A kormány és a nyugdíjreform: Eddig, ne tovább!

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2001/18. (05. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Orbán-kormány s vezető ereje, a Fidesz soha egy percig sem titkolta azon meggyőződését, hogy az eredetileg egységesen felosztó-kiróvó rendszerű nyugdíjszisztéma részbeni piacosítása, a magánnyugdíjpénztárak felállítása, s egyáltalán, az 1998. január 1-jével beinduló vegyes nyugdíjrendszer alapjaiban elhibázott. Az érvek között keveredett a nyers etatizmus és a kifinomulatlan piac- (konkrétan: biztosító-) ellenesség, egyszerre hivatkoztak arra, hogy az állami nyugdíjrendszerből a magánpénztárakhoz áramló milliárdok megterhelik a büdzsét, maradandóan deficitessé teszik a tb nyugdíjalrendszerét, és veszélyeztetik a mindenkori nyugdíjkifizetések biztonságát, valamint arra, hogy a magánpéztáraknál vezetett privát számlákon heverő pénz nincs akkora biztonságban, mint ha azt az állam (pontosabban: az általuk visszaállamosított tb) kezelné. Ez utóbbi érvet a leginkább érintettek a maguk módján diszkréten kiröhögték, és tömegesen - még a korábbi számításokban kalkulált mértéket is jóval meghaladva - léptek a magánbiztosítók kötelékébe, miáltal valóban a korábban prognosztizáltnál sokkal nagyobb deficitet okoztak az állami nyugdíjalapoknál. A pénztártagok száma mára 2 millió 157 ezerre nőtt, összes megtakarításaik elérik a 403 milliárd forintot, ebből csak tavaly 175,3 milliárdot tettek számlájukra a módfelett optimista magánbiztosítottak. Ez pedig igen nagy pénz, s kormányunk éppen ezért nem szűnik hangoztatni: maga is tudná, mit tegyen eme összeggel vagy legalábbis egy részével (hivatalosan nem mást tenne persze, mint biztosítaná a nyugdíjkifizetések zavartalanságát). Az Orbán-kormány fennállása óta megállás nélkül packázik a magánpénztári tagokkal: a nyugdíjreformtörvény - melyet 1997-ben az Országgyűlés hagyott jóvá, s melyet azóta sem vontak vissza - előírta: a nyugdíjpénztári befizetés a bruttó bér hat százalékáról indulva, évenként emelkedve, 2000-re eléri a nyolcszázalékos szintet. Ám a kormány évről évre eljátszotta ugyanazt a trükköt, s meggátolta a magánpénztári járulékrész szintjének emelését. Évente így immár két százalékot tesz zsebre - amit eredetileg a pénztártagok számláin kellett volna kamatoztatni, de most az államosított tb-kasszába folyik be -, s nyilván a folyó nyugdíjakat finanszírozzák belőle. Ezáltal nemcsak az elmaradt befizetés, de annak jövőbeni (most már biztosan elmaradó) hozamai mértékében károsodnak a magánpénztártagok (hangsúlyozzuk: több mint kétmillió magyar választópolgárról van szó, akik feltehetően tudják már, kik akarják őket megrövidíteni; azaz a kormány vagy vak, vagy nagyon magabiztos).

Az Orbán-kormány s vezető ereje, a Fidesz soha egy percig sem titkolta azon meggyőződését, hogy az eredetileg egységesen felosztó-kiróvó rendszerű nyugdíjszisztéma részbeni piacosítása, a magánnyugdíjpénztárak felállítása, s egyáltalán, az 1998. január 1-jével beinduló vegyes nyugdíjrendszer alapjaiban elhibázott. Az érvek között keveredett a nyers etatizmus és a kifinomulatlan piac- (konkrétan: biztosító-) ellenesség, egyszerre hivatkoztak arra, hogy az állami nyugdíjrendszerből a magánpénztárakhoz áramló milliárdok megterhelik a büdzsét, maradandóan deficitessé teszik a tb nyugdíjalrendszerét, és veszélyeztetik a mindenkori nyugdíjkifizetések biztonságát, valamint arra, hogy a magánpéztáraknál vezetett privát számlákon heverő pénz nincs akkora biztonságban, mint ha azt az állam (pontosabban: az általuk visszaállamosított tb) kezelné. Ez utóbbi érvet a leginkább érintettek a maguk módján diszkréten kiröhögték, és tömegesen - még a korábbi számításokban kalkulált mértéket is jóval meghaladva - léptek a magánbiztosítók kötelékébe, miáltal valóban a korábban prognosztizáltnál sokkal nagyobb deficitet okoztak az állami nyugdíjalapoknál. A pénztártagok száma mára 2 millió 157 ezerre nőtt, összes megtakarításaik elérik a 403 milliárd forintot, ebből csak tavaly 175,3 milliárdot tettek számlájukra a módfelett optimista magánbiztosítottak. Ez pedig igen nagy pénz, s kormányunk éppen ezért nem szűnik hangoztatni: maga is tudná, mit tegyen eme összeggel vagy legalábbis egy részével (hivatalosan nem mást tenne persze, mint biztosítaná a nyugdíjkifizetések zavartalanságát). Az Orbán-kormány fennállása óta megállás nélkül packázik a magánpénztári tagokkal: a nyugdíjreformtörvény - melyet 1997-ben az Országgyűlés hagyott jóvá, s melyet azóta sem vontak vissza - előírta: a nyugdíjpénztári befizetés a bruttó bér hat százalékáról indulva, évenként emelkedve, 2000-re eléri a nyolcszázalékos szintet. Ám a kormány évről évre eljátszotta ugyanazt a trükköt, s meggátolta a magánpénztári járulékrész szintjének emelését. Évente így immár két százalékot tesz zsebre - amit eredetileg a pénztártagok számláin kellett volna kamatoztatni, de most az államosított tb-kasszába folyik be -, s nyilván a folyó nyugdíjakat finanszírozzák belőle. Ezáltal nemcsak az elmaradt befizetés, de annak jövőbeni (most már biztosan elmaradó) hozamai mértékében károsodnak a magánpénztártagok (hangsúlyozzuk: több mint kétmillió magyar választópolgárról van szó, akik feltehetően tudják már, kik akarják őket megrövidíteni; azaz a kormány vagy vak, vagy nagyon magabiztos).

Míg a többi derék magyar

A miniszterelnök által minap bejelentett nyugdíjreformterv rafináltan lát hozzá a vegyes nyugdíjrendszer szétveréséhez, s érveiben fellelhetők a már évekkel ezelőtt elsütött szlogenek. Orbán Viktor - Szalay Gábor (SZDSZ) azonnali kérdésére válaszolva - "súlyosan elhibázottnak" titulálta a Horn-kormány alatt született nyugdíjreformot (ezek szerint nemzetpolitikai szempontból azok is hibáztak, akik akkoriban és azóta átléptek a vegyes nyugdíjszisztémába, felelőtlenül veszélyeztetve az állami tb-nyugdíjalap biztonságos finanszírozását). Az ellenkezés fő oka (leszámítva a Fidesz alapvető antipátiáját mindazzal szemben, amit nem ő kezdett el vagy talált ki) az volt, hogy a szocszabdem kormány fideszes meglátás szerint mindent fordítva csinált: az állami tb-rendszert kellett volna rendbe tennie (vagyis meghagyni a tb dominanciáját, hogy azután az ereje és bevételei teljében csúszhasson át 1998-ban az újpolg kormány kezébe), mielőtt nekilátott volna a magánpénztári rendszer felállításának (ez utóbbi csak bók a privát biztosítói szférának: efféle pénztárakat az Orbán-kormány s annak voluntarista gazdasági szakemberei, ha rajtuk múlik, nem engedtek volna be a nyugdíjpiacra). Ezek szerint az Orbán-féle távlatos, nemzetstratégiai indíttatású gazdaságpolitika nem számol azzal, hogy a vegyes nyugdíjrendszer természetes működéséből következően természetes úton kihalhat majdan a rendszer tisztán felosztó-kiróvó része. Ez utóbbi szisztéma az, amelyben a rendszerből kilépők javadalmazását a még benn lévők befizetéseiből fedezik; és ahogyan a már kint lévők (a nyugdíjasok) száma folyamatosan eléri, majd meghaladja a még benn lévők (a dolgozók) számát, úgy kezd az egész a pilótajátékra hasonlítani. A felosztó-kiróvó rendszer kiválóan működhetne harmadik világbéli népszaporulat mellett (kár, hogy más okból ott sem működik), még a háromgyermekes modell általánossá válása is biztosíthatná a fennmaradását, ám fogyó népesség mellett, s Európában ma szinte mindenhol ez a helyzet, hosszabb távon finanszírozhatatlan.

A kormányt az efféle távlatos gondolatok nem érdeklik, ők most akarnak nyúlni, emelni, osztani, és úgy, hogy az összes nagy lap náluk maradjon. E célt szolgálná az állami tb-számlarendszer átalakítása (az úgynevezett NDC-módszer bevezetése), ami az állami tb-t kvázi hasonlatossá teszi a magánnyugdíjpénztárakhoz (már ami a számlán lévő összeg nyilvántartását illeti), valójában azonban fenntartja az állami nyugdíj pilótajáték-jellegét. Nem kell hangsúlyozni, hogy mekkora a különbség a között, ha egy pénztár a ténylegesen a számlán lévő pénzt tényleges befektetések során fialtatja, meg a között, ha az állami tb az utolsó szögig elveri befizetéseinket, s ehelyett egy később megállapítandó virtuális kamatláb mértékében emeli a már sehol sem lévő pénzt. Hiába a rizsa: a leendő nyugdíjasnak tudnia kell, hogy majdan a leendő nemzedék járulékfizetési kedvére lesz kénytelen hagyatkozni. És mivel a kormány ráadásként beígérte az újonnan a munkaerőpiacra lépők kötelező pénztártagságának eltörlését, már biztos, hogy a gazdaságpolitika recens irányítói a felosztó-kiróvó buli örök időkre való prolongálásával számolnak, a magánpénztárak további megzsarolása pedig világossá tette, hogy gátlástalanság és hülyeség híján sem kell a szomszédba menniük.

Benn gürcöl a gyárba´

Azon marhaságok, hogy a magánpénztárak kimazsolázták volna a biztosítási piacot (tudniillik ügyfeleik számára befizetéseik s azok hozama arányában nyugdíjat garantálnak), viszont nem hajlandók állni az özvegyi és a rokkantsági nyugdíjakat (mivelhogy nem is erre kötöttek szerződést), azon szándékot tükrözik, hogy a jelenlegi kormány megszabaduljon az amúgy sem túlságosan preferált alsóbb néprétegek további finanszírozásától - vagy legalábbis egy részéről - a magánszféra immár kormányzati rutinná emelt megzsarolása révén. A miniszterelnök ajánlata egyszerű volt: felőle a magánpénztárba jutó járulékrészt akár 8 vagy 10 százalékra is emelhetik, ha a magánpénztárak kiveszik részüket az özvegyek, árvák és a csökkent munkaképességűek ellátásából - bár eredetileg nem e célból hozták létre őket.

A sok lógós nyugdíjas

Az új kormányzati elképzelés alapvető célja a nyugdíjrendszer megtisztítása: igaz, a szociális jellegű ellátások nyugdíjrendszerből való kivétele és a központi költségvetés körébe történő utalása csak primitív trükk, tekintve, hogy a nyugdíjrendszer hiányát eddig is a központi költségvetésből pótolták. De ez mindegy is: a kormány most részben fenyeget, részben csalogat, erősen reméli, hogy ama bizonyos 400 milliárdnyi elbitangolt és rossz helyen bespájzolt HUF is visszatérhet az állami zsebbe, azután majd csak kiderül, mire akarjuk felhasználni.

Ami biztos: miközben a kormány megállás nélkül veszélyezteti, mi több, sérti a magánpénztári tagok érdekeit, egyben felkészült arra, hogy ejtse saját kormányprogramjának néhány alpvető pontját. Ezek szerint - mint Varga Mihály pénzügyminisztertől a minap megtudhattuk - a nyugdíjszisztéma megtisztítása miatt csökkenteni lehetne a járulékot, viszont növelni a jövedelmekhez kapcsolódó adókat (egyes becslések szerint a tb-költségvetésnek akár negyven százaléka - ez tavaly vagy 477 milliárdot tett ki - kerülne ki a tb-alapok hatásköréből a központi költségvetés által finanszírozott körbe).

S ez nem minden: ott van még a korhatár tervezett eltörlése. Azóta az ötlet mintha felpuhulni látszana; emlegetnek holmi minimális szolgálati éveket, más kérdés, hogy már most is ez a helyzet. Az viszont biztos, hogy a fenti idea kiötlői elfeledkeznek arról, amit társadalombiztosítási szakemberek a nyugdíjkorhatár felemelésekor hangoztattak: a nyugdíj a legdrágább formája a munkanélküli-segélynek, ráadásul úgy növeli a nyugdíjra jogosultak körét, hogy rögvest csökkenti a potenciális járulékfizetőkét, azaz minden duplán számít. A kormányfői javaslatból könnyedén kiolvasható az a szándék, hogy az ötven felett utcára kerülők szépen menjenek csak el nyugdíjba, addig sem rontják a statisztikát, legfeljebb majd dolgoznak egy kicsit a nyugdíj mellett, a mostani orbáni ígéret szerint tax-free formában.

A lábait lóbálja

Amúgy a statisztikákhoz mindenki hozzáférhet: ezekből pedig látható, hogy Magyarországon európai összehasonlításban is szokatlan korán vonulnak nyugdíjba a dolgozók, vagyis a rendszerből kikerülők száma még a hivatalos korhatárból számítható értéknél is magasabb. A felosztó-kiróvó rendszer hosszú távú finanszírozási anomáliáit sok tényező súlyosbítja: mindenekelőtt az általános közegészségügyi helyzet, ami miatt idő előtt rokkannak meg és kényszerülnek nyugdíjba elméletileg még egy-két évtizedig munkaképes dolgozók. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy azon országokban, ahol a demográfiai korfa radikális megváltozása, a legendás fenyőfa-alkat elkorcsosulása elméletileg már csaknem finanszírozhatatlanná tette volna a nyugdíjrendszert, mindig kapóra jöttek a bevándorlók és a vendégmunkások; az ő járulékbefizetéseikből eleddig prímán megoldhatták a kifizetéseket (reménykedjünk: a KSH a népszámlálás során már nálunk is bő másfélszázezerrel több embert talált, mint amennyire számított, ámbár azt nem tudjuk, hogy milyen mérvű körükben a járulékfizetési készség, s hogy miként viszonyulnak a felosztó-kiróvó vs. magánpénztári vitához). Igaz, egyszer majd nekik is kell fizetni, s valakinek értük is állnia kell a cechet, de az még sokára lesz, a választások viszont jövőre. Márpedig a nyugdíjas szavazó hálás, ha van miért, a fiatalabbak meg hátha nem jönnek rá a trükkre.

És hát kormányunk eddigi döntéseiből is látszott, hogy céljait redukálva csak annyit szeretne elérni, hogy a még ebben a pénzügyi évben bekövetkező ítéletnapig kihúzzuk valahogy, s hozzá még jól is szórakozzunk.

Barotányi Zoltán

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2001/18. (05. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra