A jobboldal a mai napig előszeretettel hangoztatja, hogy a spontán privatizáció során a kommunisták hazavitték a nemzeti vagyon tetemes részét, később pedig ahhoz asszisztáltak, hogy külföldi tőkések bagóért lenyúlhassák a közvagyont. Legutóbb maga Orbán Viktor érvelt hasonlóan. Történelemóra a privatizáció rendszerváltozás korabeli felelősével.
Magyar Narancs: A piacgazdaság kiépítéséhez szükségszerűen magántulajdon kellett, de miként dőlt el, hogy milyen módon induljon meg a magánosítás?
Tömpe István: 1988 elején, a Grósz-kormány alatt Medgyessy Péter akkori miniszterelnök-helyettes felállított egy 15 tagú tanácsadó testületet, melynek Kunos Péter volt a vezetője. Ebbe engem is meghívott, egyebek mellett Surányi György és Antal László társaságában. Grósz ekkortájt már állandóan a gazdaság megújításáról beszélt, ez a csapat pedig nagyon határozottan képviselt egy nagyon markáns piaci áramlatot, szemben a központi tervgazdasági felfogással. Számos reformot sikerült megvalósítanunk, ilyen volt a külkereskedelem liberalizációja. Eközben Sárközy Tamás vezetésével már készült a társasági törvény, én magam is részt vettem annak a gazdasági munkacsoportnak a munkájában, amely a készülő jogszabály lehetséges alkalmazási területeiről gondolkodott. Merthogy akkoriban Magyarországon alig voltak gazdasági társaságok. Abban egyetértés volt, hogy legyen több, de a mikéntben nem. Két nagy elképzelés volt. A spontán privatizáció ötlete szerint az állami vállalatok vállalati tanácsai fokozatosan átveszik a hatalmat a cégeknél, szabadon létrehoznak részvénytársaságokat, ahová kiviszik az üzletet, az adósságot meg bennhagyják. Ez, mint ismeretes, meg is indult. Ettől a megoldástól a kormány és az ellenzék is nagyon félt, mondván, csődbe viszi a költségvetést, hisz a haszon magánzsebekbe jut, a kötelezettségek viszont az állam nyakán maradnak. Ez azzal is fenyegetett, egy szocialista gazdasági menedzserréteg marad a magyar gazdaság ura. Az említett tanácsadói testületben ezért egyre inkább az lett az uralkodó vélemény, hogy a privatizációnak nemcsak a hazai magántulajdonosi kör kiépülését kell megcéloznia, hanem a külföldi tőke bejövetelét is. '89 végére győzött a központi privatizáció gondolata; létrehozunk egy céget, amely versenyeztetéssel privatizál, ráadásul az üzlet végén az állam kapja a pénzt, szemben a spontán privatizációval, ahol a pénz a vállalatokba ment, az államkincstár nem kapott semmit saját vagyonáért. Ez volt a néhányunk által kitalált Nemzeti Vagyonalap, amely nevében először még a Pozsgay Imre által képviselt hősiességet hordozta. Aztán a javaslatomra Állami Vagyonügynökséggé keresztelték át, én ugyanis azt gondoltam, hogy e szervezetnek kizárólag az eladási folyamatok felett kell diszponálnia - ezt pedig az ügynökség fogalma fejezi ki legjobban. Mivel egyszerű tanácsadóként nem lehetett volna vagyonügynökséget szervezni, Németh Miklós privatizációs kormánybiztossá tett engem és Martonyi Jánost. Én az intézményrendszert szerveztem, Martonyi feladata pedig a külföldi tőke idecsábítása volt. Persze szorosan együttműködtünk. A spontán privatizációval szemben nagyjából egy év után lehetett fellépni, ami nem volt könnyű, hisz a kormánynak saját legerősebb lobbicsoportjával, állami vállalatok vezetőivel, téeszelnökökkel szemben kellett cselekednie.
MN: A demokratikus ellenzék részt vett ezekben a vitákban?
TI: Már kormánybiztos voltam, amikor a kerekasztal "második szintje", a gazdasági tárgyalássorozat megindult, részben, hogy lassítsa a folyamatokat, és persze azért, hogy megtudják a leendő utódok, milyen nehéz lesz a hátizsák. Egy asztalnál ült az állampárt, az én vezetésemmel, és az ellenzék. Köztük az úgynevezett harmadik oldal, ahová a Nőszövetség, a Münnich Ferenc Társaság és mindenféle elvarázsolt, helyüket kereső, komolytalan figurák tartoztak, de ott volt a "valódi" ellenzék is.
MN: Kifejezetten érdekel, hogy a Fidesz milyen álláspontot képviselt akkor a privatizációról.
TI: A Fidesz abban az időben értelemszerűen imádta a privatizációt, az SZDSZ-szel együtt. Ez érthető is, hisz 90 százalékos volt az állami tulajdon, és teljes a gazdasági csőd. Csak egyvalamit utáltak benne, hogy mi csináljuk, ebben az MDF-fel is egyetértettek. Nagyon furcsa helyzet volt, hisz minket a másik oldal, a pártközpont és a fél parlament is nagyon utált akkor. Miután az Állami Vagyonügynökség első ügyvezető igazgatója lettem, javasoltam, hogy a privatizáció induljon be, de a pártközi igazgatóságot az új Országgyűlés válassza, vagyis a politikai felügyelet már legyen majd az új, demokratikusan választott parlamenté. Ennek ellenére az általános hangulat az volt, hogy mi leplezetlenül, undorító módon a nemzeti vagyon lenyúlására szerveződünk, s ennek a kommunista összeesküvésnek én vagyok a vezetője. Ezt sok olyan ismerősöm is előadta, akivel öt perccel korábban még együtt dolgoztam a tervhivatalban. A Pénzügyminisztérium emberei, akik éppen csak új pártot választottak maguknak, szintén ugyanezt szajkózták. Az állam ugyanis névtelen volt, a tőkések viszont nagyon is konkrét személyek, őket mindenki, így a vállalati tanácstagok is nagyon utálták. Voltak bájosan idealista elképzelések is; Kotz László néppárti képviselő például azt javasolta, hogy privatizáljunk, mert elkerülhetetlen, de egy idő múlva a vagyon szálljon vissza a népre - így az emberek is jobban élhetnének, és tőkések sem volnának a végén. Ezt a mai napig nem sikerült megértenem. Abban a többség azért egyetértett, hogy legyenek tőkések, s végül a spontán privatizációval szemben győzött a központi privatizáció modellje. Ebben a csatában Surányi György és Bokros Lajos voltak a legfőbb harcostársaim.
MN: A szakirodalom szerint a spontán privatizáció '87-től '90-ig tartott, a jobboldali retorika egyik alaptétele pedig az, hogy akkortájt az állampárti apparátus széthordta az országot. Ön belülről figyelte az eseményeket. Így volt?
TI: Hogy hány embert és mekkora vagyont érintett mindez, azt sosem mérte fel senki pontosan - ez elősegíti a nyakló nélküli szidalmazást. Szerintem az összes máig privatizált vagyonnak legfeljebb 1-2 százaléka lehet, a többi mesebeszéd. Hisz alig voltak erre vállalati kezdeményezések. A választásokig erről főként csak beszéltek, a 2000 nagyobb vállalat közül talán 10-nél történhetett ilyen. Persze abban az időben, ha valaki létrehozott egy kft.-t, az már spontán privatizációnak számított. Innen nézve valóban százas nagyságrendről van szó. Az is tény, hogy a rendszerváltás után valóban fölgyorsult a folyamat; de nem a spontán privatizáció. Az viszont igaz, hogy akik közel voltak a tűzhöz, azok ebben az időben rendkívüli üzleti sikereket értek el, a kiírt vállalatok nagy részét ők próbálták megszerezni, hisz a rendszerváltozást követő általános gazdasági zűrzavarban mindenki a politikai összefüggésekre figyelt. A "spontánt" ma a kommunista szinonimájaként értik sokan, miközben ez csupán egy technika volt, amely egy viszonylag szűk kört érintett.
MN: Egy országban, ahol nem voltak magánmegtakarítások, miből vettek volna az emberek bármit is? Az egzisztenciahiteltől várták a csodát?
TI: A külföldi tőke érdeklődése hihetetlen volt, akkoriban a Kelet-Európába érkező tőke 60-70 százaléka hozzánk jött. A magyaroknak elhitték, hogy nem fogunk visszaállamosítani, és még egy kis korrupcióba is beletörődtek. Hisz messze nem voltak olyan mértékű visszaélések, mint mondjuk Oroszországban az átmenet idején. Az viszont valóban nem volt világos, hogy hogyan lesznek magyarok a történetben, mert tényleg senkinek nem volt pénze. Minden friss politikai erő körül megjelentek ugyan hazai tőkéscsoportok, de a nagytőkésekhez képest nekik sem volt sok. Különféle hiteleket találtunk ki ezért. Léteztek kormányzati irányelvek arról, hogy mit lehet egy adott évben privatizálni, s ebben az is szerepelt, hogy mihez és mennyi egzisztenciahitelt lehet adni. Ez a rendszer csak nagyon rövid ideig működött.
MN: Miből adott az állam hitelt, amikor neki sem volt pénze?
TI: Semmiből. Gyártotta a hitelt, nyomta a pénzt, '93-ban így lett 33 százalékos az infláció. A rendszer befuccsolt, bankok mentek tönkre, és az ily módon privatizált cégek jelentős része is bedőlt. Egy biztos, az e-hiteles konstrukcióban lényegesen többen vettek részt, mint a rendszerváltás előtti spontán privatizációban. Néhányan, kevesen meggazdagodtak, de a többség mindent elvesztett. De a szándék nyilvánvalóan nem a rablás volt, hanem hogy magyar vállalkozók is hozzájuthassanak állami vagyonhoz.
MN: Végeredményben tehát nagy pénzekhez mégis az juthatott csak, aki jó helyen volt jó időben, politikai kapcsolatokkal.
TI: Igen, de ez nem feltétlenül jelentett rossz hírt, hisz a régi rendszer emberei jobban ismerték ezeket a vállalatokat, mint bárki más. Régi, örök érvényű bölcsesség, hogy a demokrácia végső menedéke a tolvajok közötti verseny. Magyarországon soha nem fenyegetett az, hogy egy csoport ellopja a közvagyont. Lehet, hogy pártból csak két nagy van, de hogy jelentős gazdasági erőcsoportból több mint kettő - az biztos. Ezek megerősödése a privatizációhoz is köthető, de a gazdasági erőcsoportok jelenléte és versenye nem csupán a piacgazdaság természetes velejárója, hanem egyben a demokrácia egyik feltétele is. Versengő csoportok mindig voltak. Az első időkben bizonyosan több volt köztük a szocialista, de amikor Antallék '93-tól nekiálltak teljes gőzzel privatizálni, és kiderült, hogy ez mekkora lehetőség, akkor hirtelen mindenkinek népi-nemzeti attitűdjei lettek. Ez már csak így megy, hisz a vagyon - hatalom. Az én menesztésem is az erőcsoportok küzdelmének következménye volt. Kezdetben egyébként még a beáramló külföldi tőke megközelítőleg fele is valójában hazai tőke volt; mert akkoriban a Pénzügyminisztérium úgy gondolta, adókedvezményekkel vonzza ide a pénzt. Erre minden normális ember kirohant Bécsbe, és visszaküldött valamennyit schillingben. '93-tól viszont már komoly privatizációs bevételek voltak, egyre emelkedett a külföldi tőke mértéke, ami '98 táján érte el a csúcsot.
MN: Hogyan dőlt el, hogy mit privatizálnak egyáltalán?
TI: Kezdetben csak néhány nagyvállalatra gondoltunk, szállodákra, vasművekre, a szolgáltatószektorra és a külkereskedelemre, de a bankokra például nem. Nem akartuk eladni az elektromos hálózatot, mert körülnéztünk a világban, és azt láttuk, Európában ez nem jellemző. Az MSZMP-ben egyébként egy teljesen abszurd vélemény dominált erről; akkor kell eladni valamit, ha veszteséges. Amíg jól megy, addig hajtsa nekünk a pénzt, amikor pedig már deficitet termel, akkor mehet a tőkésekhez, hogy együtt dögöljenek meg. Az, hogy a villamoshálózatokat később eladtuk, engem is meglepetésként ért. Bár már Antall idejében megjelent a külfölditőke-ellenesség, a "pincérnemzetezés", egyetlen meghatározó politikai erőnek sem volt elvi kifogása a privatizáció ellen, így az akkori Fidesznek sem. A szocializmus szétesése után az államnál tényleg nem lehetett volna rosszabb gazdát találni, hisz a gazdasági infrastruktúra is megroggyant, a politikaival együtt. Ezt csak külföldi tőkével lehetett megerősíteni. Ma persze már egészen más a helyzet, a gazdasági gondok még csak nem is mérhetőek a rendszerváltozás környéki, csőd közeli helyzethez. Akár azt is lehetne mondani, hogy az állam ma már tudna jó tulajdonos is lenni. De tessék nekem megmondani, hol? Az állam teljesen elfelejtette, hogy mi a dolga. Számomra az sem elvi kérdés, hogy a repteret eladják-e vagy sem - ez gazdasági kérdés. Maradhat állami kézben, ha az állam magára vállalja a beruházások költségeit. Ezzel szemben az, hogy egy bolt állami tulajdonban van-e vagy sem, elvi kérdés. Ez nagy különbség. Amikor valaki azt mondja, hogy a repteret nem lehet privatizálni, az egy politikai álláspont, ami akár változhat is. Nem tartom kizártnak, hogy egy más színezetű kormány is igényt tart majd arra a 400 milliárdra. Ha az állam eladja azt, amit nincs ereje fejleszteni, és a cserébe kapott pénzt pedig jó dolgokra költi el, azzal nincsen semmi gond. Az igazi kérdés, hogy mire költi a befolyt összeget. Ma az állami tulajdon már hovatovább csak a lényegre redukálódott, mégsem működnek jól ezek a cégek sem. Ez a lényeg, a többi mellébeszélés.
