A szerk.

Orbán Lengyelországban

A szerk.

Kezdődött azzal, hogy Putyin elnök úr szénné alázta a múlt kedden. Az egy dolog, hogy a magyar relációban pár bágyadt hazugságon kívül semmi számottevő nem hangzott el – maga Orbán is csak annyit tudott felhozni egy sebtiben összehívott újságírói háttérbeszélgetésen, hogy Putyin megígérte, hogy a Gaz­prom betartja a szerződéses kötelezettségeit, és leszállítja a fel nem használt, és részben már kifizetett gázt.

Magyar cégek építhetnek egy stadiont a 2018-as oroszországi futball-világbajnokságra: ez annak a fényében ígér sokat, hogy Szocsiban a világ legkorruptabb olimpiai beruházását sikerült megvalósítani. (S talán az a vébé sem ott lesz.) A temetői koszorúzásról se beszéljünk (már csak azért sem, mert van róla egy jó kis cikk a lap végén), és arról a gázvezetékről sem, amely Törökországon, Görögországon, Macedónián és Szerbián keresztül nem fog megépülni. A múlt keddi nyilvános szeánsz legfontosabb mozzanata Ukrajnára vonatkozott: az orosz elnök innen szólította fel megadásra a Debalcevóban bekerített ukrán csapatokat cserébe a szabad elvonulásért (értsd: különben halomra lövik őket), miközben a magyar miniszterelnök az ukrán–orosz háborúról nemhogy egy árva szót nem szólt, de köszönetet mondott Putyinnak a békéért tett erőfeszítéseiért. Szörnyű és megalázó volt látni, hogy az az ember, aki mégiscsak a mi képviseletünkben lép fel, a béke barátjának nevezi az ukrajnai háború kitalálóját és animátorát, miközben az Budapestről fenyegetőzik és leckézteti az áldozatait. Szörnyű volt látni, ahogy Magyarország épp a semlegest játssza – valójában a rossz oldalon, és nem mellékesen a saját érdekeivel ellentétesen foglal állást napjaink legfontosabb világpolitikai konfliktusában.

És ezzel a megaláztatások sora, amit ennek az országnak Orbán totálisan elcseszett Oroszország-politikájáért és nemzetközi kapcsola­taiért magára kellett vennie, távolról sem ért véget. A csütörtöki lengyelországi vizitet Putyin érkezése táján jelentette be Németh Zsolt, a külügyi bizottság fideszes elnöke: talán azt remélték, Orbán valahogy kimagyarázza a rossz keddet. Hazudik valamit, és azt majd jól elhiszik neki. Hisz mindenkinek kötelessége elhinni, amit Orbán hazudik! Vagy csak be­nézték – minthogy a magyar külpolitika, mint olyan, részben megszűnt, részben Orbán szabja meg a lépéseit, és ezekkel szoros összefüggésben teljesen elveszítette a kapcsolatát a valósággal, ezt is el tudjuk képzelni. A vége mindenesetre az lett, ami lett: a megvetés látványos kinyilvánítása, amit „Európa erős embe­ré­nek” nemcsak Ewa Kopacztól kellett lenyelnie, hanem egykori ideológiai tejtestvérétől, Jarosław Kaczyńskitól is. És mindegy, hogy ki hazudik, hogy Orbán nem akart-e ővele találkozni – amint a magyar fél mondja –, vagy fordítva. Még ha Kaczyńskiék hazudnak is: a lényeg az elhatárolódás kinyilvánítása. (Az a személy egyébként, akivel Jarosław Kaczyński elvi okokból nem akar egy levegőt szívni, még simán lehet rendes ember. És ez a megaláztatás újabb bugyra: hogy Kaczyński joggal köphette le az agresszor kegyeit kereső Orbánt.) A bebukott varsói vizit mellett talán a „kiegyensúlyozás” szándéka, a nyugati nagyhatalmak bizalmának megtartása ihlette azt a bejelentést is, hogy Magyarország katonákat küldene Kurdisztánba az Iszlám Állam ellen harcolni: ami legalább annyira tébolyult, mint amennyire képtelen ötlet.

Amúgy pedig milyen „egyensúlyozásról” beszélünk: a Putyin-látogatás után a Komerszantnak adott interjújában Orbán nemcsak az orosz elnököt dicsőíti szemérmetlenül, de a sértett felsőbbrendűség hangján beszél az Európai Unióról is. A szövegből valójában egyetlen kérdés adódik: ha ez az ember valóban az általa vezetett ország uralkodó gondolatait és érzéseit, túlnyomó többségének az egyértelmű akaratát közvetíti, akkor az az ország mit keres az Európai Unióban és egyéb nyugati szövetségi rendszerekben?

De tudjuk, hogy ez nem így van. A magyar választókat, Magyarországot Orbán Viktor nem fogja soha meggyőzni arról, hogy Európát és vele saját múltját, történelmi tapasztalatait, érzelmeit, kollektív akarattá összeálló személyes érdekeit feladva az orosz védnökségre cserélje le. (És innét nézve mindegy is, hogy a kormányfő magánérdekekből vagy rossz helyzetfelmérésből, vagy valamilyen, a „Nyugat” bukását prófétáló giccsideológia béklyójában, netán saját nárcizmusa miatt jutott ebbe a pozícióba.) A Putyin-látogatáson elhangzott nyilatkozatok, a koreográfia, a két vezető mimikája és testbeszéde, az ostromgyűrűbe vont főváros, majd az utána történtek s a külvilág reakciói mindenekelőtt arról beszéltek, hogy a magyar kormány feje alárendelt és kiszolgáltatott helyzetbe került. Hogy a feszt a nemzetről meg a szabadságról pofázó Orbán lefeküdt Putyinnak. Ahogy Orbán mindig lefekszik, ha igazi erőt érez magával szemben. De ezt nem fogja neki megbocsátani senki.

Figyelmébe ajánljuk