Magyar Narancs: A kormány legfőbb vállalása a grandiózus munkahelyteremtés. Hogyan lehet államilag előállítani a munkahelyeket?
Scharle Ágota: A kormányzat szerepe sokféle lehet, átalakíthatja a munkapiac vagy tágabban a gazdasági tevékenységek szabályozását, segítheti a szereplők egymásra találását, informálódását, beavatkozhat a makrogazdasági környezet alakulásába, adhat direkt munkahelyteremtő támogatást, és végül maga is teremthet új munkahelyeket. Az utóbbi eszközökkel szemben a liberális közgazdászok többnyire szkeptikusak, mivel az állam csak adózásból tudja előteremteni az ezekhez szükséges forrásokat, az adóemelés pedig esetenként több munkahelyet szüntet meg a magánszektorban, mint amennyit az állami támogatás létrehozott. A jóléti szolgáltatások és különösen az oktatás állami támogatását viszont kevesen vitatják, mert ennek olyan pozitív externális hatásai vannak, amiket a piac nem áraz be, azaz tisztán piaci működés esetén kevesebbet költenénk rá, mint ami a közjó szempontjából optimális lenne.
MN: Megállapítható, hogy Magyarország melyik modellben gondolkodik?
SÁ: Azt nem tudom, hogy a mai magyar kormány miben gondolkodik. Itthon is vannak hívei a közvetlen állami beavatkozásnak húzóágazatok kiemelt támogatásán vagy nagy állami beruházásokon keresztül - ez hit kérdése, elvi alapon nehéz vitázni vele. A foglalkoztatásbővülés akadályai azonban most nem vagy nem elsősorban a vállalati termelési és alkalmazkodási szférában vannak; nem likviditási korlátok vagy valamilyen externáliák szabályozatlansága miatt nem nő a foglalkoztatottak száma. Szerintem hiába találná ki egy briliáns gazdasági miniszter, hogy cseresznyét fogunk exportálni Kínába, mert nem a húzóágazat hiánya a fő probléma. Az elmúlt 8-10 évben akkor sem nőtt a foglalkoztatottság Magyarországon, amikor éppen nőtt a gazdaság. Az akadályokat a munkapiac szerkezetén belül ésa szociálpolitika területén, illetve a kiszámíthatóság, a stabilitás hiányában érdemes keresni.
MN: Az alacsony foglalkoztatási szint elsősorban a képzetlenek, a kisgyerekes anyák, az ötvenen felüliek és a megváltozott munkaképességűek inaktivitásából adódik. Mivel lehetne ösztönözni a munkába állásukat?
SÁ: A képzetleneknél az alapprobléma minden kelet-európai országban ugyanaz (erről lásd a Köllő Jánossal készített interjúnkat, Magyar Narancs, 2009. július 30.). A szocializmusban sok olyan munka volt, ami nem igényelt nagyon összetett készségeket, értő olvasást, problémamegoldást stb. Ez a termelési szerkezet nem támasztott nagy igényeket a közoktatással szemben, így nem is zajlottak le olyan reformok, mint Nyugat-Európában, ahol a hagyományos, tartalomközpontú oktatási rendszereket átalakítva több figyelmet fordítanak a készségek fejlesztésére, a tudás alkalmazására. A munkaerő-állományunk jó része nem felelt meg a nyugati tőke beáramlásával érkező technológiai elvárásoknak, de nem tudtuk már eladni a harmadosztályú almát sem a szovjet piacra, ezért 1989-90-ben sok ilyen munkahelytől szabadultunk meg. A képzetlenek munkalehetőségei beszűkültek. Fontos tisztázni, hogy ez nem a fejlett piacgazdaság velejárója: Nyugat-Európában a képzetlenek közel olyan arányban dolgoznak, mint a diplomások, csak a fejlett gazdaságokban jellemzően kis- és családi vállalkozásokban tudnak elhelyezkedni. A posztszocialista gazdaságokban ilyen vállalkozások csak korlátozottan működhettek, és 40 év kihagyás után nem lehetett ezt a szektort egyik napról a másikra újraépíteni - másrészt a tervgazdálkodás, az erős központosítás bürokratikus hagyománya ma sem kedvez e vállalkozásoknak. Ahhoz, hogy ezek az emberek állást találjanak, ebből a formalizált-bürokratizált működésmódból vissza kellett volna ugrani a dél-amerikai típusú gazdaságba, ahol az állam nem mondja meg, mekkora legyen a hot dog sütő, vagy nem köti OKJ-képesítéshez a családi napközi működtetését. Lengyelországban sok fejlesztést irányítottak ebbe a szektorba, sok hazatérő emigráns is hozta a tőkét, és ott eleve nagyobb volt az emberek vállalkozói nyitottsága is - de a kkv-szektor még ott sem érte el a dél-amerikai méreteket. Romániában valamivel jobb a helyzet, de kutatások híján csak találgatni lehet, hogy ez talán az állami bürokrácia erőtlenségének, illetve a kevésbé bőkezű jóléti ellátásoknak tudható be. Nálunk az egyik oldalon a bürokrácia elzárja a lehetőségeket az önállósulásra, a másik oldalon pedig a jóléti állam csökkenti a motivációt.
MN: A miniszterelnök kijelentése szerint vége a gáláns segélyezésnek. Mi következik abból, ha csak a probléma egyik oldalával foglalkozik a politika?
SÁ: A segély csökkentése elméletileg valamennyit segíthetne, mert az ember az éhenhalás előtt esetleg kitalálja, hogyan tud mégis megélni. A gond az, hogy ez már többször ki lett próbálva, és még egyszer sem működött. A 90-es évek közepétől másról sem szól a munkanélküli-segélyezési politika, mint hogy fokozatosan csökkentik a járadékot. Eleinte két évig járt a bér egy bizonyos százaléka, most három hónapnál tartunk, ami után fél évig már csak a minimálbér egy része jár. A kutatások szerint a szigorítások hatására minimálisan vagy egyáltalán nem nőtt a munkakínálat, viszont egyértelműen nőtt a szegénység mértéke. Most még költségesebbek lehetnek a következmények, mert akik most lettek munkanélküliek, azoknak többnyire jól fizetett állásuk volt, és emiatt felhalmozott adósságuk is van. Ha ez a kör nem kap járadékot, akkor jó részük tartós munkanélküli lesz vagy emberi roncs: nem tudja fizetni a tartozását, kiköltöztetik a lakásából, összeveszik a feleségével, megbetegszik, mert nem bírja a feszültséget. Az ilyen embert sokkal nagyobb költség visszasegíteni a hétköznapi életbe.
MN: A korhatár alatti rokkantnyugdíjakat is felülvizsgálják. Mit fog dolgozni, aki kihullik a rostán?
SÁ: Lehet keménykedni, hogy megvonjuk a rokkantnyugdíjat attól, aki nem annyira beteg, de ettől nem lesz több munkahely. Azt nem gondolom, hogy ne lenne ellenösztönző hatása a nyugdíjnak és a járadéknak, de ebből nem következik az, hogy akinek elveszik a pénzét, az rögtön talál munkát. Egy csapásra nem épülnek vissza a hiányzó készségei, attól még olyan elzárt helyen fog lakni, ahonnan nincs tömegközlekedés stb. Viszont többen kerülhetnek a mélyszegénység küszöbe alá.
MN: A kisgyerekes anyák esete annyiban más, hogy ott még a kormányzati irány sem kibogozható. A korábbi állásponttal ellentétben mégis támogatják a családi napköziket, folytatják a bölcsődeépítési programot, de közben a gyes megint három évig tart.
SÁ: A lehető legszélesebb szakértői kör - demográfusok, szociálpolitikusok, közgazdászok, gyermekvédelmi szakértők - politikai szimpátiától függetlenül egyetértenek abban, hogy más működési módra kellene átállni. Mindenki elfogadja, hogy nincs elvi konfliktus a gyerekvállalás és a munkapiac között: mindkét cél teljesülhet, ha a családtámogatási rendszer abban segíti a családokat, hogy mindkét szerepben helytálljanak. Időbe telhet, míg ez a szemléletbeli váltás a közvéleményben és a politikusok fejében is lezajlik.
MN: Valószínűleg azért növelték a gyes időtartamát, mert a választói elvárás az, hogy minél tovább otthon lehessen maradni a gyerekkel.
SÁ: Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Már az attitűdökben is van kimutatható elmozdulás, és más országok tapasztalatából az is sejthető, hogy a nők nem feltétlenül mindig azt mondják, amit gondolnak. Legalábbis a nők valódi igényét a kutatásokban nehéz elválasztani attól a társadalmi elvárástól, hogy nekik a gyerek mellett van a helyük. A gyes idejének újbóli felemelésében szerepet játszhatott, hogy a kormánypártok szerint ez a társadalmi elvárás, és hogy egyes politikusok tényleg azt gondolják, hogy otthon van a nők helye, mert ez a gyerekvállalás kulcsa. A Széchenyi Terv vitairatát viszont én úgy értelmezem, hogy igen, szerintünk a nemzetközi trendek alapján egyértelmű az irány, a saját szakértőink - például a Népesedési Kerekasztal - is ezt javasolják, de egy darabig el fog tartani, amíg a hátországunk és a politikusaink ezt elfogadják.
MN: A tartós munkanélkülieket hogyan lehet visszavezetni a munkaerőpiacra?
SÁ: Balla Katalin, Köllő János, Simonovits András készített egy modellt, amiben a rendszerváltás utáni munkanélküliség és a kilábalás lezajlását magyarázzák. Eszerint a rendszerváltás elején választott politikai eszközök is alakították a recesszió mélységét és hosszát, illetve a tartós munkanélküliség alakulását. Azok az országok, például Észtország, ahol gyorsan privatizáltak, azaz viszonylag gyorsan beengedték a technológiai váltást, és a jóléti ellátásokban inkább az újbóli munkába állást támogatták, hamarabb vissza tudtak térni egy magasabb foglalkoztatottsági szinthez. A privatizáció Magyarországon is gyors volt, ezzel megszűntek a képzetlenek munkahelyei, viszont azt támogatták, hogy az emberek kilépjenek a munkaerőpiacról. Ezzel a balszerencsés kombinációval sikerült elérni, hogy ma a legrosszabbak vagyunk a régióban. A modell tanulsága ma is érvényes: sokkal inkább a munkába visszalépést kellene támogatni, a bérköltséget csökkentő szubvenciókkal. A minimálbér emelése sem igazán bölcs megoldás - a dolgozó szegények megélhetését ugyanis más módon is lehet támogatni, anélkül, hogy a képzetlen munkaerő foglalkoztatását megdrágítanánk. A pénzbeli ellátások jobb kombinálása mellett szükség volna a munkába visszasegítő szolgáltatások fejlesztésére is. És végül: el szoktuk felejteni, de nagyon fontos lenne a kiszámíthatóság is, mert az az alapja mindennek. Hiába találnánk ki a tökéletes jóléti politikát, ha közben ide-oda rángatjuk a makrogazdaságot, az inflációt, az árfolyamot, az államháztartási hiányt.
MN: Az egyértelmű, hogy akinek a munkáját a piac a minimálbérnél kevesebbel honorálja, az a minimálbér csökkentése nélkül soha nem kap munkát. De ki fog havi hatvanezerért nem túl szívderítő munkát végezni?
SÁ: Európában már elég sok országban feladták, hogy a segélynél magasabb minimálbérrel ösztönözzék az embereket a munkára. A segélynek ugyanis alapvetően arról kell szólnia, hogy az emberek ne haljanak éhen, és akinek sok gyereke van, az esetleg csak a minimálbér kétszereséből tudja eltartani a családját. Nem tették persze félre az anyagi ösztönzőket, de nem a "segély versus minimálbér" szűk keretében keresik a megoldást, sokkal gazdagabb az eszköztár. A minimálbért is meg lehet fejelni akár egy negatív adóval, akár a munka mellett is igényelhető segélyek - például a lakásfenntartási támogatás - bővítésével. Olyan eszközök is vannak, amelyek a munkanélküli idejét használják fel. A munkakínálati modellben az ember mindig arról dönt, hogy mennyit akar a javakból fogyasztani, és mennyi szabadidőt akar magának: a bérben a kettő közötti átváltást fizeti meg a munkáltató. Az időfelhasználással is lehet tehát ösztönözni: ez történik akkor, amikor bizonyos időközönként meg kell jelenni a munkaügyi kirendeltségen, vagy el kell menni egy képzésre. Ha háromnaponta meg kell jelenni, akkor az illetőnek akár már jobban megéri helyette dolgozni, ráadásul ez a feketemunka lefülelésére is jó eszköz.
MN: Bár a foglalkoztatás bővítése idővel bőven megtérül, gondolom, egy modellváltás eleinte sokba kerülne.
SÁ: Szerintem nem kerül pluszpénzbe, mert elsősorban a támogatási formák közötti átcsoportosításra lenne szükség. Például ma 60 milliárd körül költünk a megváltozott munkaképességűek rehabilitációjára. Ennek a 80-90 százaléka védett szervezetekben és akkreditált munkáltatóknál létesített munkahelyek finanszírozására megy el. Egy tavalyi kutatás kimutatta, hogy az elmúlt évek újabb szabályozási ösztönzői ellenére ezekről a helyekről ugyanúgy nem lép ki senki a nyílt munkaerőpiacra, mint ahogy a közcélú munkából sem. Ehhez képest alig egymilliárdot költünk azokra a rehabilitációs szolgáltatókra, akik úgy helyeznek vissza embereket a munkaerőpiacra, hogy ők azután járulékfizetők lesznek. Olyan struktúra fenntartására költjük tehát a pénzt, amely folyamatosan újabb támogatási igényt teremt. Kevesebb ilyen "elfekvőre" és több "szakrendelőre, ambuláns kezelésre" volna szükség.
MN: Akkor az lehet a gond, hogy mindez igen összetett kormányzati munkát igényelne, aminél sokkal könnyebb arról beszélni, hogy az ingyenélőket elzavarjuk dolgozni. Ez úgyis olyan népszerű.
SÁ: Az államigazgatáson belül is sokan vannak, akik ezt értik. Nem az a probléma, hogy ne lenne elég értelmes, jól felkészült ember, aki az átalakítást meg tudná csinálni. A korlátokat máshol, például a járadékvadászat terepén érdemes keresni. A munkahelyteremtő támogatások gyakran ismeretségi alapon leosztott pénzek, és aki ebből él húsz éve, az igyekszik megakadályozni a változást. Működhet egy szemléletbeli korlát is. Egy tervgazdaságon edződött bürokrata abban hisz, hogy ha az állam munkahelyet teremt, akkor azzal az összes munkahely száma is nőtt - míg ha csak segít valakinek visszakerülni a piacra, az olyan bizonytalan dolog. Aki a tervgazdasági működést szokta meg, annak nem triviális, hogy a kínálat javítása új munkahelyeket hoz létre.
Arányok
Munkanélküli-járadékra, munkanélküli-segélyre és szociális segélyezésre összesen kb. 150 milliárd forintot költött a magyar állam 2010-ben. Ez a nyugdíj nélkül számított összes szociális célú támogatások hat százaléka, a GDP-nek pedig mindösszesen 0,6 százaléka. Eközben a munkaképes korú, de nem dolgozó népesség más csoportjainak ellátása, például a korhatár alatti öregségi nyugdíjasoké és a korhatár alatti rokkantnyugdíjasoké külön-külön több mint 300 milliárd forintba került.