A sárga szoba titka (Romás József művészettörténész)

szerző
Váradi Júlia
publikálva
2000/39. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Akkor, hogy is volt?

Román József művészettörténész

Román József: Minden az ifjúmunkás-mozgalomhoz vezethető vissza. Engem ugyanis 13 és fél éves koromtól kezdve, amikor is a szociáldemokrata párt legfiatalabb tagja lettem, a mozgalom nevelt. Szemináriumvezetőm az akkori Népszava művészeti főszerkesztője volt. ´ persze a marxizmussal is alaposan megismertetett, de legalább ennyire fontosnak érezte, hogy minden vasárnap elvigyen bennünket a Szépművészeti Múzeumba, ahol minden képet, szobrot olyan alaposan megnézetett velünk, hogy ma is pontosan emlékszem arra, amit akkor megtanultam. Emlékszem azokra a németalföldi festőkre, akiknek a festményei előtt órákig álldogálva magyarázta nekünk, hogy mit jelentett a korabeli polgári élet. Hogy miért állnak a gazdagon megterített asztal előtt gyönyörűen felöltözött, vidám emberek, mellettük a színes tollú páva, előkelő agár, a macska. Ma úgy gondolom, hogy ennek valamiféle osztályharcos jelentése is lehetett, különösen az én számomra, aki gyakorlatilag az utcán nőttem föl. Apám - tetőfedő bádogos volt - addigra már meghalt, a család pedig a Ferencvárosban, a Tűzoltó utca sarkán, egy proletárházban tengette rendkívül szegényes életét. Néha magam is csodálkozom azon, honnan vettem a bátorságot, hogy ebből az alaphelyzetből feltornásszam magam oda, ahová kerültem.

MN: Mivel magyarázható az a kettősség, ami az egész életén végigvonult? Egyik oldalon fegyelmezettség és szigor, a másik oldalon egy olyan vagány és bohém, aki még ma is hajlandó szembeszállni, sőt lázadni a nagyon bevett, kánonokban megnyilvánuló művészeti és politikai gondolkodással?

RJ: Elsősorban azzal, hogy velem született a kételkedés. Semmit nem tudok elhinni anélkül, hogy alapos bizonyítékaim ne lennének rá. Gyakran előbújik belőlem egy kisördög, és segít kívülről látni mindent. Magamat és a világot. Például akkor, amikor letartóztatásaimat töltöttem. Ez pontosan tizenháromszor történt meg velem, köztük egyszer két évet húztam el egy franciaországi börtönben. Egyébként a többi nem volt olyan vészes, legfeljebb, amikor a toloncban ültem egy hétig. Igyekeztem ezeket a helyzeteket mindig úgy felfogni, hogy az egész egy nagy vicc. A rabomobilban folyamatosan hülyéskedtem, vicceket meséltem a tolvajoknak és a kurváknak, akik rám mint mozgalmi emberre nagyon fölnéztek. Próbáltam arra az álláspontra helyezkedni a hatóságokkal szemben, hogy "mit képzelnek ezek a hülyék, csak nem fogom komolyan venni őket?!" Így vészeltem át életem egyik meghatározó két évét a franciaországi Vernés-ben, egy elég rémes börtönben, ahol szinte minden percemet sikerült tanulással töltenem. Ott alapoztam meg a franciatudásomat és ha tetszik, a műveltségemet. Egy elég híres német költő volt a rabtársam, aki elintézte, hogy könyveket küldjenek neki a rokonai. Számomra is hozzáférhetővé tette ezeket, én pedig hajnalonként egy kis konzervdobozból gyártott mécses mellett mindennap elolvastam egy-egy kötetet. Proustot, Romain Roland-t és még sok egyebet. De megtanultam angolul, és tanultam matematikát, mert szerencsémre a mozgalom tele volt művelt, sokat tudó emberrel. A börtön ilyen módon "egyetemi képzésben" részesített.

MN: Hogy került egyáltalán a francia börtönbe?

RJ: Olaszországi csavargásaim után behívtak katonának, miután igen sokféle priuszt húztam magam után, különféle illegális szerveződések szimpatizánsaként többször lefüleltek. Szentendrére, a hidászokhoz kerültem, ami lényegében büntetőezrednek számított. Nagyon kegyetlenül bántak velem, a folyosókat, a WC-ket állandóan velem mosatták föl, mínusz húszban legtöbbször nekem kellett őrségben töltenem az éjszakát és így tovább. Folyton azon ügyeskedtem, hogy kórházba kerüljek, de nem sikerült, sőt egyre egészségesebb lettem. Mégis úgy döntöttem, hogy nem leszek Horthy Miklós katonája. Egy szép vasárnap délután megszöktem. Három hónapos bujkálás következett, amikor is kb. tíz álnevet használva, ágyról ágyra járva sikerült egy jó barátom útlevelébe csirizzel beragasztott fényképpel elhagynom Magyarországot. Így jutottam ki Párizsba. Ez 1937-ben történt, amikor Párizs Budapest után a második legnagyobb magyar városnak számított, ugyanis Debrecenben csak nyolcvanezren éltek, míg Párizsban százezer magyar lakott, ebből legalább ötvenezren illegalitásban. Én is megkaptam a kiutasító papíromat, de természetesen nem hagytam el Párizst. Két évig sikerült megúsznom a kitoloncolást. Furcsa szerencsének köszönhettem, hogy a háború kitörése napján, a mozgósítás előestéjén fogtak el, s így nem katonának vittek, hanem börtönbe csuktak. Ráadásul ott összeismerkedtem Arthur Koestlerrel, együtt szállítottak minket a délfrancia táborba, amelyről ő könyvet is írt. Egy egész kis csoport szerveződött körénk, mert olyan kiváló humorral megáldott, izgalmas ember volt, hogy még a legkegyetlenebb helyzetekben is képes volt anekdotázni, mesélni, életben tartani a szellemünket. Persze a börtönélet ettől nem lett elviselhető, ezért aztán innen is meglógtam egy csehszlovák börtöntársammal, akivel úgy terveztük, hogy De Gaulle hadseregében harcolunk a németek ellen. A szökési kísérlet nem sikerült valami jól, a spanyol határról vittek vissza a börtönbe, ahol sokkal súlyosab körülmények közé kerültem.

MN: Próbálkozott újra?

RJ: Váratlanul, még mielőtt újra próbálkoztam volna, a németek "segítettek" kijutni, ugyanis munkaerőt toboroztak, és Párizsba internáltak a turelle-i laktanyába. Nagyon trükkös módon sikerült végleg kiszöknöm az akkori menyasszonyomhoz, Marie-hoz. 1941-et írtunk, úgyhogy a szónak csak bizonyos értelmében, de végre szabad ember lettem.

MN: Az élete tehát harmincéves koráig a csavargások, szökések, börtönök és bujkálások időszaka volt.

RJ: Hét különleges évet töltöttem a világ e csodálatos fővárosában, ahol olyasmit tanultam meg, amit sehol máshol nem lehetett volna. Asztalosként dolgoztam, de emellett minden héten legalább egyszer elmentem a Louvre-ba egy barátommal. Furcsa világ volt a maihoz képest. Most ugye naponta hosszú sorok kígyóznak a múzeum bejáratánál, akkor gyakran előfordult, hogy az egész Louvre-ban csak ketten voltunk meg a teremőrök, akik többnyire szundikáltak. Egyszer meg is nyertem egy fogadást, hogy lehet-e képet lopni a világ legjelentősebb múzeumából. Természetesen gond nélkül leemelhettem egy kisméretű Corot-képet, rám se bagóztak, s csak a becsületemnek köszönhető, hogy visszaakasztottam.

MN: A Bevezetés a modern művészetbe című, nemrég megjelent könyvéből Van Goghot például egészen új oldaláról ismerjük meg.

RJ: A régi Louvre legfölső emeletén volt egy terem, amelyben az impresszionisták képeit állították ki. Nagyon sokszor mentem el oda, és mindig megálltam földbe gyökerezett lábbal a Sárga szoba című Van Gogh-kép előtt. Egyre hosszabban néztem, és egyszer csak váratlanul azon kaptam magam, hogy elkezdek sírni. Pedig akkor már egyáltalán nem voltam gyerek. Annyira szíven ütött ez a kép, mert megéreztem benne valami nagyon mély tragédiát. Nem hagyott békén ez a furcsa, megrendítő érzés, és elhatároztam, hogy megfejtem az okát. Többek között feltűnt, hogy mindenből kettő van a képen. Két szék, mindkettő az ajtó felé fordítva, két kép balra a falon, kettő jobbra, két munkaköpeny a fogason, két vizespohár, két illatszeres üveg, két párna az ágyon. Ez a magányt kifejező kettősség még erőteljesebbé vált azáltal, hogy az egész kép szinte kizárólag sárga színekkel van megfestve. Van Gogh többi képén is gyakran dominál a sárga, de itt más színt nem is nagyon használt. Utánagondolva a sárga szín jelentőségének, egyszer csak rádöbbentem egy érdekes összefüggésre. Lévén, hogy alkalmam volt Párizsban elég jól elsajátítani a munkások zsargonját, tudtam, hogy a "jaune" szó nemcsak azt jelenti, hogy sárga, hanem "munkásnyelven" az árulót is így mondják, azt az embert, akitől elfordulnak. Amikor aztán alaposan tanulmányozni kezdtem Van Gogh levelezését, sok mindent megtudtam és megértettem. Ennek a szenvedélyes, indulatos embernek soha életében igazi nőtársa nem volt, kivéve egy Rachel nevű prostituáltat, akivel botrányos körülmények között szakított. A Sárga szoba bizonyára ezt a fájdalmas magányt, az elárult, magára hagyott embert jelképezte. Kiderült, hogy nemcsak Gauguinnel ért csúfos véget a barátsága, de az apjával is nagyon rossz viszonyba került. Azt is többször leírta, mennyire idegennek érzi magát a saját hazájában, hogy Arles-ban, ahol hosszú éveket töltött, a gyerekek üldözték, kővel dobálták.

MN: Ez valóban új felfedezésnek számított?

RJ: Így, ilyen megközelítésben és ilyen következtetéseket nem találtam sehol azelőtt. Azóta, hogy én ezt leírtam, már mások is hivatkoztak ezekre a feltételezésekre.

MN: Voltak még ilyen felfedezései?

RJ: Cézanne volt a másik, akinek képein hosszas gondolkodás és elemzés után nagyon érdekes dolgokat találtam. ´ is magányos ember volt, a feleségét nem sokra tartotta, a rossz nyelvek szerint csak modellnek "használta". Az ő esetében arra próbáltam választ keresni, hogy vajon miért festette le hatvannégyszer a St. Victoire-hegyet. Kiderült, hogy gimnazista korában ő volt az osztály legjobb tanulója, a legműveltebb, legolvasottabb diák. Életrajzából megtudtam, hogy vasárnaponként két barátjával, Zolával és egy költőnövendékkel nagyon gyakran kirándultak a St. Victoire-hegyre, ahol tábortűz mellett éjszakákat vitatkoztak végig. Zola hozzá írt leveleiből az derül ki, hogy Cézanne volt a három fiú közül messze a legokosabb. Később azonban Emil Zola, aki nem sokkal azelőtt még rajongott érte és felnézett rá, igen csúnyán befeketítette egy korai írásában, amelyben giccsfestőnek nevezte, és a legrosszabbakat írta róla. Nem valószínű, hogy ez volt az oka, de Cézanne sokáig nem tudott egyetlen képet sem eladni. Úgy éreztem, hogy a legjobb barátja elárulta, s a nosztalgia, amellyel az "árulás" előtti korszakára emlékezett vissza, idézte fel benne újra és újra a Szent Győzelem, vagyis a St. Victoire hegyét, ahol még őszintén megbecsülték.

MN: Ezekből következett, hogy a műelemző újságírás felé fordult?

RJ: Talán a legerőteljesebb lökést egy hosszan tartó élmény, illetve barátság adta. Bálint Endréről beszélek. ´t tizenkét éves koromban mint iskolatársamat ismertem meg. ´ és a nővére az úgynevezett diákoppozícióhoz tartozott. Így kerültem velük szorosabb kapcsolatba. Ez a barátság egyre mélyebb és fontosabb lett, és egy életen át, egészen Bálint Endre haláláig tartott. Körülbelül tíz magnókazettányi beszélgetést rögzítettem vele és a hozzá legközelebb álló emberekkel, mielőtt megírtam róla a könyvemet. Nagyon különös szerencsének tartom, hogy az első igazán jelentős művének születésétől a legutolsóig végigkísérhettem a munkásságát. Láttam, ahogy a meghatározó motívumok beleépülnek a műveibe, ahogy a ló alakja, aztán a kozmosz különböző alakzatai, a csillagok, az égitestek megjelennek. Egyáltalán mindenről tudtam, ami meghatározó volt a számára.

MN: Lévén, hogy autodidakta művészettörténészként és művészetelemzőként írja cikkeit és könyveit, nem fordul-e elő, hogy az egyetemeket, főiskolákat végzett kollégái kontárnak tartják, esetleg kirekesztik a saját maguk által megjelölt körből?

RJ: A legnagyobb mértékben. Egyáltalán nem vagyok közkedvelt művészettörténészi körökben, még ha nem is vagyok rossz viszonyban a "nagyokkal". De mint művészettel foglalkozó embert nem nagyon vesznek komolyan. Ugyanakkor gyakran van olyan érzésem, hogy főleg azért haragszanak, mert a felfedezéseimet nem az őáltaluk leírt, kőbe vésettnek tekintett, tudományosan végigelemzett adatokra és megállapításokra építem, hanem mindent magam próbálok megfejteni, kutatni és bebizonyítani. Tehát nem az általuk ismert ösvényeket járom, hanem a magamét. Így viszont nem kell alkalmazkodnom a kijelölt művészettörténeti korok szabta lehetőségekhez. Azt kutatom, amit épp a legérdekesebbnek tartok. Így fedezhettem fel nemrég, hogy Grünewald nagy oltárképének mellékoltára titkos üzenetet hordoz a reformáció korából. A megrendelő tudvalevőleg katolikus volt, a művész azonban remete Szent Antal és remete Szent Pál találkozásába olyan üzenetet rejtett, mely reformátori gondolatot közvetít. A két öreg ember, ahelyett, hogy barátságosan beszélgetne, ahogy a legenda szerint történt, láthatóan óriási ellentétben áll egymással. Ezt a ruházatuk, az arckifejezésük és még sok egyéb apró jel teszi egyértelművé. Az is látható, hogy a szegényes csuhába öltözött szent nem más, mint Luther, míg a díszes ruhájú egyházi ember a katolicizmus megtestesítője.

MN: Legutóbb megjelent könyve, a Bevezetés a modern művészetbe mintha azt a célt akarná szolgálni, hogy a tudatlanoknak elmagyarázza, mi is a modern művészet. Ugyanakkor gyakran találkozunk kortárs művészek kiállításain, ahol rosszallóan csóválja a fejét, és nemtetszését fejezi ki.

RJ: Engem az izgat ma is, ami eddig mindig, hogy milyen a viszonya a művészetnek a társadalomoz, mit akar elmondani, hogyan tudja a műveivel kifejezni a korát, és talán a régi, mozgalmi múltam nyomait ma sem tudom kitörölni, amely azt kérdezteti velem, hogy morálisan mennyit képes segíteni a művész a körülötte élő embereknek az alkotásai által.

MN: Az nem zavarja, hogy az ilyen megközelítés ma már nem divat?

RJ: Egyáltalán nem zavar. Én ma is lázadónak tartom magam, bárkivel hajlandó vagyok felvenni a harcot, ha a saját eszméim védelméről van szó.

Váradi Júlia

szerző
Váradi Júlia
publikálva
2000/39. (09. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra