Magyar Narancs: Lesz áramár-emelés január elsején?
Kaderják Péter: Nem szükségszerű, hogy legyen. Legalábbis az EU-normák szerinti piacnyitás ténye önmagában nem indokolna áremelést. Attól persze lehet drágulás, ha továbbra is felfelé mozognak a nemzetközi piacon az üzemanyag- és tüzelőanyagárak, és attól is, ha a környező országok áramtőzsdéin történik drágulás. A magyar villamosenergia-termelés jelentős mértékben importfüggő; az áramtermelő erőműveink mintegy harmada például gázzal működik. Szlovákiában nemrég lekapcsoltak egy atomerőművi blokkot, Bulgáriában pedig egy egész erőművet, és az így keletkezett kapacitáskiesés következményeként a délkelet-európai régióban ma jó áron lehet áramot eladni. Az itthoni árakat ez is felfelé mozdítja el. Mindezek mellett az új villamosenergia-törvény (vetv.) által módosított ágazati struktúra is hatással lehet az árakra, ezt azonban érdemes külön vizsgálni.
MN: Az logikusnak tűnik, hogy ha az ukránok 2008-tól emelik a nekünk exportált elektromos áram árát, akkor az valamilyen formában megjelenik az áramszámlán. De a piaci liberalizációra kötelező uniós irányelv törvénybe foglalásából miért következik az áremelkedés?
KP: Először is tisztázni kell, hogy mit értünk liberalizáción, mert a parlament által nyár elején elfogadott törvényt csak ezt követően lehet szakmailag minősíteni. Amenynyiben liberalizáción pusztán az árliberalizáció meglétét értjük, akkor az új vetv. igen komoly előrelépés a korábbiakhoz képest. A nagyfogyasztók 2008. január 1-jétől gyakorlatilag csak a szabadpiacon vásárolhatnak áramot, számukra megszűnik a hatósági áron vásárlás lehetősége. Plusz minden fogyasztó számára elvileg adottá válik a szabad szolgáltatóválasztás. Ez azonban csak az egyik része annak, aminek az uniós direktívából következnie kellene. A másik az volna, hogy ahol lehet, versenyt kellene generálni. Verseny kellene a kínálati, vagyis az áramtermelői oldalon, és ezzel párhuzamosan a kereskedelemben is. Erről az oldaláról nézve az új törvény nem oldott meg semmit, mivel a kínálati oldalon semmi nem változott. Olyannyira nem, hogy a törvény az egymással versengő kínálat kialakulását lehetetlenné tevő, a Magyar Villamos Műveknek (MVM) az áramtermelő erőművekkel kötött hosszú távú megállapodásaival (htm) egyáltalán nem foglalkozik.
MN: Tavaly az egész szektor a htm-ek brüsszeli vizsgálatának várható szankcióit találgatta. A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) ágazati átvilágításának pedig az volt a konklúziója, hogy a piaci versenyt preferáló modell kiépítésére van szükség.
KP: Ezzel együtt, a nyár elején elfogadott új törvény több mint 180 paragrafusa közül egyik sem foglalkozik a htm-ek felmondásával. Ennek oka, hogy a kérdést már a törvényi előkészítés során egész egyszerűen levették a napirendről. Az energiaszektor hatalmi viszonyait kicsit is ismerők számára valójában az volt a realitás, hogy az SZDSZ csak akkor nem pattan vissza arról a falról, aminek nekiment, ha időközben Brüsszelből megérkezik a htm-ek felmondására valamiféle kötelezvény. Eddig nem érkezett ilyesmi. Ennek megfelelően az áramtörvény módosításának az lett az eredménye, hogy a mérleg egyik serpenyőjéből az uniós kívánalmaknak megfelelően majdnem mindent kivettek, a másikban lévő súlyokhoz viszont hozzá sem nyúltak, s így az meghatározóbb, mint bármikor korábban. Az MVM az új villamosenergia-törvénnyel gyakorlatilag egy államilag és piacilag szinte kontrollálhatatlan, domináns pozícióba került.
MN: A cég lobbierejének ellenállni képtelen minisztérium volna megint mindenre a magyarázat?
KP: A törvény megszületésének a körülményeit látva én ezt valószínűsítem. A jogszabály megalkotásának kormányzati felelőse, a gazdasági minisztérium (GKM) ugyanis azzal indult neki a törvény elkészítésének, hogy a tárca mindenképpen felmondja a htm-eket. Felsmann Balázs államtitkár több helyen is ennek szellemében nyilatkozott. A jelenlegi helyzet pedig az, hogy a htm-felszámolások feladata már nem is tartozik a GKM-hez, mivel az egész téma a Miniszterelnöki Hivatal egyik államtitkárságán landolt. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy központilag jegelik a témát. Az SZDSZ-es minisztérium eredeti terveivel szembeni ellenállást jól szemlélteti, hogy miután a szakmai és jogalkotási szűrőket követően a parlament elé került a törvénytervezet szövege, a több mint 250 képviselői módosító indítvány közül csaknem 150-et szocialisták terjesztettek be. Az én olvasatomban ez ugyan a kormánypártok közti komoly törésvonal bizonyítéka, de a kormányzati politika csatározásainál sokkal jobban érdekel a szakma belső diskurzusa. Ott mára az lett a legfőbb téma, hogy a lobbisták is kissé ijedten tekintenek az MVM-nek kiharcolt lehetőségre. A villamos művek jelenleg ugyan állami tulajdonban van, de a vetv.-vel párhuzamosan született vagyontörvény-módosításnak köszönhetően az állami tulajdonosi részarány belátható időn belül 75 százalékig leszállítható. Vagyis a történetnek van olyan olvasata, hogy most már minden arról szól, milyen kondíciókkal lehet majd megszerezni vagy eladni az MVM bizonyos tulajdonrészeit.
Az MVM holding ma egy igen-igen megerősödött, integrált társaság, aminek az áramszektorban kizárólagos módon mindene megvan. Van átviteli rendszerirányítója (ez a MAVIR), nukleáris erőműve (a hazai termelés több mint 40 százalékát adó Paksi Atomerőmű) és 2015-ig, 2020-ig szóló hosszú távú megállapodásai, miközben valójában árkontroll nélkül működhet. Nem vitás, hogy a cég szempontjából ez óriási siker, és a menedzsment jogosan lehet büszke arra, hogy mindezt el tudta érni. Másrészről viszont ott a nagy kérdés, hogy mindez mit jelent majd a fogyasztói oldalon.
MN: A hosszú távú szerződések megszüntetésénél azért az sem lényegtelen, hogy a döntés 300 milliárd forintjába kerülhet az államnak - egyes számítások szerint az erőművek ennyire perelnék a magyar államot a szerződés egyoldalú felmondásáért.
KP: Felhívnám a figyelmet, hogy az új vetv. egy félparagrafusnyi terjedelemben simán felmondta azokat a szerződéseket, amiket az MVM és az áramszolgáltatók kötöttek, és mégsem történt semmi. Pedig azok ugyancsak hosszú távra szóltak, s az erőművi szerződésekhez hasonlóan azokat is a kilencvenes évek derekán lezajlott privatizáláskor kötötték. Igaz, nem htm-nek hívják, hanem veasz-nak (villamosenergia-ellátási szerződés), de ettől még hosszú távú szerződések ezek is. Legfeljebb nem a beszerzési, hanem az értékesítési oldalon léteztek. Az áramtörvény 180-nál is több paragrafusa közt ezt a radikális változást azzal a mondattal intézték el, hogy a törvény erejénél fogva e szerződések megszűnnek, különösen akkor - áll a jogszabályban -, ha a felek 2007. október 31-ig nem tudnak az eddigiekhez képest az állam számára előnyösebb módon megállapodni. Ma úgy látom, hogy az érintettek meg fognak tudni állapodni.
MN: Az áramáremelés körül a múlt hét óta kialakult politikai hókuszpókuszból az átlagember vélhetőleg keveset ért. Jól hangzik, ha a fideszes képviselő azt követeli a kormánytól, hogy függessze fel a liberalizációt, mert attól drágul az áram, és azt javasolja, hogy az illetékes miniszter továbbra is alkalmazzon hatósági árakat. A kormány meg azt hajtogatja, hogy amennyiben mégis lesz áremelés, az nem lesz drasztikus mértékű, pláne, hogy a leginkább rászorulókat szociális alapon ki is segíti majd az állam.
KP: Hogy pontosan mit mond az ügyben a Fidesz, és mit az MSZP, azt nem tudom, és szakmailag talán nem is túlzottan érdekes. Ráadásul azt látom, hogy a nagyon összetett témában a képviselők mondanak ugyan dolgokat, de néha az egy párton belüliek sem ugyanazért vagy ugyanazzal érvelnek. Fónagy János (az Orbán-kormány közlekedési minisztere - Sz. M. I.) parlamenti beszédében például csak annyi hangzott el, hogy azért nem támogatja az új villamosenergia-törvény megszavazását, mert az nem foglalkozik a hosszú távú szerződésekkel, márpedig azokat fel kellene mondani. Ez egyáltalán nem ugyanaz a dimenzió, mint Cser-Palkovics András helyettes szóvivő dörgedelme arról, hogy a liberalizáció következtében drámai mértékben emelkedhet a jövőben a villamos energia ára. De ugyanez mondható a szociális alapon számított áramárról, amit a GKM államtitkára dobott a köztudatba. Ráadásul ezt megint a szociális minisztérium nyakába akarják varrni, ahol viszont erről az egészről az égvilágon semmit sem tudnak. Szakmailag annyi állítható biztosan, hogy aki a parlamenti patkó bármelyik oldalán a hatósági ár fenntartásáért lobbizik, az szembehalad az EU által előírt piacnyitás irányával.
MN: Összességében mi a véleménye a törvényről?
KP: Az elfogadott vetv. szerintem eredendően jó irányba indult el, de a törvényhozók végül csak félmunkát végeztek. Mert ha a kínálati oldalon a hazai kapacitások kb. 80 százaléka fölött továbbra is az MVM diszponál, és a rendszerirányítónak a holdingon belül tartásával a külkereskedelem fölött is domináns kontrollt képes fenntartani, akkor az árliberalizálás nem jelent majd mást, mint kiszúrást a fogyasztókkal. Ha ugyanis nem mondják fel a htm-eket, akkor az MVM a már előre jelzett 100-120 milliárdos profitját csakis áremeléssel tudja elérni. Hogy ezt a háztartások és az ipari fogyasztók között milyen arányban osztja el, még kérdéses.
MN: Elképzelhetőnek tartja, hogy az országos villamosenergia-fogyasztásból nagyjából 40 százalékkal részesülő lakossági fogyasztók számláján 2008 elején nem mutatkozik lényeges növekedés?
KP: A különféle politikai alkuk eredőjeként igen, elképzelhető. A helyzet az, hogy ha az MVM nagylelkű lesz, elhalaszthatja a jelentős méretű lakossági áramáremelést. De az ipari fogyasztók szinte bizonyosan a jogszabály-módosítás nagy vesztesei lesznek. A most kialakuló helyzet jól megfelel egy vállalati körnek, de borítékolhatóan kockázatos hatással lesz az ország versenyképességére. Az ipari fogyasztóknak már beharangozott, legalább 20 százalékos áremelés miatt az érintettek bajba kerülhetnek; minimális mértékű gazdasági növekedés mellett biztos, hogy nem ez a jó irány.
MN: Két megoldás létezik lakossági szempontból az áremelkedés kompenzálására. Az egyik, hogy kevesebbet kell fogyasztani, vagyis energiatakarékosabb megoldásokat kell keresni, a másik, hogy a politikusoktól várjuk el, hogy ne dráguljon az áram. Miért preferáljuk még mindig inkább az utóbbit?
KP: A szociális alapon számított áramárat, úgy, ahogy van, el kellene felejteni, mert azzal, hogy az állam a költségvetésből fizeti a szükséges áremelkedés jelentős részét, végeredményben a fogyasztót csapja be a legjobban. Láttuk a lakossági gázár-kompenzációknál, mennyire torz viszonyokat eredményez az, ha az egyik oldalon az állam a nyomott árakkal végső soron ösztönzi a fogyasztást, a másikon viszont állami pénzekkel támogatja, hogy mégse fogyasszunk olyan sokat. Mindenekelőtt ezért kell a helyükön kezelni az árakat.
A hazai fogyasztói árak mára elérték az európai uniós átlag szintjét, ezért elvárható volna, hogy sokkal több energiahatékonysági programot támogasson az állam és a régió. Lényegesen többet kellene áldozni ilyesmire, és lényegesen koncentráltabban. Jelenleg az a helyzet, hogy a gazdasági, a mezőgazdasági, a környezetvédelmi tárca és a Miniszterelnöki Hivatal is futtat ilyen programokat, de nem látszik túlzottan az ezek közötti összehangoltság. Ráadásul az erre a célra fordított évi néhány milliárd forintból pillanatnyi politikai marketingsikereket lehet csak elérni, nem pedig fogyasztói szemléletváltást.
