A matéria szolgája (Jan Fabre összművész)

publikálva
1999/22. (06. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Videókkal, tánc- és színházi előadásokkal töltötte meg a Trafó májusi műsorát a mai európai művészeti élet egyik legsokoldalúbb egyénisége, a belga Jan Fabre, aki három éve Passage (Átalakulás) című installációjával a Ludwig Múzeumban már bogarat ültetett a szokatlanra fogékony pestiek fülébe. A bogár volt az alapmotívuma az emigráns orosz Ilja Kabakovval folytatott diskurzusát rögzítő, most bemutatott Een Ontmoeting/Vsztrecsa (Találkozás) című videójának is. A tisztességet valóban megillető hely című koreográfiájáról múlt héten visszhangoztunk. A The fin comes a little bit earlier this siécle/But business as usual (E században picit korábban jön a vég/De ez az élet rendje) című, George S. Patton amerikai tábornok (1885-1945) életrajza által inspirált darabjának előadása után Jan Fabre a Trafó galériájában találkozott meghívóival és közönségével - alább e kollektív interjú kivonata olvasható (a kérdezők személyét egy szimpla K rejti).

Videókkal, tánc- és színházi előadásokkal töltötte meg a Trafó májusi műsorát a mai európai művészeti élet egyik legsokoldalúbb egyénisége, a belga Jan Fabre, aki három éve Passage (Átalakulás) című installációjával a Ludwig Múzeumban már bogarat ültetett a szokatlanra fogékony pestiek fülébe. A bogár volt az alapmotívuma az emigráns orosz Ilja Kabakovval folytatott diskurzusát rögzítő, most bemutatott Een Ontmoeting/Vsztrecsa (Találkozás) című videójának is. A tisztességet valóban megillető hely című koreográfiájáról múlt héten visszhangoztunk. A The fin comes a little bit earlier this siécle/But business as usual (E században picit korábban jön a vég/De ez az élet rendje) című, George S. Patton amerikai tábornok (1885-1945) életrajza által inspirált darabjának előadása után Jan Fabre a Trafó galériájában találkozott meghívóival és közönségével - alább e kollektív interjú kivonata olvasható (a kérdezők személyét egy szimpla K rejti).

K: Munkái mindig kettős érzéseket váltanak ki. Gyönyörű műveket készít skarabeusokkal és méhekkel, de ezek ugyanakkor halálra is rémítenek. Párbeszédbe elegyedik a szépség és a félelem - mennyire tudatosak a választásai alkotás közben?

Jan Fabre: Az, hogy valakinek jó vagy rossz érzései vannak, rajta áll, ez a befogadó egyéni interpretációja. Egy művész természetesen mindig választásokra kényszerül, a választást koncentráció előzi meg, és ezáltal következik be az illumináció. Az alkotás alapja, hogy zavart keltsen. Videomunkáimban is ezzel a távolságtartó intimitással játszom, olyan szépséggel, amely egyszerre vonz és taszít. Ez hozzátartozik az élethez. Mintha mikroszkópon át néznénk valakit: talán szép a bőre, de erős nagyításban olyan, akár a hold felszíne, lehet, hogy undorít is. A művész a részleteket kutatja, és a részletekben mind az ördög, mind az angyal megtalálható.

K: Tudnivaló, saját dolgát sem könnyíti meg, de másokat is provokál azzal, hogy következetesen végletekig visz mindent. Mit érez, amikor egyesek performance közben elhagyják a helyiséget?

JF: Inkább menjenek ki, mint hogy zavarjanak. Szeretem, ha csönd van, mert a színészekkel és táncosokkal egy csöndet igénylő munkafolyamat során hozunk létre valamit, minden lélegzetnek, minden mozdulatnak, minden szempillantásnak jelentősége van. Az időre is koreografálok. Ha az emberek bekiabálnak vagy kimennek, ilyesmi pedig megtörténik, az nem tesz jót az előadásnak. A színészek, táncosok, zenészek tiszteletet érdemelnek. Ha nem tetszik a darab, jobb, ha kimész, te döntöd el, nem probléma. Csak az gond, ha bekiabálásokkal megzavarják az előadást. Van ilyen is. Volt egy négy óra hosszú darabom, amiben vagy két órán át kiabáltak egymásnak az emberek, egyeseknek tetszett, másoknak nem, ezen veszekedtek. A zaj zavaró. Ne feledjék, olyan körülményeket hozunk létre, ahol minden nagyon fontos. Sokan azt hiszik, provokálni akarok. Tévedés. Nem akarok mást, mint lehetőséget teremteni a megfigyelésre, a dolgok szemlélésére, másféle megközelítési módokat kínálok, megosztom az emberekkel, hogyan látom vagy mennyire nem értem ezt a világot. Leggyakrabban azért alkotok valamit, hogy megpróbáljam megragadni a valóságot. A valóságot kutatom. Egy műalkotás vagy egy előadás ugyanakkor meg is haladja a valóságot, maga is önálló univerzummá válik, és párbeszédbe elegyedik a külvilággal.

K: Zavarja, ha nevetnek?

JF: Nem. Én flamand művész vagyok, flamand gyökerekből táplálkozik a művészetem. Természetes, hogy ha Tokióban adunk elő, másképp reagálnak az emberek. De ha egészségesnek érzem a reakciót, ami akár nevetés is lehet, az oké, csak azt nem bírom, ha megpróbálják megzavarni az előadást, amikor botrányt akarnak okozni.

K: Hogyan érinti, hogy a színházi világ eléggé elzárkózik attól, amit csinál, és ez még Nyugaton is inkább a táncszínházi helyek felé taszigálja a társulatát?

JF: A munkáimat nem lehet kategóriákba szorítani. Ez vagy húsz éve így megy, nem izgat, sőt örülök neki. Én színpadi műveknek tartom a színészekkel, táncosokkal, zenészekkel létrehozott munkáimat. A színpadi munka pontos definíciója nem nagyon érdekel. Talán azért iktatják táncprogramok közé, mert a tánc univerzális, könnyebben érthető, mint a beszélt nyelv, ugyanakkor ezek nem a szó szoros értelmében vett táncos munkák, a mozdulatok esztétikájánál sokkal szélesebb kontextusban kutatják a testet.

K: Nagyon sokféle dolgot csinál, mi tartja mindezt egyben?

JF: Szükségszerű, hogy sok mindent csinálok, de számomra a legfontosabb az írás és a rajz. Az írás mentális folyamat, a rajzolás vizuális. Mintha belenéznék a saját agyamba, és megpróbálnám papírra rögzíteni a képzeletemet. Néha a rajzból írás lesz, az írásból rajz. Atollammal való gondolkodás alapján választom ki a mű számára legmegfelelőbb médiumot. Ez néha szobor, máskor installáció, olykor táncos vagy színházi darab, vagy opera, mindig a tartalomtól függ. A szépség, a matéria szolgája vagyok, ez mondja meg, mit kell tennem. Számomra fontos a szabadság megőrzése, hogy nem lehet beskatulyázni. Bizonyos értelemben diáknak tartom magam, mindig tanulok, mindig új médiumokba merülök, és magamat is folyton faggatom, miért teszem ezt vagy azt, miért hozok létre ezt vagy azt, miként reagálok különböző dolgokra, hogyan tudom ezeket felhasználni.

K: Mennyi ideig tart egy-egy darab elkészítése?

JF: Hat-hét hónapig. Előbb önmagamat készítem föl, papíron, rajzokat, vázlatokat készítek. A színészekkel két-két és fél hónapig tart a munka.

K: Koreográfiára vagy inkább improvizációra épülnek a táncdarabjai?

JF: Alaposan felkészülök, de ugyanakkor naiv is vagyok. Bízom a táncosaim, színészeim, zenészeim intelligenciájában. Minden attól függ, melyik darabról, melyik színészről van szó. A mai előadásban minden improvizált, habár természetesen pontos struktúrája van a darabnak. Az előadás minősége nagymértékben függ attól, hogyan tudnak reagálni egymásra, hogyan tudnak kommunikálni egymással a szereplők a színpadon. Egy jó színész, egy jó táncos tulajdonképp önmaga rendezőjévé válik. Én bizonyos tekintetben vak vagyok, akinek vakvezető kutyára van szüksége, hogy a céljához érjen - nekem a színészek és a táncosok segítenek ebben.

K: Miért angol szöveggel ment az előadás?

JF: Elsősorban mert Patton tábornok írására alapul. Másodsorban mert járjuk vele Európát, és a legtöbb helyen értenek angolul, de néha az anyanyelvemen, flamandul játszunk, és fordítást adunk a közönség kezébe. Párizsban franciául játszottuk, mert a párizsiak még mindig azt hiszik, ők a világ közepe, soviniszták, nem hajlandók angolul beszélni. Párizs számára minden előadást megcsinálunk francia verzióban is.

K: Mi az üzenete ennek az előadásnak? A háború, a hadsereg ellen szól?

JF: Hadd kérdezzek vissza: ön szerint a háború mellett vagy ellen szól?

K: Ellene.

JF: Nem. Ez a darab a kosovói háború előtt készült, amit mindenekelőtt nagyon ostoba és piszkos háborúnak tartok. A háború mindig mocskos üzlet, ez különösen az. Visszatérve a darabra, ez a körül a kérdés körül forogva keletkezett, hogy miért akar engem mindenki épp a millenniumra meghívni. Miért csinálnak látványosságot 2000-ből? Miért teszik fel egyáltalán a kérdést, hogy mi is a 2000. év? Fura egy állat az ember. A darab címe, The fin comes a little bit earlier this siécle/But business as usual már önmagában választ ad a kérdésre: le se szarom 2000-t. Teszem a dolgom, ahogy eddig, business as usual. Ugyanakkor arra is reflektál a darab, hogy mi hajtja az embert. Ezt a különös állatot az értelme elé tolakodó ösztön hajtja, a territóriumért folytatott harc ösztöne. Ezért választottam Patton tábornokot, aki szerette Rimbaud-t, Verlaine-t, bizonyos tekintetben poétikus harcos volt, egy romantikus diktátor, a művész metaforája, aki egyszerre részese a rendszernek, és panaszkodik miatta. Mint én. Része vagyok a rendszernek, galériákban és színházakban dolgozom, és közben panaszkodom is a rendszer miatt. Mi egy művész? Mi egy tábornok? Egy demokratikus társadalomban a művész egy diktátor. Aművésznek állandóan választania kell, döntéseket kell hoznia, ez itt legyen, az ott, erre nincs szükség, tárgyak között szelektál, teret választ, meghatározza a teret, absztrakt és ugyanakkor nagyon praktikus értelemben meghatározza a maga territóriumát. Számomra erről szól ez a darab. A testek konfliktusairól a territóriumért. Hogy miért viselnek egyenruhát a szereplők? Mert az uniformis olyan üres matéria, amely az előadás körülményei között az egyenlőség által teremt különbözőségeket. A ruhák üres testek, tragédiákat, statisztikákat reprezentálnak... órákon át folytathatnám... Sokan azt hiszik, a háború ellen csináltam ezt a darabot. Nem. Ellenzem a háborút. Ostoba és mocskos háború ez. Európa, a NATO csendőrként viselkedik. Ez ostobaság és veszélyes. A háború mocskos üzlet. Ha nem lenne ilyen mocskos, azonnal vége lenne. De oly sok gazdasági és üzleti érdek tapad hozzá, hogy folytatódni fog. Az ipart szolgálja, a hétköznapi emberek szenvednek tőle. Belgrádi művész kollégáim viszont imádják. Mert háborús helyzetben sokkal élesebben működnek az érzékeik, jobban vág az agyuk. Belgrádi írók, festők mondják nekem, hogy jobb dolgokat csinálnak most, idegvégződéseik nyitottak, sokat gondolkodnak, másként nézik a dolgokat.

K: Nem gondolja, hogy háború és háború között különbség van?

JF: Mi a háború? Emberek meggyilkolása. Embert ölni soha nem helyes. Tisztelni kell a másikat, a másik véleményét.

K: De talán meg kell próbálni megállítani az öldöklést.

JF: Természetesen. De embert ölni nem szép dolog, nagyon perverznek kell lenni ahhoz, hogy élvezze valaki. Én nem vagyok ilyen.

K: Mi van amögött, hogy az előadásban méretet vesznek a szereplőkről?

JF: Olyan társadalomban élünk, ahol mindent kategorizálnak, megmérnek. Az a filozófiai kérdés merült fel itt, hogy mérhető-e az élet, és hogy mi tart minket ébren? E mögött a kis jelenet mögött az van, hogy bizonyos értelemben a halál tartja ébren az embert. Az élet mérhetetlen. A halál az élet materializálódása. Amikor a test meghal, tárgy lesz belőle, és csak ekkor válik mérhetővé.

K: Hogyan kell reagálnia a közönségnek a darabjaira? Valami specifikus üzenetet kell keresni?

JF: Ezt döntse el mindenki maga.

K: A sok repetíció egy idő után unalmassá válhat.

JF: Lehetséges.

K: Viszont ha valami üzenetet keres az ember az ismétlődésekben, akkor esetleg érthetővé válnak.

JF: Mindig létrejön egy titkos egyensúly a darab és az egyes néző között. Ha valaki unatkozni kezd, az az ő választása. De azt is érdekes lenne feltárni, hogy miért kezd el valaki unatkozni - ehhez magába kellene néznie. Nem mondhatom meg, hogy kell nézni a munkáimat. Épp azt mondom, hogy mindenki szabad.

K: Unatkozott valaha saját darabján?

JF: Persze (nevetés). Előadásaink 99 százalékát látom. Ha rosszul sikerül, nagyon dühös leszek, és elunom magam.

K: Rendezés közben gondol a véletlenre?

JF: A véletlenek karmestere vagyok. Már mondtam, bízom a színészeim, táncosaim, zenészeim intelligenciájában, képességeiben. A legapróbb részletekig eltervezek mindent, de mivel különböző háttérrel rendelkező emberi lényekkel dolgozom, előadás közben felszínre kerülhet olyasmi is, amit soha el nem tudtam képzelni. Állandó párbeszéd ez, egymásból táplálkozunk. Amikor véletlenről beszélünk, mindig kalkulált véletlenről van szó.

K: Számít a közönség intelligenciájára is?

JF: Hogyne, természetesen.

K: Tehát művelt közönségre van szüksége?

JF: Nem. Egy jó műalkotás mindig különböző szinteken értelmezhető. Van, aki régóta ismeri a munkáimat, van, aki most találkozik velük először. Akad, akinek tetszik, másoknak nem. De aki ismeri az életművem, az tudja, milyen fejlődésen mentem keresztül, érti, miért teszek bizonyos dolgokat, tisztában van a munkák történeti kontextusával. Tudja, milyen kockázatokat vállaltam az elmúlt húsz év során.

K: Hogy készült az Ilja Kabakovval közös projekt?

JF: Tíz éve egy csoportos kiállításon ismerkedtünk meg. Rajongtam a munkáiért, kitűnő művésznek tartom, és mint kiderült, ő is kedvelte az én dolgaimat. Összebarátkoztunk, belekezdtünk egy dialógusba, éveken át leveleztünk, aztán néhány évvel ezelőtt arra gondoltunk, kéne csinálnunk valamit közösen, egy könyvet vagy kiállítást a skarabeusról és a légyrőlfolytatott párbeszédünkből. ´ hosszú ideje dolgozott a légy szimbólumával, én pedig a skarabeuséval. Azt találtuk ki, hogy New Yorkban, egy épület alagsorában és tetején a légy és a skarabeus szemszögéből beszélgessünk, mindenféléről, politikáról, művészetről. A párbeszédünkre reagálva rajzokat is készítettem. A kész videoinstallációt Európa-szerte utaztattuk.

K: Spontán beszélgetést vettek videóra vagy meg voltak írva a szövegek?

JF: Meg voltak írva, de improvizáltunk is forgatás közben. Elég fura volt, ő oroszul beszélt, én flamandul, jó ha egy-két szót értettünk egymás nyelvéből. A film világpremierje Tokióban volt, egy kétezer személyes operában, ahol japánra fordították a szöveget. Bábeli élmény volt, ami egyúttal minden sérülékenysége ellenére megmutatta, milyen hihetetlen ereje van a művészetnek.

K: Lát kapcsolatot saját művészete és Peter Greenawayé között?

JF: Én és Greenaway? Na nem (nevetés). Greenaway, az kultúra. Én valami mást csinálok. Elnézést, de nem szeretem Greenawayt. Szerintem művészieskedik.

K: Mikor határozta el, hogy művész lesz?

JF: Ötéves koromban (nevetés). Nem, ez komoly. Két dolog hatására döntöttem így. Az első: a keresztszüleim fia postás volt. Kisfiúkoromban mindennap láttam, ahogy az utcán sétál, leveleket kézbesít, környékbeliekkel beszélget, iszik egyet. Gyermeki eszemmel azt a következtetést vontam le ebből, hogy ez az ember szabad. Amásodik: egy kis vegyészdoboz, amit apámtól kaptam ajándékba. Az alagsorban volt a laboratóriumom, ott kísérletezgettem, robbantak a kémcsöveim, fantasztikus volt, kész professzornak képzeltem magam. Most ugyanezt teszem. Postás vagyok, a képzeletem szabadon járkál, saját leveleimet kézbesítem az embereknek, kommunikálok velük, és kísérletezem.

K: Fontos önnek a humor?

JF: Nekem nincs humorom (röhög az egész osztály). Talán a cinizmusellenességemet érzi humornak. Gyűlölöm a cinizmust. Számomra ez a darab tele van reménységgel. Irónia esetleg van benne, de humor nincs (megint mindenki nevet). Amikor a színészeimmel dolgozom, az véresen komoly. Ha nevetnek is néha, az az irónia miatt van, de az irónia mindig véresen komoly dolgokon alapul.

(lejegyezte: Sz. T.)

publikálva
1999/22. (06. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra