De mondhatta volna ugyanezt nyugodtan most szombat éjszaka is, amikor pedig pártja, a legfőbb kormányerő szenvedett el egy kiadósabb bukást (eddigi történetének talán legsúlyosabbikát), hiszen a hat eddig vezetett megyéből csak kettőt tudott megtartani a megyei választásokon – Szlovákiában az 1996-os mečiari–slotai közigazgatási törvény óta 8 megye van, jellemző módon függőlegesen felosztva határaikkal az ország térképét. A vereség súlyát mintegy megerősítendő, Robert Fico most nem is mondott semmit, egyszerűen eltűnt a radarról, kedd délutánig a színét sem látták, még pártja elnökségi vésztanácsát is kihagyta. Megkockáztatjuk, korai még az elbujdosás, pártjának erős emberei egyelőre nem az ő fejét követelik, hanem Robert Kaliňák belügyminiszterét, mondván, az ő alapvetően korrupciós hátterű disznóságai miatt a megbízható párthívek is inkább otthon maradtak szombaton, csakhogy jelezzék, nem kóser ez így. Persze, a mindenkori Fico-kormányzás, sőt Fico személye nagyon is összenőtt Kaliňák személyével, tehát az üzenet – mandinerből legalább – a főnöknek is szól, de világgá menni aligha kell miatta, hiszen a Smer legerősebb emberei sem erősek annyira, mint a pártvezér, hogy szavazatvonzó képességükről már ne is beszéljünk. Így az elveszett megyék árát nyilvánvalóan nem most kell Ficónak megadnia, még ha ebből a csávából fog kimászni a legnehezebben is.
Hiszen a választók szombaton nem kevesebbet juttattak kifejezésre, mint azt, hogy tele van a tökük az ország kormányával, épp ezért a Ficónak leosztott nagy tasli pofonból koalíciós partnereinek, köztük is leginkább a magát vegyes pártként aposztrofáló, de különösen helyi szinten csak magyar szavazatokból élő Most-Hídnak, Bugár Béla pártjának is kijutott jócskán. S ha még csak az össznépi kormányellenesség csattant volna csupán rajtuk – de házon (a feltűnően bágyatag voksolási hajlandóságú magyar szavazói csoporton) belül is befigyelt nekik egy jobb csapott az MKP-tól, különös tekintettel a hagyományosan hazai pályának tekintett Nagyszombat megyére, ahová olyan magyar erősségek is tartoznak, mint Dunaszerdahely vagy éppen Galánta. Nota bene! a galántai járásban csupán egy helyet szerzett a Híd, azt is Ervin Chomča, szemben az MKP öt helyével. Ennél is nagyobb maflásnak tekinthetjük itt a megyefőnöki megmérettetést, ahol Berényi József (MKP, 17 százalék) gyakorlatilag mócsinggá verte a Híd jelöltjét, Rigó Konrád államtitkárt (5,5 százalék). Ezzel együtt a magyar megyefőnökség utópiája, ha lehet még messzebb került, hiszen Berényi csak a dobogó alsó fokára kapaszkodhatott fel ezzel az eredményével.
S ez a lényeg, nem pedig az, hogy a parlamenten kívüli, de még mindig kitartóan orbánista MKP ronggyá verte (a magyar régiókban 33:9-re) a kétségkívül európaibb célokat hangoztató, ugyancsak magyar hátterű Híd-Mostot, ami ugyebár nemcsak parlamenti, de kormányzati formáció is. Az tehát, hogy a magyarok ismét jócskán a lehetőségeik alatt szerepeltek, a helyi politikába hagyományosan jobban beágyazott MKP is. Ennek igazolásául elég lenne csak felhozni a valaha jóval nagyobb választói kedvet mutató magyar szavazókat: az idei megyei választások szokatlanul magas részvételi arányt produkáltak (hajszál híján 30 százalékosat), annak ellenére is, hogy a magyarlakta területek harsány (cca. 20 százalékos) érdektelensége az összeredményen is meglátszott. Különösen ott volt nagy tolongás az urnák körül, ahol igazi tétje volt a választásnak, igen, kitalálták kedves olvasóink, Besztercebányán (40,3 százalék). Lévén még a választás előtti héten is azt találgatta mindenki, hogy vajon hány újabb megye fog bebarnulni Besztercebánya mellé, ahol a jó nevű Marián Kotleba saját külön bejáratú náci pártja élén készült a kényelmes újrázásra, a kormányzati pozíció viselésének terhétől sem akadályoztatván (a kormányban ugyanis Szlovákia másik…, jó, akkor mondjuk úgy, megátalkodottan szélsőjobboldali pártja, a nagy múltú Nemzeti Párt őrlődik). Tehát amikor Banská Bystricán ajtót mutattak a náci egyenruhában nagy kedvvel fényképezkedő, magát vad cigányfalónak valló, honfitársai pontosan körülírt csoportjait minduntalan leparazitázó Kotlebának, vagy amikor Nyitra megyében sem jutott feljebb a harmadik helynél magasabbra a Kotleba-párt (LSNS) jelöltje, akkor éppenséggel nem az általános kormányellenesség döntött, hanem az, hogy Szlovákia szavazóinak Ficón kívül a nácikból is jócskán elege lett. Olyannyira nem barnult be az összes megye, hogy még az az egy is inkább kibarnult.
Szlovákia ráunt Ficóra, rosszul tűri a menekültezős, nyomokban sorosozást is tartalmazó hülyítést, melynek a kifelé és befelé egészen máshogyan beszélő miniszterelnök a nackósok (beleértve a magyar nackósokat is) mellett igencsak élénk művelője volt. Ugyanakkor a jobbközép ellenzék sikere kétségkívül hordoz preficoiánus, tehát az ország gazdasági helyzetét máig megalapozó, eurót bevezető, européer jobbközép vezetés iránti nosztalgiákat is. A magyarok meg azt olvashatják ki ebből az egészből, hogy jobban tennék, hogyha nem egymással lennének végre elfoglalva (a Híd ez irányú, durván negatív kampányának látványosan kontraproduktív volta nyugodtan szolgálhat elrettentő például), hanem a szavazóikkal. Speciálisan: a Híd az eredmények alapján, urambocsá’, a kormányzati szerepvállalását is felülvizsgálhatná. Tudjuk jól, hogy nem fogja.
