A Horthy-korszak faji politikája

Önként, dalolva

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2012. nov. 19., 14:24
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Fehér hollónak számított a gettóba zártakkal, a deportálandókkal emberségesen bánó csendőr. Azok sem voltak sokan, akik legalább anyagi ellenszolgáltatás fejében hajlandónak bizonyultak apróbb-nagyobb gesztusokat tenni. MTA-konferencia a Horthy-korszakot kutatók friss terméseiből.

Csoda lett volna, ha a Horthy-korszak történeti megítélése körül támadt feltűnő érdeklődés (no és az ettől el nem választható Romsics-vita) nem ösztönözte volna a történészcéhet arra, hogy megfelelő szakmai fórumokon vesse össze, mit lehet hozzátenni a disputához a legfrissebb kutatások alapján (Zeidler Miklós történésszel készült interjúnk itt olvasható). Ennek jegyében a Horthy-korszakkal kapcsolatos újabb eredményekről rendezett egész napos ankétot a Magyar Tudományos Akadémia – számos kifejezetten érdekfeszítő előadással, és nem csekély létszámú, habár zömmel szakmai közönség előtt.

Az elaborátumok feltűnő tematikai gazdagsága és a konferencia figyelemre méltó időbeli terjedelme miatt magunk a délutáni szekciót céloztuk meg – és nem is csalódtunk várakozásunkban. Mindenekelőtt Kovács M. Máriát hallgathattuk meg – a nevezetes 1920-as numerus clausus törvény születésének és az egész korszakban érvényesülő hatásának szentelt kötete (Törvénytől sújtva) éppen frissen jelent meg a Napvilág kiadónál. Kovács M. Mária alapvető tézise szerint a numerus clausus törvény, mely a nemzetiségi kvóta alkalmazásával korlátozta az egyetemi karokra felvehetők számát (egyetlen „nemzetiség” vagy „népfaj” tagjai sem nyerhetnek felvételt az egyetemekre nagyobb arányban, mint amekkora az adott etnikum aránya az összlakossághoz képest), mindenekelőtt a zsidó hallgatók számának visszaszorítását célozta. Mindez persze papíron bármely „nemzetiséget” érinthetett volna – ám csupán a zsidóságnak vághatott elevenébe, hiszen 1918-ra a zsidó diákok aránya az egyetemisták körében elérte a 30 százalékot. Mindehhez természetesen nem kellett mást tenni, mint egy szűkkeblű disszimilációs gesztussal nemzetiségnek nyilvánítani a zömmel már magyar anyanyelvű zsidókat. Ezt pedig megtette a törvény végrehajtási utasítása, amely intézkedett arról is, hogy az izraelitákat immár nem vallásnak, hanem nemzetiségnek kell tekinteni – ellentétben más hatályos, alapvető törvények szellemével, például azokkal, amelyek a zsidóság emancipációját és jogegyenlőségét kodifikálták.

Egyáltalán nem igaz tehát az a publicisztikai irodalomban terjedő közhely, mely szerint a numerus clausus törvény szövegében elő sem fordul a „zsidó” szó – ehhez csupán elő kell venni a törvény erejével ható végrehajtási utasítást, amely gondoskodott arról, hogy a gyakorlatban is érvényesüljön a jogalkotók (antiszemita irányultságú) szándéka, és a törvény zsidóellenes éle.

Egy másik ismert sztereotípia szerint a numerus clausus törvény 1928-as részleges visszavonása (enyhítése) és az 1938-as, a numerus clausus törvény figyelmen kívül hagyásával, némileg tévesen elsőnek nevezett zsidótörvény elfogadása között semmilyen zsidóellenes rendelkezés nem volt érvényben. Valójában a korábbi egyoldalú etnikai kvóta helyére egyfajta sajátos foglalkozási kvóta került, amelynek kialakításakor természetesen figyelembe vették a magyarországi zsidók foglalkozási szerkezetét, s az ily módon nagy ravaszul megszabott keretek azután „okosan” továbbra is kordában tartották a felsőoktatásba vágyó és jó tanulmányi eredményükkel azt kiérdemlő zsidók ambícióit. S mint az előadásokat követő rövid vitán kiderült – 1920-at követően jó pár éven át nemcsak az egyetemeken, de a középiskolákban is érvényesült egyfajta (nem törvényben, csupán rendeletben szabályozott) numerus clausus. A fentiek alapján joggal állítható, hogy a nyíltan antiszemita éllel megfogalmazott (és hozzátennénk: „mellesleg” a nők egyetemi lehetőségeit is súlyosan korlátozó) numerus clausus rendelkezések, alkalmi kozmetikai célú beavatkozásokat leszámítva, a korszak legvégéig érvényben maradtak – később mind diszkriminatívabb további zsidótörvényekkel megtámogatva.

Gyáni Gábor a politikai fanatizmus és a hisztérikus jellegű vallási megnyilvánulások, például a negyvenes évek (a Kaszap István-kultuszban kulminálódó) bizarr hitéleti revivaljának kapcsolatáról tartott előadást. Gyáni prezentációjában tökéletesen pontos a Bibó által felállított, a két, egyaránt terméketlen típus, a hivatalos ellenforradalmár és a hivatalos forradalmár dichotómiájáról szóló tézis. Ráadásul, ahogy az I. világháború barbarizmusa teszi érthetővé a forradalmak és ellenforradalmak egymást követő terrorhullámainak nihilizmusát, úgy teszi érthetővé a húszas évek elejének hisztérikus ellenforradalmi hangulata a korszak belpolitikai fejleményeit (az utcai, paramilitáris akcióktól a törvényhozás imént méltatott munkájáig). Ugyanakkor, bár akkor és később is volt példa a vallási és politikai fanatizmus összekapcsolódására – erre példaként egyrészt a különítményesekkel is kapcsolatban álló, új Kapisztrán-kultuszt hirdető Zadravecz Istvánt, másrészt a nyilas tömeggyilkos minorita szerzetes Kun András „páter” esetét említi –, nálunk (például Németországgal vagy Olaszországgal, de részben a sztálini Szovjetunióval szemben) mégsem történt meg a vallási kultusz modern politikai kultusszá szublimálódása. Sokkal jellemzőbb volt, hogy a területi revizionizmus, az irredenta gondolat öltötte fel egyfajta vallási kultusz alakját.

A csendőrségnek a zsidók deportálásában játszott szerepével kapcsolatos, sokszor apologetikus megállapításokkal szállt vitába előadásában Molnár Judit – e téren leginkább a magyar királyi csendőrség történetéről szóló, idén megjelent monográfiát jegyző Parádi József megállapításait említi polemikus éllel. Molnár a háború után működött, a holokauszt-túlélőkkel sok ezer interjút készítő Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság bárki számára elérhető archívumát kutatva jutott arra a megállapításra, hogy valóban fehér hollónak számított a gettóba zártakkal, a deportálandókkal emberségesen, de legalább korrektül bánó csendőr.

S bizony azok sem voltak sokan, akik, ha már maguktól nem is segítettek, némi anyagi ellenszolgáltatás fejében hajlandók voltak apróbb-nagyobb gesztusokat tenni. Molnár Judit példákat is hoz az egyes, a csendőrkerületek határait követve kijelölt deportálási zónákban elkövetett kegyetlenségekre, embertelenségekre, kínzásokra – alátámasztva mindezt azzal, hogy ezekről már a kortársaknak is volt tudomásuk (példaként hozva fel Hamvas Endre szeged-csanádi püspök levelét, illetve Shvoy Kálmán nyolcvanas években kiadott emlékiratait). Ismertette azt is, hogy a Baky László államtitkár és a deportálásokat Eichmann mellett irányító Ferenczy László csendőr ezredes által kiadott bizalmas rendeletek erélyt, gyorsaságot és kíméletlenséget irányoztak elő a deportálás lebonyolítása során – nos, ennek a csendőrség maximálisan eleget tett, az összeomlás közelébe juttatva az auschwitz–birkenaui halálgyári infrastruktúrát. (A csendőrség történetéről korábban itt írtunk.)

Ungváry Krisztián a zsidótörvények bevezetését követő őrségváltás kikényszerítésének kulcsfiguráját veszi górcső alá. Kulcsár István, a korszak szürke eminenciása által irányított kormánybiztosság dolga volt, hogy szociálpolitikai szempontok alapján, például a keresztény értelmiség munkanélküliségének felszámolása érdekében a maximális hatékonysággal érvényesítse a diszkriminatív törvényeket. Kulcsár gondoskodott arról is, hogy a zsidótörvények interpretációja során minden ponton megszigorítsák az értelmezést. A politikai karrierjét Klebelsberg titkáraként kezdő Kulcsár már szinte elfeledett értelmiségi kormánybiztossága egy minisztérium nagyságrendjében működött, 600 főt alkalmazott, és sok ezer ember sorsát, egzisztenciáját irányította. Az már magától értetődő, hogy külön főosztály foglalkozott a törvényekben kijelölt szigorú keretszámok (ez a II. zsidótörvény által meghatározott pályákon maximum 6 százalék volt) érvényesítésével. Korábban alaptalanul terjedt el, hogy a magyar lakosság 1944-ben feljelentésekkel halmozta volna el a Gestapót – néhány évvel korábban azonban valóban özönlöttek a névvel és a név nélkül írt denunciáló levelek a kormánybiztossághoz. Kulcsártól merőben idegen volt a nagyvonalúság: személyesen büntette meg Aschner Lipótot, a világhírű és stratégiai jelentőségű (éppen ezért más hatóságok által kivételezetten kezelt) Egyesült Izzó legendás vezérigazgatóját, amiért az eredetileg 40 százalékos zsidó értelmiségi foglalkoztatotti arányt nem csökkentette 6 százalékra. A Kulcsár-féle intézmény ráadásul saját hatáskörben kormánybiztost nevezhetett ki, aki az adott cég kontójára hajthatta végre az árjásítást. (A korszakban egy erősen antiszemita töltetű, propagandisztikus film is készült a törvény végrehajtásáról – Őrségváltás címen, Páger Antal főszereplésével.)

A hivatalos zsidótlanítók munkáját rendre önkéntes alapon működő társadalmi szervezetek segítették. Ezek tipikus példája volt az eredetileg az 1919-es, fent már méltatott antiszemita és ellenforradalmi hisztéria idején született Baross Szövetség. E társadalmi egyesület a zsidótörvények meghozatala és a politika részéről is érkező hátszél után – átmeneti, bő évtizedes tetszhalált követően – újjászületik: a negyvenes évek elején már 43 ezres tagsága volt. A szervezet irányultságát jól mutatja hivatalos sajtóterméke: a Baross Újság rendszeresen szállított ötleteket a zsidótörvény még kíméletlenebb alkalmazásához és a további feljelentésekhez. Idővel a mind jobban terjeszkedő szervezet – amely központjaként a Múzeum utcai Károlyi-palotát szerezte meg – saját kampányokat is indított, például a zsidók használatában lévő kényelmi telefonok leszereléséért. Eközben politikai tényezővé is vált: az 1939-es képviselő-választások során tíz tagja (közöttük az elnök Ilovszky János) is bekerült az Országgyűlésbe, erős antiszemita pressure groupot képezve.

Végezetül röviden méltatnánk Turbucz Dávid (Horthy-monográfiájáról itt írtunk – nyitóképünk e könyv borítójáról való) kutatási beszámolóját, aki a sajátos Horthy-kultusz jellegét vázolta fel. Eközben feltárta annak jól szakaszolható, korszakolható jellegét is – a húszas évek közepétől az addig fajvédők által monopolizált kultusz folyamatosan a konszolidáció legitimálását szolgálta. A kultuszba nem volt kötelező bekapcsolódni, mégis, így vagy úgy, de a korszak minden legális szereplője megtette – mondjuk nem feltétlenül uniszónóban, hanem rendre a saját vérmérséklete szerint. Az „országgyarapítás” idején a maga módján még a szocdem Népszava is csatlakozott a kórushoz. Horthy tekintélyének és kultuszának kikezdése azonban határozottan ellenjavallt volt: erről tanúskodnak a kormányzósértési perek. Annyi azonban biztos, hogy a kormányzó maga alaposan el is hitte mindazt, amit az őt sokszor tömjénező kultuszmunkások róla összehordtak – s ez némileg magyarázza például az 1944-es eseményekben játszott, alapvetően szomorú, nem is mindig érthető szerepét.

Az már az előadásokat követő vitán derült ki, hogy kész és publikálásra vár (a Betekintő című folyóiratban) Turbucz és Gellért Ádám nemzetközi jogász közös cikke, amelyben először vizsgálják meg Horthy 1945-ben, szövetséges őrizetben felvett kihallgatási jegyzőkönyveinek anyagát – összevetve azt a Nürnbergben, a Veesenmayer-perben tett vallomásával, illetve önéletrajzának állításaival.

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2012. nov. 19., 14:24
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Népszavazás előtt
Mi lesz a bulinegyeddel?
Hódmezővásárhely
Interjú Márki-Zay Péter polgármesterjelölttel
Színházi melléklet
Andrei Şerban, Fekete Ádám, drámapedagógia
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra