómanok valójában különleges emberek, akiket egy sor különleges tulajdonság különböztet meg egy egyszerű ügyvezető igazgatótól. A stróman "valódi tulajdonossal" fenntartott kapcsolatát ugyanis semmiféle jogviszony nem szabályozza, hivatalos okirat, tag- vagy közgyűlési határozat, határozott vagy határozatlan idejű, bónuszokkal kecsegtető vagy fix összegű menedzserszerződés értelemszerűen nem játszik - e dehumanizáló formaságok helyét az adott szó, a megkérdőjelezhetetlen kölcsönös bizalom, sőt, egyfajta mély bensőségesség, az üzleti és egyéb életfilozófiák hasonlatossága, a személyiségek tökéletes egymáshoz simulása tölti ki. Ez az összecsiszolódottság a sine qua nonja az üzleti sikereknek, és a hosszú, gazdagságban és boldogságban, de legalábbis szabadlábon eltöltött életnek.

Lapunktól mi sem áll távolabb, mint az a - magát gyakran "keserű életbölcsességnek" álcázó, valójában csak a materializmus mocsarában fetrengő - cinizmus, amely tagadja a lélek képességét az effajta rajongásra, vagy arra a magasabb rendű harmóniára, ami összeforraszthat két emberi lényt - bonyolult kereszttulajdonlások és strómanok láncolata esetén akár többet is, akár az idők végezetéig is (vagy legalább egy jogerős felmentő ítélet kihirdetéséig). Ezért is fogadtuk kétkedéssel az L. Simon László által hétfőn az Országgyűlés elé terjesztett, a reklámadóról szóló törvény egyes tendenciózus és rosszindulatú magyarázatait.

Kétségtelen, hogy az új különadó nem kíméli a közkeletűen Simicska Lajos érdekkörébe sorolt médiavállalkozásokat sem, a napi.hu becslései szerint például a HírTv Zrt. és a közterületi reklámozásban utazó Publimont összesen évi több mint 600 millióval lesz könnyebb, a nemrég tulajdonost váltott Tv2 pedig egyenesen 2 milliárdot tartozik majd megfizetni. Ha a cél pusztán az RTL Klub legyalulása volt (amely célt a törvény tökéletesen ki is elégíti, amennyiben a német Bertelsmann-csoport által tulajdonolt csatorna erős 4,5 milliárd forinttal járul majd hozzá közös költségvetésünk bevételi oldalához), miért nem sávozták az adót másképp? Miért kellett a HírTv sztárriporterét és a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettesét abba a szörnyű helyzetbe hozni, hogy lapjának keddi számában vezércikkben kardoskodjon a sajtószabadságért - a saját kétharmadával szemben?

És vajon mit jelent az, hogy a Simicska Lajostól ugyancsak nem távolinak sejtett Széchenyi Banknak - amely az év elején még a magyarországi Raiffeisen megvételéről szőtt nagyszabású terveket - hirtelen 9 milliárd forintra lenne szüksége, hogy könyveit egyenesbe hozza? Ha tavaly - amikor a veszteségek már jól látszottak - a bank elnöke, Töröcskei István még abban reménykedhetett, hogy e csekélységet a kisebbségi tulajdonos magyar állam a részére biztosítani fogja, akkor most hol késik a tőkepótlás? Megtörténhet-e, hogy azt Töröcskeinek kell majd kifizetnie? És miért Simicska Lajos bizalmasának, Nyerges Zsoltnak a bizalmasa, Németh Lászlóné az egyetlen miniszter, aki szándékai ellenére sem folytathatja az új kormányban? A sanda célozgatások nem mulasztják el a figyelmet felhívni arra sem, hogy miközben az S. Lajos látókörébe eső ilyen-olyan vállalatok cirka 13 milliárd osztalékot fialtak, addig az ugyancsak szorgalmas Mészáros Lőrincnek, a víz- és gázszerelés felcsúti Paganinijének érdekeltségei ennek alig tizedét. Megengedhetetlen!

Ezen a ponton aztán összehordhatunk fűt-fát például arról, hogy Simicska Lajos az utolsó olyan személy a Fidesz elnökét egykor körülvevő, induló stábból, aki ma is kulcspozíciót tölt be Orbán hatalmi gépezetében - a többiek, akik egykor ellentmondhattak neki, már régen nincsenek abban a helyzetben. És hogy egyszer minden önkényúr környezetéből eltűnik az utolsó régi barát is. De legtöbb okkal talán a diktatúrák ama vonására hivatkozhatnánk, hogy e rendszerek a végrehajtó káderek állandó rivalizálása és folyamatos cseréje által tesznek szert stabilitásra és nyernek hosszú életet. (És Orbánnak különleges tehetsége van ahhoz, hogy mindenki, akit levesz a pályáról, kapjon valamit. Annyit, hogy azt ne legyen érdemes kockára tenni semmivel.) Lehet, hogy Simicska Lajos lecsökkentése zajlik a szemünk előtt, a források átcsoportosítása az egyik pillértől a másikhoz - még a bennfentes szemlélő számára is beláthatatlan hatalmi kalkulációk eredményeképpen. Vagy csak azért, mert az egyik már túl sokat nyert. Ne nyerjünk túl sokat, Lajos! Nyerjünk most már más is!

De még ha spekulációink az utolsó szóig igazak is - nem édes mindegy, hogy ki kezeli a vagyont? Hisz az Orbán-rezsim elmúlt négy éve éppenséggel azt bizonyítja, hogy nincs az a pénz, amit az ügyesen forgatott politikai hatalom (melyhez hozzászámolhatjuk az igazságszolgáltatás fontos részei feletti ellenőrzést is) ne tudna maga alá gyűrni. S már csak ezért is biztosak lehetünk benne: a zendülés elmarad. Amennyi történhet, hogy a népszerű tévécsatorna egy nap új logóval és néven, Víz- és Hírszerelésként jelentkezik híradójával, a közkedvelt napilap pedig előbb-utóbb Magyar Nemzet és Gázrobbanás néven kopogtat postaládánkon. Változatlan tartalommal.

Figyelmébe ajánljuk