Magyar Narancs: Kevés amerikai író érdeklődik ma már Európa, Kelet-Európa iránt, ön közéjük tartozik. Az európai embernek az a benyomása, hogy Amerika egyre inkább elfordul a mi kontinensünktől.
Susan Sontag: Amerika sokkal provinciálisabb lett, mint mondjuk 15-20 éve volt.
MN: Mit ért ezen?
SS: Azok az emberek, akikről azt állíthatjuk, hogy gondolkodnak, véleményük van, s ennek hangot is adnak, ma sokkal kevésbé érdeklődnek a politika iránt, a külföld iránt, a világ iránt. Mára ebben az országban valahogy az a divat, hogy az ember ne foglalkozzon másokkal. Nem tudom, hogyan értékelendő ez a magatartásforma: egyszerű cinizmus-e, vagy elbizonytalanodás azok részéről, akiket maguk alá gyűrnek a merkantilista nézeteikkel és életfelfogásukkal győzedelmeskedők. Azok, akiket kénytelen vagyok jobboldalinak nevezni, bár utálom ezt a jobb- vagy baloldali felosztást. Az idealizmus, a pozitív közgondolkodás és ehhez hasonlók, amelyek ezt a társadalmat mégiscsak valami módon előrevitték, mára teljesen eltűntek a fogalomtárunkból. Ezért aztán semmi sem foglalkoztatja az amerikaiakat saját mindennapos ügyeiken kívül. Az értelmiség gondolkodásában és cselekvési formáiban erősen individualizálódott az utóbbi időben.
MN: Vagyis nemcsak Európa esett ki az érdeklődési körükből, hanem Amerika is?
SS: Ez a helyzet. Politikai aktivitásuk a saját közvetlen környezetükre koncentrálódik.
MN: Nem világjelenség ez?
SS: Talán. A magyarázatot én abban is keresném, hogy szinte emberfölötti módon megnőtt az információhoz jutás lehetősége az intermediális hálózatokon és a televízión keresztül. Ma több adat és tény kerül naponta a birtokunkba, mint korábban évek alatt, ezért aztán valamiféle csömör támadt bennünk. És mivel ez a rendszer azt is lehetővé teszi, hogy a világot, ha úgy tetszik, "kikapcsoljuk", a legtöbben meg is teszik. Erre egyébként jó példa az én közelmúltbeli történetem, amikor jó néhányszor megfordultam Boszniában, ahol akkor még háború dúlt, és valahányszor New Yorkból elindultam, a barátaim csak azt kérdezték meg, hogy nem félek-e, és minek megyek, amikor meg visszajöttem, annyit mondtak: "Á, megint itt vagy", de senkit nem érdekelt, vagy nem akarta hallani, hogy mi történt ott velem. Az a gondolkodásmód, amely egyfajta belső morálon nyugszik, amely szerint az ember esetleg maga is végiggondolja, mit lehetne tenni a szörnyűségek ellen, abszolút régimódi és lenézett dolog. Meg merem kockáztatni, hogy már csaknem antropológiai változáson megy keresztül az emberiség a felelősség, a másik ember iránti kötelességtudat és együttérzés tekintetében. Mindez pedig nyugodtan nevezhető a provincializálódás folyamatának.
MN: Ön tehát Amerikában régimódi, anakronisztikus figurának számít, amiért az utóbbi három év nagy részét Boszniában töltötte? Miért utazott oda?
SS: Természetesen véletlenek összejátszása révén kerültem oda, bár az ember sohasem tudja eldönteni, hogy mi az, ami igazán tudatos, és mi az, ami csak úgy adódik az életében. A fiam, David Reef, újságíró, és mivel a menekülttémával foglalkozik, hivatalból ment Szarajevóba. Ott találkozott valakivel, aki tudta, hogy én vagyok az édesanyja, és megkérte, beszéljen rá engem is egy boszniai utazásra. Én pedig, mivel részben nagyon aggódtam a fiam miatt, hogy halálos veszedelembe rohanhat, részben pedig mert nagyon izgatott, mi is történik ott valójában, úgy határoztam, odamegyek.
MN: Ha a fiát ennyire féltette, saját maga nem félt?
SS: Dehogynem. Halálosan. És nem is ok nélkül. Szarajevó iszonyú veszélyes hely volt akkor, senki sem garantálhatta, hogy nem lőnek le bennünket. Bombáztak és lőttek. Nem beszélve arról, hogy nem volt víz és villany, a házak ablakain nem volt üveg, nem volt fűtés, pedig még nagyon hideg volt, és nem volt élelmiszer. Mégis hihetetlen élmény volt, amikor 1993-ban először mentem oda. Azonnal összeismerkedtem jó néhány kiváló és izgalmas emberrel, és akkor már nem volt megállás. Azt hittem, elég egyszer betenni a fejem az oroszlán szájába, de kiderült, hogy ez nem így működik. Abban a pillanatban, hogy megadtam magam ennek az őrült élménynek, többé nem szabadulhattam tőle. Vissza kellett térnem, újra és újra. Már nem is a fiam miatt, hanem magam miatt. 1993 egész nyarát ott töltöttem, jó néhány akciót beindítottam, színházrendezést, iskolai projekteket, rádióműsorokat, filmfesztivált.
MN: Legismertebb ezek közül a Godot-ra várva megrendezése volt. Hogyan lehetett színházat csinálni egy bombáktól zajos, kiégett, haldokló városban?
SS: Az élet a legszörnyűbb helyzetben is megy tovább. 1945-ben, amikor Berlint már porig bombázták, a Berlini Filharmonikusok még mindig rendszeresen játszottak. Tudja, ez egy nagyon különös állapot. A dolgoknak ezerszeresre nő az értékük. Szarajevóban rendeztek például egy képzőművészeti kiállítást, ami egyetlen napig tartott nyitva, hisz´ nem tudták őrizni az ajtó és ablak nélküli, kiégett házban az értékes műtárgyakat. Az emberek elzarándokoltak a város másik végéből is, pedig lövöldöztek közben, de szükségük volt erre az élményre - nem akartak elállatiasodni. Nem akarták, hogy az életük egyetlen célja a bujkálás és a menekülés legyen. Az életben maradásnak az is feltétele volt, hogy valamiképpen képesek legyenek megőrizni emberi méltóságukat. Aki ezt nem élte át, az nem értheti, hogy ki megy el megnézni egy Beckett-darabot a színházban, amikor körülötte bombák hullanak, emberek halnak meg, és nincs mit enni: ugyanazok, akiknek korábban is szükségük volt a színházra. Szarajevóban még mindig létezik egy nagyon jól képzett középosztály, közülük persze jó néhányan elmenekültek, sokan meg is haltak, de a többség nem változtatott az igényein. A kultúra kicsit olyan, mint a kenyér. Éhen lehet halni nélküle. Persze az életösztön előbb hat a fizikumra, mint az érzelmekre. Láttam olyan családot, akik a könyveiket égették el, és zokogtak közben. De muszáj volt, mert nem volt mivel fűteniük.
MN: De gondolom, korábban az ön számára sem volt egyértelmű, hogy az élet a háborúban is megy tovább.
SS: Persze hogy nem. Összeismerkedtem például egy ügyvéddel, és sajnálkozva mondtam neki, milyen rossz lehet, hogy nincs munkája. Kinevetett, és elmagyarázta, hogy ilyenkor is vannak elegen, akik pereskednek, elválnak, becsapják egymást stb., és szükségük van ügyvédre. Az emberek egy szál gyertya mellett is írnak verset, olvasnak könyvet, hallgatnak zenét, szeretkeznek, veszekednek - szóval amíg élnek, addig élnek a szó minden értelmében.
MN: Gondolom, egy ennyire kiélezett helyzetben egészen más hőfokon teszik mindezt.
SS: Persze. A dolgok egy része felerősödik, például az érzelem, másik része a minimumra csökken. Belenéztem egy szemetesvödörbe abban a házban, ahol laktam, és amíg normális esetben Budapesten vagy New Yorkban egy család naponta többször is megtölt szeméttel egy vödröt, itt egy egész nap alatt talán csak az ötöde telt meg a vödörnek. És nemcsak azért, mert keveset vásároltak, keveset ettek, és nem volt csomagolóanyag, hanem azért is, mert ilyenkor az is értéknek számít, amit más esetben eldobunk.
MN: Miféle elkötelezettség vagy belső kényszer vitte vissza újra meg újra a halál közelébe?
SS: Az első utazás után már nem az élményszerzés vágya hajtott, hanem az, hogy vártak. Tudtam, hogy szükségük van rám. Nem azért, mert effektív segítséget tudok nyújtani, nem hivatalos okból mentem, mint orvos vagy újságíró vagy a Vöröskereszt alkalmazottja. Engem épp azért vártak, mert saját elhatározásomból akartam velük lenni, egyszerű magánemberként, aki képes átélni az ő tragédiájukat közvetlen közelről. Aki nem fordul el, hogy ne kelljen látnia a borzalmat, hanem velük együtt vállalja azokat. Egy percig sem gondoltam, és ma sem gondolom, hogy valami eget verően nagy segítséget nyújtottam nekik, mégis valahányszor odaérkeztem, táskámban könyvekkel, gyertyákkal, ceruzaelemekkel, a világ másik feléről hozott híreimmel, úgy éreztem, hihetetlenül feldobja őket, hogy van valaki, aki érdeklődik irántuk.
MN: Hogyan jutott be a hermetikusan elzárt Szarajevóba?
SS: Egyetlen lehetőség létezett, az ENSZ-katonákon keresztül. Köztudomású, hogy Soros György rendkívül sokat tett akkoriban Szarajevó lakosságáért, többek között azzal is, hogy segített bejutni jó néhány külföldinek. Engem úgy támogatott, hogy az ENSZ fizetett tanácsadójaként szerzett nekem egy ENSZ-akkreditációt. A fizetést az ENSZ kapta, a bebocsáttatást pedig én. Meg kell mondjam, semmi sem volt félelmetesebb számomra, mint odajutni és kijutni onnan. Minden alkalommal az ENSZ katonai repülőgépén utaztam, golyóálló mellényt adtak rám és pilótasisakot, körülöttem csupa fiatal katona ült, akár a gyermekeim vagy az unokáim is lehettek volna. És féltem, iszonyúan féltem, mert a fegyverek egyáltalán nem kímélték az ENSZ-repülőket. De hát, látja, szerencsém volt. Pedig sok "berepülésben" vettem részt.
MN: Milyen volt a színház a háború kellős közepén?
SS: Állandóan borzasztó zaj volt. Vagy a bombák miatt, vagy a lövöldözéstől. A színészek rettentő soványak, fáradtak, kimerültek voltak, de imádták a munkát. Alig várták, hogy próbálhassunk. De nem volt könnyű, mert a leromlott fizikumuk miatt súlyos memóriaproblémáik voltak, rém nehezen tanultak, idegesek és levertek voltak, na meg éhesek. A darab azonban végül is egészen jól sikerült, nemcsak "ahhoz képest", hanem valóban. És persze nagyon nagy sikere volt.
MN: Godot végül is eljött. Persze a maga módján. A háborúnak vége. Milyennek látja a mostani helyzetet?
SS: Nézze, az én oldalamon lévők elvesztették a háborút. Ha valóban Godot érkezett, akkor az Bosznia számára nem az isten, hanem az ördög. Bár a háborúnak valóban vége, Bosznia számára ennek az az ára, hogy végleg elveszítették a szabadságukat. A szabad, multikulturális, demokratikus Bosznia halvány reménye is tovatűnt. A béke egyúttal az ország szétszakítását jelenti. Én sem vagyok boldog, ők pedig végképp nem.
MN: Visszatér a "tett színhelyére"?
SS: Természetesen. A béke kitörése óta már többször is voltam. Legutóbb a második Szarajevói Filmfesztiválon, aminek a szervezését én kezdtem. Egyébként ami az én szerepemet illeti, nem bántam meg semmit. Sőt. Ma még jobban tudom, hogy milyen fontos a veszteseknek segíteni. Most talán még inkább, mint a háború idején.
MN: Gondolom, ön is lényeges változásokon ment keresztül utolsó könyve, A vulkán szerelmese óta. Lehet ott folytatni, ahol abbahagyta?
SS: Ne vegye nagyképűségnek, de én A vulkán szerelmesét a legjobb könyvemnek tartom. Szerencsém van, hogy nem az első, hanem az utolsó regényem a legsikeresebb, ugyanakkor úgy éreztem, hogy megírtam a legjobb könyvemet, és innen már nincs tovább. Aztán 1993-ban, közvetlenül az első boszniai élményem után, írni kezdtem egy új regényt. De nem fejeztem be azóta sem, és most folytatom. Ez a könyv is idegenekről szól. Ahogy A vulkán szerelmese a XVIII. század Itáliájába érkező idegenekről, ez a XIX. század Amerikájába érkező lengyelekről szól. A történet pedig egy színház története is egyúttal. A címe: Amerika.
Váradi Júlia
