Magyar Narancs: Ellenzékben, majd kormányra kerülve Orbán Viktorék hatékony ún. nemzetpolitikát ígértek. Gyorsan megadták a letelepedés nélküli magyar állampolgárságot és vele a szavazati jogot, de a határon túli magyarok létező gondjairól soha ilyen kevés szó nem hangzott el. Ön szerint mi jellemzi ezt a nemzetpolitikát?
Törzsök Erika: A nacionalizmus ma nem durva szlogenekben, jelszavakban vagy területi követelésekben, hanem a nemzetpolitika pátoszában jelenik meg. Ez nem tudja értelmezni a kisebbségi élet másságát, teljesen közömbös iránta. A kormányzati nemzetpolitikus manapság évente kétszer-háromszor elszáguld a Vajdaságba, Erdélybe, a Felvidékre, Kárpátaljára, letudja az aktuális leckét a szokásos lózungokkal, és semmit nem ért abból a világból, amelyben a határokon túli magyarok élnek. Amikor Orbán Viktor azt mondja, hogy Magyarország soha nem volt többnemzetiségű állam, akkor ezt először nemigen tudjuk hova tenni. Ennyire nem volna tisztában a történelemmel? Nem hinném, hogy erről lenne szó. A Trianon utáni országot ugyan egy erősen homogén, nemzetállami gondolat jegyében szervezték meg – ahogyan az akkor létrejött szomszédos államokat is, ami az oda került magyarság számára máig tartó veszélyforrás és trauma –, de hogy a magyar miniszterelnök ezt a gondolkodást ma büszkén hangoztassa és érvként használja bármilyen kontextusban, az csak azt mutatja, hogy mennyire nem érdekli a kisebbségbe került magyarság sorsa. Az orbáni kizáró jellegű nacionalizmusban az állam és a nemzet ugyanaz, és ebbe nem fér bele más, csak aki etnikai magyar. Ezt az etnicista szemléletet azzal igyekszik legitimálni, hogy mindez a szuverenitás jegyében történik. Aki erről mást gondol, egyszerűen ki van zárva a magyar nemzetből. Ez az etnikai nacionalizmus nemcsak az emberi jogokra hivatkozást bélyegzi nemzetellenesnek – ezt látjuk például itthon –, hanem arról sem kíván tudomást venni, hogy másképpen él az a kolozsvári, nagyváradi, újvidéki, pozsonyi, beregszászi magyar, akinek a többféleség, a többnyelvűség, a más nézőpont figyelembevétele magától értetődő realitás és esély az adott ország hasonlóan kirekesztő etnikai nacionalizmusával szemben. Az orbáni nacionalizmus ezért nem tud mit kezdeni az európai integrációval sem. Nem a különböző térségekben és különböző életformában élő emberek közötti kooperációkban és egyenrangú partnerekben gondolkodik, hanem megállt a 19. századi politikai romantikánál, amit a szocializmusban gyakorolt „demokratikus centralizmussal” vegyít. A magyar nacionalizmus romantikus eredetű elemei újra működésbe léphetnek a magyarországi társadalom integráló képességének, azaz demokráciafelfogásának szétverésében. Trianon óta ekkora kárt és veszélyt senki és semmi nem okozott a határon túli magyaroknak, mint ez az „önfia vágta seb”.
MN: Ezen mit ért pontosan?
| ||
TE: Az orbáni hatalomgyakorlás elméletileg és politikailag minden érvelést kihúz a kisebbségi politikai érdekérvényesítés alól, hiszen egy szlovák, román politikusnak csak rá kell mutatni a magyarországi gyakorlatra és szövegekre. Itthon a kormány eszementen centralizál, jogokat, forrásokat megvon és újra eloszt, kiüríti az intézményi kompetenciákat, adományoz a kiválasztottjainak, mint egy omnipotens király, és a központosítás értelemszerűen az autonómiák gyengítésével, illetve fölszámolásával jár – miközben a határon túli magyaroknak autonómiát követel. Nevetséges. A szomszédos országok magyarjainak ottani küzdelmeikben mindig is nagyon fontos volt Magyarország presztízse; amikor Magyarországnak, 1956-nak köszönhetően, jó megítélése volt Európában 1990 után, az az ő hazai érdekérvényesítésüket is segítette. Ennek vége. Az a provokatív kormányzás, az az abszurd játszma, amit Budapesten folytatnak a magyar kisebbségekkel (is), nemcsak a külföld, de egyre több határon túli magyar szemében is elhitelteleníti a magyarországi politikát. A kisebbségi politizálás pedig beszorul Budapest és az adott ország parlamentje közé.
MN: Mit gondol a határon túli magyar emberről a kormány? Magyarországon van hagyománya annak, hogy egyetlen masszaként kezeljék őket: sokáig az igaz magyarság letéteményeseként idealizálta őket a politika – főleg a székelyföldieket –, de voltak már az anyaországiak vérét szívó potyalesők is. Most?
TE: Ha durván akarok fogalmazni, akkor azt mondom: az Orbán-kurzus Fidesz-szavazóknak, pénzmosodának, gyarmatosítandónak tekinti a szomszédos országok magyarságát. Vegyük például azt az 50 milliárd forintot, amit a közelmúltban a Vajdaságnak ígért a magyar kormány.
A Vajdaságban 250 ezer magyar él, és eddig öt párt volt. Most megjelent a Magyar Mozgalom is, miközben a vajdasági magyar választók jelentős része szerb pártokra szavaz. Már 2010 előtt is megfigyelhető volt, hogy Orbánék Fidesz-fiókpártokat hoznak létre a szomszédos országokban, amelyek az anyapárt politikájának, s nem az ott élő magyarság érdekeinek a megjelenítői. Amikor a Fidesz van kormányon, csak ők kapják a magyarországi forrásokat – szemben az olyan létező és nehéz történelmi helyzetekben bizonyított szervezetekkel, mint például az RMDSZ. Amely szervezet minden hibája ellenére is kiharcolta a román törvényhozásban a kulturális autonómia számos elemét – amit Magyarországról soha nem lehetne elérni és biztosítani a romániai magyarok számára. Annak, hogy az RMDSZ többször is kormányon volt és beleszólhatott a romániai források elosztásába, igenis van jelentősége. A Fidesz-fiókpártok fölállításával Orbánék ezt az érdekérvényesítő magyar politikát gyengítik, s igyekeznek egyneműsíteni, a saját képükre formálni a határon túli magyar pártokat. Eddig ez nem jött be sem Romániában – ahol hiába erőlködtek Tőkés Lászlóék és Szász Jenőék, és kapták bőséggel a magyarországi forrásokat, máig az RMDSZ az ottani magyarság fő érdekképviselője –, sem Szlovákiában, ahol a fideszes nyomulás „eredménye” az lett, hogy az általuk támogatott Magyar Koalíció Pártja immár másodszor is kiesett a szlovákiai parlamentből. Ami most a Vajdaságban történik, ugyancsak veszélyes, mert teljesen előkészítetlenül rájuk zúdítanak 50 milliárd forintot. Ennyi pénzből rengeteg értelmes dolgot lehetne csinálni, de ilyen körülmények között csak még jobban szét fogja verni az ottani magyarságot. Mindenki gyanakodni fog mindenkire, hogy hol a pénz; ez mindig így történik minden olyan szétforgácsolódott közösségben, amely nincs fölkészülve fejlesztésekre, komoly, hatékony forrásfölhasználásra. Köztudott, egy sikeres beruházásnál az előkészítő munka az idő 75, a kivitelezés a 25 százalékát igényli a megvalósításnak. Ráadásul mindenki érzi az aránytalanságokat. Ez valóban óriási összeg, miközben mindenki látja – és most ne is a hazai egészségügy borzasztó helyzetével példálózzunk –, hogy a határnak ezen az oldalán is katasztrofális állapotok uralkodnak. Lepusztult települések, úthálózatok, munkanélküliség, elvándorlás majdnem mindenhol. Ezek után okkal merül föl sokakban itthon és a határokon túl, hogy a hazai állapotok közepette nem túlzás-e ennyi pénzt biztosítani meg nem fogható, átláthatatlan célokra. Evidens, mi az, amire azonnal gondol ilyenkor az ember: e források jelentős része visszatér a Fidesz-pártkasszába vagy a hazai Fidesz-klientúra környékére. Ez az 50 milliárd, már most világos az eddigi tapasztalatok alapján, el fog tűnni, és komoly indulatokat fog generálni. Mindenki mindenkit megutál. Az az előadás, amit az Orbán-kormány a szomszédos országok magyarsága felé is vezényel, nem engedi gyógyulni az országot, és a teljes szétverése a nemzetnek, de minimum annak, amit nemzeti kohéziónak nevezünk. A Nemzeti Együttműködés Rendszere valójában az anyaországiak és a határon túli magyarok; illetve a határokon túli közösségeken belüli csoportok egymással szembe állítása.
MN: Föltűnőek azok az elsősorban szlovákiai, de újabban már romániai magyar publicisztikák is, amelyek arról tanúskodnak, hogy vannak, akik pontosan értik, mire megy ki a játék. Ezekben az írásokban a magyar politika, sőt a magyarországi magyar is hovatovább a bugris, bezárkózó, csak magával törődő ember szinonimája lett. És ezen a helyzeten nyilván csak rontanak az olyan esetek, mint amikor például egy szlovákiai fórumon a Fideszétől eltérő álláspontja miatt Kövér László azt vágta a fölszólaló ottani magyar férfi arcába, hogy „gyáva népnek nincs hazája”.
TE: A határon túli magyarok egyre tekintélyesebb hányada jobb esetben röhög, és enyhe lenézéssel, de inkább sajnálkozással, esetleg értetlenül figyeli mindazt, ami Magyarországon zajlik.
A Budapesten és a néhány egyetemi nagyvároson kívüli Magyarország kétségbe ejtő állapotban van. Ezzel szemben, ha megnézzük a határ túloldalán Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár vagy Pozsony térségét, azt látjuk, hogy azokon a helyeken élnek a 21. század kínálta lehetőségekkel, az információs forradalom, a határok lebomlása adta lehetőségekkel. Nem merevednek bele a múlt vagy a 19. századi nemzeti romantika ködébe, és nem köldöknézéssel vagy a gonosz külvilág – aktuálisan Soros György – hibáztatásával vannak elfoglalva. Ma ott tartunk, hogy például a Magyarországon jószerivel naponta változó szabályokkal szemben a maga sajátos, ellentmondásos, olykor erősen kritizálható politikájával együtt is Romániában vagy Szlovákiában az élet kiszámíthatóbb és elviselhetőbb. Annyi rosszkedvű emberrel sehol nem találkozni manapság – és a határon túli magyarok is ezt mondják –, mint Magyarországon. Egyébként részükről ma már nincs is az a nagy magyarországi jövés-menés, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Annak a nyitottságnak és egymásra találásnak, amivel itt az 1990 utáni élet indult, nincs már nyoma.
| ||
MN: És hogy tekintenek a határon túliak az Európai Unióra?
TE: Az uniós integráció – ha csökkenő mértékben is – sokkal inkább pozitív lehetőségként van jelen ezekben az országokban, mint nálunk. Ez nem csoda, hiszen az Orbán-kormány dezorientáló médiája jóvoltából a magyarországi magyarok egy tekintélyes része Brüsszelre úgy tekint, mintha az Moszkva lenne. A szomszédos országokban élő magyarság az ott élő többséggel együtt viszont egy kivételes történelmi esélyt lát Brüsszelben: az uniós integráció és fölzárkózás esélyét.
MN: A helyzet azért ezekben az országokban is összetettebb. A román politika is, ha módja van rá, nem megy a szomszédba egy jó kis nacionalista hisztériakeltésért. Nem világos például, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elleni föllépés arányban van-e az esetleges tettek súlyával.
TE: Számomra már az fölfoghatatlan, hogy miért hagyjuk Magyarországról exportálni ezeket a hungarista, szélsőjobbos eszméket képviselő szervezeteket. Szerintem nagyon alantas kormányzati megfontolás állhat e mögött, és nem csak a Fidesz-kormány Jobbikkal folytatott versenye. Arra játszanak, hogy mivel komolyabb nemzetközi balhé úgysem lesz belőle, csak hadd keverjenek a székely fiúk, törjenek csak borsot a románok orra alá. Pedig az ezzel való játszadozás a határokon túli magyarokkal szemben nagy felelőtlenség. A Vajdaságból kitiltották a Hatvannégy Vármegyét, a románok meg a maguk természetes módján vádat emelnek a „műkedvelő terroristák ellen”, ahogy TGM minősíti ezeket a szerencsétleneket. Ettől kezdve tökéletesen mindegy, hogy a vád mennyire helytálló. Arra mindenképpen ürügyet biztosított, hogy hergelje és egymásnak feszítse a székelyföldiek egy részét és a románokat. És biztos vannak olyanok odaát, akiknek ez a történet azt sugallja, hogy tényleg, ez a hatékony kisebbségi magyar politika. Súlyos kormányzati hibának tartom, hogy a magyar kormány semmit nem tesz ezek ellen a szélsőséges szervezetek ellen.
MN: Ez elsősorban a titkosszolgálatok feladata volna. Érdekes volna tudni, hogy ilyen jellegű ügyekben van-e bármiféle információcsere vagy együttműködés a nemzeti szolgálatok között.
TE: Nekem úgy tűnik, hogy a magyar szolgálatok nemcsak a szomszédos országok szolgálataival nem tárgyalnak – például a menekültkérdés ügyében –, hanem még itthon sem egymással. Nézze a napi híreket: arról szól minden, hogy ezek a műintézmények kinek-minek a fennhatósága alá tartozzanak. Pedig a kilencvenes évek elején még megvolt az összhang, például egyetlen balhé kivételével simán megoldották a széteső Szovjetunióból Izraelbe kivándorló zsidók Magyarországon keresztüli útját. Továbbá a délszláv válság idején tízezrek találtak menedéket Magyarországon úgy, hogy abból semmi probléma nem volt. És csakis azért, mert az akkori kormányok ezeket a műveleteket teljesen korrekt módon levezényelték; megoldani akarták a válsághelyzeteket, nem pedig az idegengyűlölet fölszításával belpolitikai előnyszerzésre fölhasználni. Tették a dolgukat. Most nem érzékelem ugyanezt. Hogy ebből a felelőtlenségből baja származhat az ottani magyaroknak? Hát, az már különösebben nem érdekli őket. Pedig a székelyföldi, viszonylag kompakt magyarság köré nem lehet kerítést húzni, hogy oda a nem magyarok ne mehessenek be.
A kerítésépítés egyébként akár jelkép is lehetne. Építsünk enklávékat, bezárt világokat, nem baj, ha rezervátummá válik Magyarország vagy a Székelyföld. A rezervátumlétre törekedés e nemzetpolitika lényege; konzerváljuk a 19. századi nemzeti romantika eszméit, mert abban legalább otthonosan mozgunk. Az egy dolog, hogy a drótkerítés senkit nem véd meg senkitől és semmitől. De azzal, hogy a legvidámabb barakktól szépen eljutottunk a „nemzeti” rezervátumpolitikáig, Magyarországot egyrészt kiírjuk Európából, másrészt végképp elszakítjuk egymástól a határokon túli magyarokat és az anyaországot. A szomszédos országokban élő magyarság csak önmagára számíthat. Igaz, ebből a hátrányból, ahogy látom, mára előnyt kovácsol, hiszen például a nyelvtudása, vitalitása révén sokkal inkább megtalálja a helyét az uniós és a térségi integrációban, mint a magyarországi magyar népesség nagy része. Közép-Európában kizárólag etnicista szemléletű politizálást folytatni ugyanis elhibázott dolog, és végzetes félreértés.
MN: Önök hosszú évek óta kutatják, hogy a határokon átnyúló együttműködések mire jutottak. Életképes szerveződések ezek?
TE: Annak idején, amikor a kisebbségpolitika alakításában még némi szerepem volt, folyamatosan javasoltam: azokban a határ menti térségekben, ahol sokféle etnikum él, közös gazdaság- és intézményfejlesztésre, az uniós források összehangolására volna szükség. Ráadásul egy európai jogintézmény, az európai területi társulás – European Grouping for Territorial Cooperation (EGTC) – az ilyen törekvéseknek kiváló keretet teremtett. Ezt a társulási formát mintha csak a magyarok kedvéért hozta volna létre az Európai Unió. E joganyag lényege, hogy két uniós tagállam, illetve két uniós és egy nem uniós állam létrehozhat ilyen társulást. Elegendő ránézni a térképre, hogy lássuk, voltaképpen az 1914-es állapotokat lehetne modern keretek között revitalizálni. Az első ilyen kezdeményezés a magyar–román–szerb hármas határ menti térségben volt (Mórahalom, Zsombolya, Magyarkanizsa). Ez a hajdani Szeged–Temesvár–Újvidék szabad királyi városai által dominált térség része, amely régió Mária Terézia uralkodásától kezdődően a munkamegosztáson alapuló kooperáció példaértékű modellje lett. Ennek a kisugárzását máig érezni annak ellenére, hogy Trianon ezt a térségi gondolkodást megszüntette, és utána a határ mellettiség, bármelyik országba kerültek is e régió egyes részei, mindegyikükre hátrányosan hatott. Egy magyar kisebbségpolitikusnak az én értelmezésemben nem is lehetett más a feladata, mint az uniós „föltámasztás”, éppen annak a felismerésnek a jegyében, hogy ezzel kölcsönösen jól járna mindenki. Nézzük át közösen, mit, hol érdemes megteremteni; hol célszerűbb repülőteret építeni, hol és milyen típusú felsőoktatást, kórházi ellátást érdemes fejleszteni és így tovább. Józanul gondolkodva mindenki érdekelt abban, hogy egymáshoz közeli uniós nagyvárosok, térségek fölösleges párhuzamosságok miatt ne feszüljenek értelmetlen versengésben egymásnak. Ne pazarolják el a fejlesztési forrásaikat, használják azt a szinergiát, ami az együttműködésben rejlik. Úgy gondoltam, ellenkező esetben semmi más nem történne, mint hogy föléljük az uniós pénzeket, nem alakul ki a fenntartható fejlődés, a tőketeremtő képesség.
MN: És működnek ezek az EGTC-k?
TE: Imitt-amott, például az ország északnyugati részén. Ha elindulunk Pozsonytól, egy ideig működő EGTC-ket látunk, aztán keletre, északkeletre haladva egyre reménytelenebb a helyzet. És ennek többnyire megint csak az az oka, hogy ezekben az országokban, elsősorban is nálunk, korlátozzák vagy megszüntetik az intézmények autonómiáját, így azok nem rendelkeznek azokkal a kompetenciákkal, amik szükségesek az érdemi együttműködés kialakításához. Magyarországon 2010 után az önkormányzatok jogosítványait fokozatosan veszi el a kormányzat, és a fontosabb intézmények élére pártkatonákat helyez, a forrásokat a Fidesz-klientúra kezére játsszák. Pedig ezekben a térségekben működőképes nagyobb egységeket mindig is az etnikumok közötti értelmes munkamegosztás hozott létre és tartott életben. Keserű tapasztalatom, hogy a magyarországi magyarokból mintha kiveszett volna a másságok egymás mellettiségének elfogadása és az együttműködésnek a tudása. Oka lehet ennek az is, hogy – Budapesten kívül – a magyarországi polgárosodás fő színterei, a felvidéki, erdélyi, vajdasági városok a cipszerekkel, szászokkal, zsidókkal, szerbekkel, örményekkel Trianon után a szomszédos országokba kerültek. Azt látom, hogy azok a területek, amelyek részesei e polgári hagyománynak, könnyebben fordultak rá a modern kor kínálta lehetőségekre. Nálunk viszont a lakosság döntő hányada nem szokott hozzá, hogy más nyelven szólnak hozzájuk, hogy más szempontok is létezhetnek, mint a nemzeti gondolatba bezárkózás. Ez pedig 100 év alatt, úgy tűnik, mára alkalmatlanná tett minket a kooperációra mind a saját térségünkben, mind az európai integrációban.