MN: A privatizáció politikai minősítése ma elég kiszámítható: az egyik oldal szerint példaértékű sikertörténet a magyar út, a másik szerint viszont az ország vagyonának elkótyavetyélése és elrablása történt.
TI: Gazdaságilag nézve a magyar privatizáció egyértelmű sikertörténet, miközben a piacgazdaság kiépítésének magyar modellje valóban tele volt komoly tévedésekkel. A keleti piacok leépítése például ilyen; hogy a szovjet piacokra úgy tekintettünk, mit valami fertőző betegségre. Az állam által irányított termelés és külkereskedelem lebontása kikerülhetetlen volt ugyan, de mindennek az üteme túlságosan nagy vérveszteséggel járt. Két-három év alatt eltűntek az állami vállalatok, százezrek váltak munkanélkülivé. Az, hogy csak egy-két éve értük el a tíz évvel ezelőtti reálbérszínvonalat, leginkább ennek köszönhető. Radikálisabbak voltunk a kelleténél. Nem tudom, hogy lehetett volna-e kevésbé radikálisan csinálni. Mi mindig attól féltünk, hogy ha állandóan kompromisszumokat kötünk a havonta változó politikai érdekekkel, akkor sosem változik semmi érdemben. Ma viszont, akárki akármit mond, van egy erős, stabil gazdaság, ami privatizáció nélkül nem létezne. A központi privatizációt mint módszert a mai napig jónak ítélem, de azt látni kell, hogy maga a privatizáció egy undorító műfaj. Én egyébként 10 év után abbahagytam volna, miként a keletnémetek is 5-6 év után. Ugyanakkor sok időre volt szükség, hisz nagyon messziről indultunk. Én még részt vettem a 80-as években egy olyan előterjesztés szövegezésében, amely amellett érvelt, hogy ha magánszemély is tulajdonolhat részvényt, az kifejezetten hasznos a kommunizmus szempontjából. Nagyon sajnálom, hogy ezek a kérdések manapság visszatérni látszanak.
MN: Mostanában már nem a piacgazdaság kiépítése céljából privatizálnak, hanem a költségvetési hiány betömködése miatt.
TI: Elsősorban nem is ezért kellett volna abbahagyni. Privatizációra szakosodott intézményeink az idők során óriási túlhatalomra tettek szert. Az eredeti cél az lett volna, hogy minél hamarabb, fél-egy év alatt privatizálódjon egy adott vagyontárgy. Ehhez képest voltak olyan állami vállalatok, amelyek több mint egy évtizedig álltak egy állandóan privatizációt forszírozó cég közvetlen irányítása alatt. Az Állami Vagyonügynökség és utódszervezetei a legnagyobb káderközponttá nőtték ki magukat, az ÁPV Rt. tartotta el a magyar tanácsadóipar 80 százalékát.
MN: A privatizációs helyezkedés tehát minden politikai erő sajátja, ha éppen kormányon van.
TI: Az állam ereje két területen tud igazán megnyilvánulni. Van, aki lopásnak hívja ezt, van aki az anyagi erőforrások feletti uralomnak, ez ízlés dolga. Az egyik a privatizáció - ez a szocialisták műfaja, a Horn-érában hihetetlen bevételeik voltak ebből. A Fidesz viszont az "államot tanulta meg", a költségvetési költekezésben bizonyult kreatívnak. Az ő idejükben már korántsem maradt annyi minden privatizálnivaló, viszont dőlt a pénz a büdzsébe, lásd az autópálya-építések esetét a Magyar Fejlesztési Bankon keresztül vagy a kétéves költségvetést. Az állami erőforrások mind szabadabb felhasználásának igénye közös mindkét oldalban. A többi pusztán műfaji kérdés; hogy korcsolyázok vagy hegyet mászok-e.
