Mérlegen a keményebb büntetőjog

Ahogy azt elképzelte

Belpol

A rend és a fegyelem iránti kormányzati elkötelezettséget tükrözte a 2010 óta szigorodó büntetőpolitika. Az eredmény minimum kétséges.

Ma Magyarországon nem kell súlyos bűncselekményt elkövetni ahhoz, hogy börtönbe kerüljön az ember: elég, ha barackot próbál lopni, csengő vagy prizma nélkül kerékpározik, esetleg az utcán koldul. Ezek „csupán” szabálysértési elzárást vonnak maguk után, de a végeredmény ugyanaz, mint ha komoly bűnt követtek volna el: rács mögé kerülnek, ha csak néhány napra, hétre is.

 

Másképpen működik

A büntetések szigorodása 2010 óta folyamatos, ennek meghatározó állomása volt az ún. három csapás (ha valaki rövid időn belül három erőszakos bűncselekményt elkövet, a kiszabható büntetés az általa elkövetett legsúlyosabb bűncselekményért kiszabható büntetés kétszerese; ha ez meghaladja a 20 évet, a bírónak életfogytiglanra kell ítélnie a vétkest) és a tényleges életfogytiglan bevezetése, valamint a középmérték felemelése (a bírónak az ítélethozatalnál a büntetési tételkeret középmértékéből kell kiindulni) és a szabálysértési rendszer szigorodása. Az első három esetben a törvényhozó indoka szerint túl enyhe volt a büntetéskiszabás, az erőszakos bűncselekmények száma pedig emelkedett, ezért volt szükség a szigorításra. Vig Dávid, a Magyar Helsinki Bizottság rendészeti programjának vezetője szerint „európai összehasonlításban nem igazolják az adatok, hogy eddig túl enyhe volt a magyar szabályozás, és ezek a szabályok indokolatlanul korlátozzák a bírói mérlegelést. Azt pedig nehéz empirikusan bizonyítani, hogy a büntetés súlya elrettentő hatással van az emberekre. Nem ez az egyetlen tényező ugyanis, aminek jelentősége van az elrettentésben, fontos az elkövetett bűncselekmény és az alkalmazott büntetés között eltelt idő, vagy az, hogy az embe­rek mennyire ismerik a kilátásba helyezett büntetéseket, és mennyire tartanak attól, hogy a büntetés biztosan be is következik. A három csapás és a középmérték felemelése ezek közül egyedül a szigorúságra van hatással”.

A statisztikai adatok szerint a bűncselekmények száma valóban csökkent: 2007-ben majdnem 427 ezer bűncselekményt regisztráltak, 2016-ban már csak 290 ezret, ebből a legsúlyosabbnak számító – „az élet, a testi épség és egészség elleni” – bűncselekmények száma (2007-ben 13 ezer, 2016-ban 12 700) viszont statisztikai értelemben nem csökken. Vig rámutat: Európa többi országában is megfigyelhető ilyesfajta csökkenés, ott is, ahol nem volt szigorítás. A statisztikai számbavétel szabályai is szerepet játszhatnak, hiszen korábban a 20 ezer forintnál nagyobb értékű lopás számított bűncselekménynek, ma már „csak” az 50 ezer feletti, így a 20 és 50 ezer forint közötti értékű lopások átkerültek a bűnügyi statisztikából a szabálysértésibe. Egy másik fontos mutató a büntetés-végrehajtási (bv) intézetek túlzsúfoltsága: 2010-hez képest 3 ezerrel több, jelenleg kb. 18 ezer fogvatartott van, a börtönök telítettsége 130 százalékos. (A hazai börtönviszonyokról lásd bővebben: Eldobják a kulcsot, Magyar Narancs, 2017. december 21.)

Hack Péter jogász szerint is több okkal magyarázható az, hogy az elmúlt tíz évben csökkent a bűncselekmények száma Magyarországon. „A probléma az, hogy nálunk erre vonatkozó empirikus kutatások nincsenek, a bűnügyi statisztikát egy olyan szervezet szolgáltatja, amelynek a tevékenységét ugyanezen statisztika alapján értékelik. Hollandiában egy hasonló mértékű módosítás előtt alapos kutatásokat végeznek, ha igazolva látják a változás szükségét, néhány tartományban bevezetik azt, az eredményeket monitorozzák, és csak utána válik országos gyakorlattá. Amit két év működés után ismét ellenőriznek. Nálunk mindez hasraütés-szerűen működik.”

„Az erőszakos bűncselekmények elszaporodásával magyarázni a három csapás bevezetését vagy a középmérték felemelését, hazug dolog. Ami valójában történik, azt büntetőpopulizmusnak hívhatjuk: a büntetőjogot arra használja fel a kormány, hogy kielégítsék a társadalom rend iránti vágyát, és félelmet keltsenek a joggal kapcsolatban. Ennek a vélt politikai, ideológiai hozadéka fontosabb” – véli Fleck Zoltán jogász, szociológus, az ELTE ÁJK jog- és társadalomelméleti tanszékének vezetője. Szerinte ez rossz üzenetet közvetít. „Egyrészt azt gondolják, hogy büntetéssel meg lehet oldani a társadalmi problémákat, ami, a felvilágosodás óta tudjuk, hogy nem igaz. Ez a szemlélet ráadásul nagyon sok kárt okoz a társadalmi integráció szempontjából. Másrészt a büntető törvénykönyv (Btk.) szigorításá­val politikai logikát működtetnek, azt gondolják, hogy megelőző, fenyegető funkciója van – ez szociológiai szempontból egy primitív logika –, mert ha valaki fél, kevésbé hajlamos arra, hogy elkövessen valamilyen normasértést. Lehet, hogy ez bizonyos esetekben működik, de az ember nem számító lény, aki kalkulálja a rizikót és a büntetési tételeket, hogy elkövesse-e a bűncselekményt vagy sem.” Fleck szerint például ha egy sorozatosan súlyos balesetet okozó közlekedési kihágást szigorítással, a büntetési tétel és az ellenőrzés gyakoriságának megemelésével sújtanak, az valóban működhet – de az is csak akkor, ha kellő tájékoztatással, például rendőri figyelemfelkeltéssel, társadalmi meggyőzéssel párosul.

 

Korlátozott mérlegelési jog

„A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (tész) antihumánus büntetési nemnek minősül, és a közös európai értékek szempontjából igencsak kétséges” – folytatja Fleck Zoltán. A halálbüntetést 1990-ben szüntették meg, ám az alkotmányba nem írták bele annak tilalmát, ahogyan ezt sok más ország megtette. „A három csapás és a tész olyan dolgok, amiket civilizált államok büntetőjoga – ebből a szempontból az USA nem civilizált állam – biztosan nem tartalmaz. Az Európai Unió közös értékein kívül rekeszti azokat, akik ezt használják. Ezt Magyarországon már csak alkotmánymódosítással lehetne kezelni, ki kellene hangsúlyozni, hogy sem a halálbüntetést, sem más embertelen büntetési nemet nem lehet alkalmazni.” A tényleges életfogytiglani szabadságvesztéssel a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának is vannak problémái: a kötelező kegyelmi eljárással (Magyarországon a tészeseknek a köztársasági elnök 40 év után adhat kegyelmet) kapcsolatban arra jutott, hogy ez túl hosszú idő, és inkább a 25 éves időtartamot javasolja.

A három csapás miatt Székely László ombudsman még 2014-ben kérte a szabályok megváltoztatását, mert álláspontja szerint több alkotmányos elv is sérül. Az Alkotmánybíróság (AB) néhány hónappal később nyilvánosságra hozott határozatában kimondta, hogy a Btk. büntetéskiszabással kapcsolatos szigorúbb halmazati szabályai alkotmányellenesek, azokat megsemmisítette, és elrendelte a jogerősen lezárt büntetőeljárások felülvizsgálatát. Ezt az Igazságügyi Minisztérium elfogadta, de hozzátette: az AB az erőszakos, többszörös visszaesőkre vonatkozó szigorúbb büntetési szabályokat nem kifogásolta, mert „a többszöri bűnelkövetés súlyosabb büntetéssel fenyegetettsége alkotmányos indokokon alapul”.

Mindezek kapcsán egy másik szempont is rendre előkerül: a bírói mérlegelés autonómiá­jának csökkenése. Hack Péter konkrét példát is hoz: egy kft.-nél könyvelő háromgyerekes családanyát azért ítéltek két év letöltendő szabadságvesztésre, mert a kft. tulajdonosai áfa-csalásba keveredtek; az asszonynak ebben annyi része volt, hogy ő hívta fel az ügyfeleket, hogy milyen számlát írjanak. Ám mivel a törvény szerint bűnszervezetben követték el a csalást, a könyvelőnek is ülnie kellett. „A bíró is látta, hogy a bűn nincs arányban a kiszabott büntetéssel, de nem volt mérlegelési lehetősége. Az ügy végül kegyelmi eljárásban rendeződött.” Hack szerint ez a tendencia azért veszélyes, mert a jogalkotó átveszi a bíró funkcióját.

Egyetért ezzel Fleck Zoltán is, aki úgy véli, éppen a differenciált mérlegelés, a bűncselekmény súlyának, az elkövető társadalomra való veszélyességének a figyelembevétele tűnik el ezzel. Ez a középmértéknél is megjelenik: ha egy bíró el kíván térni a bevett gyakorlattól, az indoklás miatt többletmunkát kell végeznie, fel kell tárnia olyan tényezőket, amelyeket egyébként nem kellene, emellett ott van az adminisztratív nyomás, hogy gyorsan pontot kell tenni az ügy végére. „Általános üzenet a bíróknak, hogy nincs rád szükség, mi megmondjuk, hogyan kell döntened. Ez elvezet egészen a hatalommegosztás kérdéséig: jogszabályokkal ítélkezünk?” Vaskuti András bíró szerint a magyar jogszabályok európai viszonylatban eleve nagyon szigorúak voltak, és egyre szigorúbbá válnak, a rendszer szabadságelvonás-centrikusnak mondható, és a célja az, hogy az ország ne legyen a bűnözők paradicsoma – ezt a célt viszont nem sikerült elérni a szigorításokkal sem. Viszont úgy véli, a bírói mérlegelés az ügyek nagy részében változatlanul megmaradt.

 

Börtön a koldusnak?

A szabálysértési eljárásnál a szakértők más problémát látnak. „Egy kisebb normasértésért is megvonják az ember szabadságát. Ha valaki szegény, ha valaki legalul van, akkor annak nem segítenek, nem a szociálpolitikát erősítik, hanem bezárják. A legszegényebbeket ezzel még inkább stigmatizálják. Társadalmi problémákat nem lehet büntetéssel kezelni” – mondja Fleck Zoltán. A 2012-es új szabálysértési törvény óta nagyon sokan kerülnek börtönbe szabálysértés miatt, egy-egy napon átlagosan 200-300 ember tölti elzárását. Erről dönthet a bíró is, de ha valaki nem tudja kifizetni a bírságot, vagy nem tudja/akarja ledolgozni közérdekű munka formájában (ez heti legalább egy, pihenőnapon vagy szabadidőben, díjazás nélküli napi 6 óra munkavégzést jelent), akkor a büntetés elzárássá változik. Igaz, a Helsinki Bizottsághoz sok olyan panasz érkezik, hogy az illető hiába akarta ledolgozni a bírságot, nem tudtak neki munkát adni. A szervezet tavaly szeptember végén kérte ki az erre vonatkozó adatokat, amelyek szerint akkor 35 ezren álltak közérdekű munkában, és országosan még 30 ezer hely volt. Az viszont probléma, hogy sokszor az adott településen nincs közérdekű munka, így utazni kell annak elvégzéséhez, ami többletköltség, és ezt sokan nem tudják megoldani – így hát marad az elzárás. Ráadásul a közérdekű munkából ki vannak zárva a 14–16 év közötti fiatalkorúak: ők vagy befizetik a bírságot, vagy elzárják őket. A Helsinki Bizottságnál találkoztak olyan esettel, amikor egy fiatalkorú lány egy lopási ügy után a barátnője bérletével utazott, és a két szabálysértés miatt a bíró 10 nap elzárásra ítélte. Bár az elzárási szabályok értelmében a felnőtt- és a fiatalkorú fogvatartottakat el kell különíteni egymástól, ebben az esetben kivételt kellett tenni, mert a lány olyan pánikban volt, hogy nem lehetett egyedül hagyni. „A börtön nem arra való, hogy elzárjanak 5 napra, ha elloptál egy Túró Rudit” – mondja Moldova Zsófia, a Helsinki Bizottság rendészeti programjának munkatársa. Nem végezhet közérdekű munkát fogyatékkal élő személy sem, és mivel őket elzárni sem lehet, tőlük adók formájában vonják le a bírságot.

A Helsinki Bizottság több más civil szervezettel végzett kutatásából kiderül, sokakat azért bírságolnak meg vagy kerülnek szabálysértési elzárásba, mert lejárt jogosítvánnyal vezettek, nem volt a biciklijükön lámpa, koldultak, fát loptak. De előfordult olyan is, hogy a rendőr a saját kapujában igazoltatott egy férfit, és mivel nem volt nála a személyi igazolványa, a rendőr pedig nem engedte, hogy bemenjen érte a házba, 40 ezer forintra büntették (elzáráskor és közérdekű munkában egy nap 5 ezer forintnyi bírságnak felel meg). A kutatás interjúi rávilágítanak a közérdekű munka szigorú és bonyolult szabályozására, arra, hogy az elzártak nagy része a társadalom peremén élő, kényszerhelyzetből szabálysértést elkövető ember, aki az elzárás alatt kiesik a munkából, így még nagyobb valószínűséggel szegi meg újra a szabályokat.

A büntető igazságszolgáltatás azonban nem ad és nem is adhat választ szociális vagy egészségügyi problémákra, ráadásul a bv-intézeteknek is sok munkát ad, jelentős adminisztratív és pénzügyi terhekkel jár: egy fogvatartott egy nap kb. 8 ezer forintjába kerül az államnak – az is, aki napi 5 ezer forint fejében ül.

Arról a kárról nem is beszélve, hogy a szabálysértést elkövetők hajlamosak bűnözőként identifikálni magukat, ami még inkább segíti az elkövetések újratermelődését. Ezért is volna szükség az olyan alternatív büntetési formákra, mint a mediáció, a kompenzáció vagy a jóvátételi programok. Ha az elkövető pótolni tudja a hiányosságot (biciklilámpa, -csengő), ami miatt megbüntették, akkor nincs bírság, és a probléma is megoldódik; ha magatartási problémákból adódó szabálysértést követ el (szétver egy buszmegállót), agressziókezelési tréningen vehet részt, vagy ha valaki ellopott egy fűnyírót, hetekig neki kell nyírnia a füvet a sértettnél. „Ennek ténylegesen van nevelő hatása – mutat rá Fleck Zoltán –, a sértett kompenzálva van, és a társadalom is látja a jóvátételt. A sértettet most senki nem kompenzálja sem anyagilag, sem morálisan, és ez nem fair.”

„Nem feltétlenül jó irány”

A 2018. július 1-jétől életbe lépő új büntetőeljárási törvény újabb változást hoz. Annak ellenére, hogy az elmúlt években csökkent a bűncselekmények száma, viszont nőtt a rendőrségi és ügyészségi létszám és forrás, a büntetőeljárások átlagosan 400-500 napig tartanak. Az új jogszabály ezt kívánja kezelni: arra törekszik, hogy az eljárás minél korábbi szakaszában egyezzen meg a hatóság az elkövetővel. Ez akkor lehetséges, ha az elkövető beismeri tettét, a hatóság ekkor garantáltan kisebb büntetést szab ki, és az ügy nem jut bírósági szakaszba. „Nem kell tanúkat meghallgatni, okiratokat bekérni, rengeteg energia és idő szabadul fel. Az idő viszont a gyanúsítottnak kedvez, ha az ítélet az elfogástól számítva két év múlva születik meg, és közben semmit nem követ el az illető, enyhítő körülménynek számít, és kisebb büntetést kap. Ha hamar beismeri, ennél is enyhébb büntetést kell kapnia, hogy megérje neki” – véli Hack Péter, aki szerint mindennek pozitív hozadéka lehet az, hogy a kevesebb tárgyalás magasabb színvonalon és gyorsabban folyik majd. „Az viszont nem feltétlenül jó irány, ha a büntetések nagy részét a rendőrség és az ügyészség szabja ki.”

Figyelmébe ajánljuk