"A köztársaság megerősödött" (Dominique de Combles de Nayves, a Francia Köztársaság nagykövete)

szerző
Mihalicz Csilla
publikálva
2002/23. (06. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Miközben Magyarország elszántan igyekszik az Európai Unióba, az nélkülünk sem látszik túl szilárdnak. A franciaországi elnökválasztások meglepő első fordulóját, Le Pen sikerét sokan nem is Franciaország, mint inkább az EU válságjeleként fogták fel.

Magyar Narancs: Miközben Magyarország elszántan igyekszik az Európai Unióba, az nélkülünk sem látszik túl szilárdnak. A franciaországi elnökválasztások meglepő első fordulóját, Le Pen sikerét sokan nem is Franciaország, mint inkább az EU válságjeleként fogták fel.

A francia kormány tavaly októberben Dominique de Combles de Nayves személyében új nagykövetet nevezett ki hazánkba. Az elsősorban Ázsia- és "ceánia-szakértőként jegyzett diplomata számára Magyarország az első kelet-európai állam, amelyben feladatot teljesít. A diplomatát a franciaországi elnökválasztásról, és - az április végén megrendezett francia filmnapok apropóján - a kultúra finanszírozásának francia modelljéről kérdeztük.

Dominique de Combles de Nayves: Szerintem nincs semmiféle válság az Európai Unióban, sem Franciaországban. Az elnökválasztás első fordulója azért válhatott ily viharos politikai eseménnyé, mert eredményeképpen - 1969 óta először - nem szerepelt baloldali jelölt a második fordulóban, szélsőjobboldali jelölt pedig első ízben került be a második körbe. Válságról már csak azért sem beszélnék, mert ez a fordulat a lakosság nagy részét mozgósította, és a második fordulóban a franciák túlnyomó többsége a köztársaság alapértékei mellett voksolt. Azt hiszem, hogy inkább a köztársaság megerősítése következett be a mostani választásokon, nem a rendszer összeomlása. Ugyanakkor már Le Pen korteshadjárata idején komoly aggodalmat keltett az, amikor a szélsőjobb azzal próbált szavazatokat gyűjteni, hogy Franciaországnak az unióból való kivezetését emlegette. De a demonstrációk, a második forduló eredménye és a köztársasági elnök első beszéde is egyértelművé teszi: az ország elkötelezett tagja az Európai Uniónak, és a franciák szükségesnek tartják a bővítést, még ha mindez a lakosság egy részében ellenérzést kelt is. A demokrácia akkor működik jól, ha minden vélemény és aggodalom artikulálódhat.

MN: Miközben a baloldal különböző pártjai kapták együttvéve a legtöbb szavazatot, az országnak jobboldali dominanciájú vezetése lesz.

DCN: Ha összeadjuk a jobboldali és a baloldali szavazatokat, valóban ez jön ki. De a francia választásokon az első fordulóban arra szavazunk, akit valóban szeretnénk, a másodikban az ellen szavazunk, akit nem látnánk szívesen az elnöki székben. A szakmai értékelők is úgy látják utólag, hogy a baloldali szavazótábor szétforgácsolódása miatt esett ki Lionel Jospin.

MN: Mind a magyar, mind a francia választások kételyeket ébresztettek a közvélemény-kutatásokat illetően. A fiaskót magyarázhatja, hogy a franciák 40 százaléka még közvetlenül az első forduló előtt sem tudta, hogy kire fog szavazni. Ön szerint mi az oka annak, hogy ilyen sok a bizonytalan szavazó?

DCN: A közvélemény-kutató intézetek a lakosság azon részének a véleményét, amelyik csak az utolsó 48 vagy 24 órában döntött, nem tudták előre jelezni. Ez azért róható föl, mert a jó előrejelzésnek nem a megfelelő reprezentatív minta felvételében rejlik a titka, hanem a választói viselkedés pontos ismeretében. Négy-öt évvel ezelőtt nagy változások álltak be a társadalom politikai viselkedésében. Korábban a mérés nagyon egyszerű volt, adottak a szempontok: politikai csoportok, eszmei elkötelezettség, földrajzi meghatározottság, nemek szerinti megoszlás és a többi. Ezeket tökéletesen ismerték a kutatók, így viszonylag kevés bizonytalansági tényezővel kellett számolniuk. Ugyanakkor, ha a lakosság 40 százaléka nem vall színt, vagy nem magyarázza el választásának vagy a válasz megtagadásának az okait, akkor a közvélemény-kutatók sötétben tapogatóznak. Nagy probléma, hogy sokan nem fedik fel véleményüket a kérdezőbiztosoknak. Ez a tendencia erősödik, úgyhogy a kutatóknak meg kell találniuk a módot e réteg szavazatainak a kalkulálására. Vagy a társadalomnak és a politikának kell elfogadnia, hogy a közvélemény-kutatási eredmény csak egy adott pillanat fotográfiája.

MN: Nem az a magyarázata a bizonytalanságnak, hogy az emberek nem látnak különbséget a politikai irányzatok között - hiszen az Európai Unió annyira behatárolja a belpolitikai mozgásteret?

DCN: A választók tisztában vannak azzal, hogy a politikai és gazdasági rend játékszabályai mindenkire vonatkoznak, függetlenül attól, hogy elégedett-e evvel a renddel, vagy sem. Másrészt, az ideológiai hovatartozás jóval kevésbé befolyásoló tényező, mint például a 60-as, 70-es években volt. Az emberek pragmatikusabbak, a politika sem annyira ideologizált. Tehát a választói viselkedést nehezebb kiszámítani, mint korábban. A különböző pártok politikai programja közti határok látszólag eltűnőben vannak.

MN: Mit ért az alatt, hogy a választók pragmatikusabbak? Azt nézik, ki ígér magasabb béreket és alacsonyabb adókat?

DCN: A gazdaságpolitikában mindig vannak manőverezési lehetőségek. Bizonyos politikai elképzeléseket az elosztás logikája határoz meg inkább, míg másokat a terhek csökkentése és az adócsökkentés növelése jellemez - ezek olyan különbségek, amelyek Európában mindenütt léteznek a szociáldemokrata és a liberális erők között. Az utóbbi húsz év legfontosabb tanulsága, hogy a kormányoknak nem lehet az előzőtől gyökeresen különböző politikát folytatniuk. A Le Pen által felvetett kilépés az unióból szögesen ellentétes minden eddigi elkötelezettségünkkel, és jelentős mértékben változtatott volna a francia gazdaságpolitikán. Márpedig ebben főszabály a szolidaritás elvének tisztelete, ugyanúgy, mint a szabad verseny elvéhez való igazodás. Az unión belül tehát a kormány politikai beállítottságától függően használjuk ki a gazdasági és költségvetési mozgásteret az adott keretek között. A franciáknak a vásárlóerejük növekedése a legfontosabb. Ezt többféleképpen érhetjük el: a bérek emelésével, illetve a közterhek csökkentésével. Raffarin kormánya a terhek könnyítését választotta. Nem titok, ez volt Chirac programja is a kampány kezdetén. A 70-es években még az infláció megfékezése volt a fő cél, később a frank szélsőséges árfolyammozgása keltett aggodalmat. Ma az uniós pénzügyi szabályozás mindkettőt megoldotta. Most a javak újraelosztása a fő kérdés, valamint a közpénzek elköltésének átláthatóvá tétele.

MN: Melyek azok a problémák, amelyekre a francia választók Le Pen programjában találhatták meg a nekik tetsző választ?

DCN: Az első forduló előtt konkrét témákról vitatkoztak a jelöltek: közbiztonság, munkanélküliség, integráció, bevándorlás. Ezeket tárgyalta kampánya során Le Pen is. A szélsőjobb nem vetett fel olyan kérdéseket, amelyekről a politika többi szereplői ne vennének tudomást. A kiszolgáltatott emberek helyzetének kezelése hosszú időt igényel, a problémák nem oldhatók meg néhány szólammal. De sokan vélték úgy, hogy ezeket a kérdéseket az előző kurzus nem vette elég komolyan, ezért ellene szavaztak. Ezt az üzenetet meg kell hallanunk. A köztársasági elnök szándéka a közbiztonság kérdésének átvilágítására azt mutatja, hogy a francia politikai osztály már reagált is.

MN: Magyarország és Franciaország között a kulturális kapcsolatok nagyon elevenek. Különösen a francia filmnek van nálunk rajongótábora. A terjesztői aktivitásnak köszönhetően sikerült is megnyolcszorozni a nézők számát. Miért volt ez ilyen fontos önöknek, hiszen alig pár millió emberből áll a magyar piac?

DCN: Azért népszerűsítjük a francia filmet, mert a magyar nézők fogékonyak rá. Persze akkor is így tennénk, ha nem lenne ekkora sikerünk, de szerencsére szalad a szekér. Ennek talán két fő oka van. Az egyik, hogy a magyarok és a franciák kulturálisan közel állnak egymáshoz. A magyarok sem tűrik a választék egysíkúságát, a kulturális egyenmenüt. A francia filmet sokáig a művészfilmmel azonosították. De a francia filmipar megújult, kilépett ebből a skatulyából, és ma már nagy költségvetésű, bonyolult technikát igénylő közönségfilmeket is gyárt. Az utóbbi időben rengeteg új tehetség tűnt fel, akik vígjátékokat, akciófilmeket készítenek. Ma már a filmajánlatunk nem sorolható be egy stílusba. Itt van például az Amélie csodálatos élete. Ez a tradicionálisnak tekintett francia film gyökereiből táplálkozik, és mégsem "művészfilm". Szándéka szerint a nagyközönséghez szól, a világ bármely országában. Szerintem ez a mai francia film legfőbb jellemzője: túllépett a filmelméleti vitákon, de nem akar mindenáron kasszasikercsúcsokat dönteni. Még mindig benne van a jó kézműves mestermunka, de mögötte ott a komoly nemzetközi logisztikai háttér.

MN: Mennyire van lehetőség protekcionizmusra az Európai Unión belül, ha egy ország a saját filmgyártását kívánja támogatni?

DCN: Franciaország azt az álláspontot képviseli, hogy a kulturális alkotás más, mint a többi piaci termék. A piac liberalizálására irányuló törekvések nem feltétlenül alkalmazhatók a kultúrában. Ha nem segítjük az alkotások létrejöttét, akkor azok nem jönnek létre. Ebben sok tagállam az ellenkező véleményen volt. A nemzeti filmipar támogatása természetesen nem jelentheti a határok bezárását. Franciaország például - filmiparát tekintve - az egyik legnyitottabb ország: sok külföldi rendezőt fogad, a világ minden tájáról vásárol filmeket. Nem protekcionizmusról van tehát szó, hanem támogatásról, ami elég bonyolult rendszer szerint történik. A producerek által befektetett pénzösszeg mellett direkt támogatást kaphatnak például forgatókönyvírók, elsőfilmesek. Ez eddig olyan, mint másutt. De nálunk egy speciális újraelosztási rendszer biztosítja a filmszakma számára a további filmek elkészítéséhez a pénzügyi alapot: a mozijegy árának meghatározott hányada visszakerül a filmszakmához, amely maga dönt a pénz felhasználásáról. Egy-egy sikeres film bevétele tehát az egész francia filmipart is segíti. Ez a struktúra a szakmabeliek szempontjait tartja szem előtt. Az UNIFRANCE-t, a francia film külföldi terjesztéséért felelős állami szervezetet is ebből finanszírozzák.

MN: Franciaország erősen lobbizik a saját kultúrája mellett, sokkal inkább, mint bármelyik másik európai uniós tagállam. Talán ezzel kívánja ellensúlyozni az Európai Uniónak a különböző kultúrák egyéni ízeit semlegesítő uniformizálódását?

DCN: A kulturális és a nyelvi jelenlét mint külpolitikai kérdés nálunk nagy tradícióra tekint vissza, és az Európai Unió kereteit is túllépi. Másrészt a különböző országokban való kulturális jelenlétünk kétoldalú. Ez a siker titka Magyarországon is. A Francia Intézet a magyar kulturális élet része. Nem elkülönülve mutat meg francia kulturális alkotásokat, hanem rávilágít a közös vonásokra, kapcsolódik kulturális eseményekhez, együttműködik a magyar kultúra főbb intézményeivel és szereplőivel. Nem imperialista gyarmatosítóként van jelen. A magyaroknak kiváló színházuk, filmiparuk, óriási múltú zenei életük van, élénk filozófiai és tudományos viták zajlanak itt. A siker egyetlen útja, ha a tájkép egy elemévé válunk. Ez a Francia Intézet politikája: intelligensen összeházasítani a két kultúrát.

Falvai Györgyi

Mihalicz Csilla

szerző
Mihalicz Csilla
publikálva
2002/23. (06. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra