Az Európai Unió agrárpolitikájában jó ideje
nem kérdés, mi a cél:
versenyben maradni a világpiacon, avagy hagyni az agrárágazatot vidékmegtartó erővé "visszafejlődni". A versenyképesség világszerte egyet jelent: minél többet termelni minél kevesebb ráfordítással. Európában - a társadalmi-kulturális hagyományok miatt - ma már a munkaerő árán és a környezetvédelmi előírások betartásán nem lehet spórolni. Az állattartásra vonatkoztatva: minél több, minél nagyobb tej- és hústermelő képességű állatot kell tenyészteni minél kisebb takarmánybevitellel.
A "fehérjegyártó" kérődzőknek fehérjepótlásra van szükségük, ezért állati eredetű fehérjetápot etettek velük. A dolog évtizedeken át látszólag remekül működött. Az állati tápok készítéséhez kiapadhatatlan forrást jelentett az elhullott jószág és a vágóhídi hulladék feldolgozása.
Az állatifehérje-gyártás nagy múltú iparág. Eredetileg arra keresték a megoldást, hogy az állati tetemeket/maradványokat valahogy eltüntessék; a tömegtermelés ugyanis - például a chicagói vágóhídon több mint napi egymillió állat végzi, s egy ötszáz kilós marhának csak a bendője 80 kg - nem akármekkora gondot okoz e téren.
A Magyarországon is használt technológiát az 1800-as években német nyelvterületen dolgozták ki. Mujzer János, aki 1994-ig a magyar fehérjefeldolgozó cég, az ATEV főállatorvosa és környezetvédelmi felelőse volt (és akinek a nevét a Környezetgazdálkodási Intézet élére történt kinevezése, majd gyors eltávolítása révén tanulhatta meg az ország), jól ismeri az eljárást.
A német technológia
állati tetemekből és vágóhídi testmaradványokból darabolás és hőkezelés után további felhasználásra alkalmas ipari zsírt és fehérjét állított elő. E zsír lett a mosóporok és a robbanószerek alapanyaga; a fehérje egy részéből csont- és húslisztet állítottak elő, a maradékot pedig korpával felitatva sertés takarmányozására használták. A hőkezelést szigorú szabályok szerint végezték, hangsúlyozza Mujzer: 1876-ban Ausztriában három órán keresztül tartott 140 fokos hőt írt elő a törvény. 1939-ben Németországban az időtartamot húsz percre, a hőfokot 130 Celsiusra csökkentették.
Az eljárás három szempontból volt tökéletlen: roppant sok energiát igényelt, az üzemek penetráns bűzt árasztottak, s a takarmányozás céljára használt fehérjének túl magas volt a zsírtartalma. (A zsír hamar avasodott, nem ette meg az állat.) A németek ez utóbbi kettőre találtak megoldást: zsíroldó szereket kevertek az állati hulladékhoz - előbb benzint, majd, mivel ez robbanásveszélyes, klórozott szénhidrogéneket. A vegyületek közömbösítették a szagot, és leszorították a zsírtartalmat 3-5 százalékra. Akkor még nem törődtek azzal, hogy mindez kis mennyiségben benne maradt a végtermékben is, vagyis hogy az állati takarmánnyal együtt bekerült a táplálékláncba. Legalább két évtizede már azt is tudjuk, hogy a klóretilének erősen rákkeltő vegyületek.
A németek háborús vereségét követően a győztesek terjesztették el e technológiát a világban - kis módosítással. Az angol üzemek a hőfokkal lejjebb mentek: 105-108 Celsiusra. Akkor csupán az energiamegtakarítást nézték: a spórolást ma 180 ezer BSE-kórban elhullott és több százezer egészséges, de megsemmisítésre ítélt, betegséggyanús állat bánja. (A BSE kórokozójáról lásd keretes írásunkat.) 1996 óta Angliában is előírás a 133 fokon húsz percig történő sterilizálás.
Az Európai Unió tagállamainak főállatorvosai egy - a napokban Magyarországon tartott - állat-egészségügyi konferencián beismerték: a legutóbbi időkig
elégtelenül hőkezelték
az állati hulladékot - 105 fokon -, amivel hazájukban is "biztosították" a BSE-járvány feltételeit.
Mujzer János szerint az állati eredetű takarmány és a BSE-kór (a juhoknál a scrapie) összefüggése a nyolcvanas évek vége óta nem titok Európában. 1988-tól Angliában tilos szarvasmarhából gyártott tápot etetni a marhákkal. Ugyanakkor a brit vegyes állati húslisztkivitel 1993-tól meghaladta az évi 300 ezer tonnát. A célországok: Kanada, USA, Dél-Afrika, Törökország, Távol-Kelet, Csehország, Portugália. Magyarországra - becslések szerint - 6-18 tonnányi érkezett.
Hogy a BSE kórokozója és a Creutzfeldt-Jakob-kór (CJD) új variánsa között összefüggés van, s hogy nem zárható ki az ember és állat között vándorló halálos betegség (zoonózis) lehetősége, arra az 1990-es években jöttek rá. Angliában 1996-tól nem lehet kapni a boltokban a korábban oly kedvelt "brease" alapanyagát, vagyis a borjú csecsemőmirigyét, továbbá pacalt, illetve a hagyományosan kis hőkezeléssel fogyasztott marhaszemet és velőt. De alaposan elment a szigetországiak kedve attól is, hogy félig nyers steaket rendeljenek ebédre.
Mujzer János szerint
a magyarországi helyzet
egészében véve megnyugtató, bár vannak aggasztó jelek. A magyar törvényeket a szigorú német szabályozás mintájára alkották meg, így a fehérjefeldolgozó üzemekben a 130 fok feletti hőkezelés a követelmény. Gondot okozhat azonban, hogy az üzemekbe kihelyezett hatósági állatorvosi ellenőrzést 1985-ben végleg leépítették. (Az ATEV körül mostanában amúgy sincs minden rendben: sajtóhírek szerint az agrártárca tulajdonában lévő cégben ügyes tranzakció révén - és némi Fradi-támogatás árán - többségi tulajdont szerezhetett a menedzsment, Szabadi Béla exállamtitkár aktív segédletével.)
Mujzer aggasztónak tartja azt is, hogy a hat állat-egészségügyi intézetből, amelyek lefedték az ország területét, 2000. december 31-én hármat bezártak. Ráadásul éppen most, amikor már nem szúrópróbaszerűen kellene szűrni az állatokat; a legújabb kereskedelmi korlátozások értelmében csak akkreditált labor által vizsgált hús hagyhatja el az ország területét.
Németh Antal, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) főállatorvosa ezt másképp látja. Szerinte a hat intézet elavult felszereléssel dolgozott, számukat a hajdani, a mainál két-két és félszer nagyobb állatlétszámhoz igazították. Félmilliárdos költségvetésüket így meg lehet takarítani. A főállatorvos szerint a mai, nyolcszázezres marhaállomány célvizsgálatát és a monitoringot három intézet, valamint a laborok bőségesen el tudják látni. A március elsejétől érvényes előírás értelmében 110 priontesztet végeztek el kényszervágott, elhullott, importra szánt, illetve selejtes minőségű állatokon, de nem találták nyomát a BSE-kórnak. Az intézeteket PHARE-pénzből szándékoznak fölszerelni új berendezésekkel. (Ehhez természetesen a magyar részesedést is le kell tenni; az FVM költségvetésébe ilyen tételt egyelőre nem terveztek be.)
Mujzer János szerint kérdéses, hogy a maradék három intézet képes lesz-e elvégezni évente 150-250 ezer vizsgálatot, szemben az eddigi évi ötszázzal.
Ami a technológiai fegyelmet illeti, az állatifehérje-feldolgozó iparban nálunk is voltak kezdeményezések - például 1994-ben - arra, hogy "gazdasági okokból" csökkentsék a sterilizálás hőfokát, behatási idejét. Egy éppen akkor zajló járványos állatbetegség miatt ezt az ötletet elvetették. Dél-Magyarországon viszont - az érvényes rendelkezésekkel ellentétben - egy ideig forgalomban volt a baromfival etetett úgynevezett hideg húspép, ami lényegében sterilizálatlan vágóhídi maradványok daráléka. Mujzer szerint "neves gyógyszergyár" is akadt, amely az állati eredetű alapanyagokat csupán 80-90 fokon hőkezelte felhasználás előtt.
Súlyos környezeti terhelést jelenthet, hogy a fehérjefeldolgozó üzemek fertőzött övezetében megoldatlan a szennyvíztisztítás, nincs is sterilizáló berendezésük.
Egy esetleges járvány szempontjából kockázati tényezőnek számít az a körülbelül hatezer Nyugat-Európából vásárolt tenyészállat, amelyeket a hazai állomány feljavítására hozott be a Magyar Állattenyésztők Szövetsége az utóbbi tíz évben. A hatóságok tagadják, hogy ezek az állatok kaptak volna a már említett, Angliából importált állati lisztből. A magyar szürkemarha valóban fertőzésmentesnek tekinthető, mivel nem igényli, ezért nem is kapta soha a kockázatosnak számító állatifehérje-tápot. Ellenben - Németh Antal tájékoztatása alapján - dokumentálható, hogy az importált csontlisztet kutya- és macskatápba keverték. (Ami azt is jelenti, hogy csak a hörcsögről jelenthető ki: veszélytelen rá a BSE-kór, és ez tényleg nagyon megnyugtató, tesszük hozzá mi.)
A dolgok jelenlegi állása szerint igen csekély az esélye annak, hogy BSE-vel fűszerezett marha kerüljön a magyar ember asztalára, igaz, azt viszont egyre nehezebben tudja majd eldönteni, mit is egyen: hormonkezelt csirkét, génmanipulált szóját, avagy ólommal nevelt salátát?
Mihalicz Csilla
A betegség
Az állati és emberi szivacsos agyvelőgyulladást nem baktérium és nem vírus, hanem egy fehérjevegyület - a prion - kóros elváltozása okozza. A kórképet az 1900-as évek elejétől vizsgálják behatóan. Az angolok 1938-ban már tudták, hogy agyvelőszűrlettel átvihető a fertőzés másik állatra. Följegyezték azt is, hogy a "vírusszerű" anyag igen ellenálló a kémiai behatásoknak, 0,35 százalékos formaldehid oldatban tartva, három hónap után is fertőzőképes, hőhatásra kevéssé érzékeny.
Emberi előfordulására először az 1900-as évek elején figyeltek föl Pápua Új-Guineában egy kannibál törzsnél. A szokások szerint az elhunytat rokonai kisebb lakoma keretében elfogyasztották: a férfiak a halott húsát, a nők és a gyerekek az agyvelejét és a belső szerveit. A törzs tagjai közt pusztító járványos betegség (kuru) tüneteit 1957-ben egy orvoscsoport írta le: "félelmetes reszketés", szellemi leépülés, a mozgáskoordináció rohamos elvesztése. A kórokozót ekkor még vírusnak hitték. Később Prusiner bizonyította be, hogy a prion okozza a bajt.
Európai változatát, a Creutzfeldt-Jacob-kórként (CJD) ismert szivacsos agyvelőgyulladást a század elején még rendkívül lassú lefolyású, elsősorban az 55-80 éves korosztályra veszélyes betegségként írták le.
A nagy angliai BSE-járvány 1985-ben tört ki. 1992-93-ban, amikor a szigetországban tetőzött a marhavész, már tudták a virológusok, hogy a BSE és a CJD prionja között összefüggés van, s a fertőzés juh, marha és ember között átvihető. A további kísérletek során aztán kiderült, hogy a kóros prion macskát, egeret, vadállatot, majmot is megbetegít.
A BSE, a screpie és a CJD néven ismert prionbetegségek a nyolcvanas évek végétől lefolyásukat és egyéb tulajdonságaikat illetően is rossz irányban változtak: a CJD 10-30 éves fiatalok rapid lefolyású halálos fertőzésévé lett.
Miután a betegség hordozójaként ma már teljes bizonyossággal az állati fehérjét tartalmazó tápokat jelölik meg, meggyőzőnek látszik az a gyanú, hogy a kórokozót az elégtelen hőkezelés, ahelyett hogy elpusztította volna, még ellenállóbbá tette - "megvadította".
