Árvízvédelem: A tenger ára

szerző
Szerbhorváth György
publikálva
2000/16. (04. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A múlt héten naponta nőtt az árvíz elleni védekezés költsége, a kezdeti napi kétszázmillió forintról négyszázötvenmillióra. Hogy mire megy el a lóvé, kocsmai szinten folytonos beszédtéma az érintett településeken. Nos, ennek próbáltunk meg utánanézni Tisza-sülyön, nem különösebb sikerrel, mert nehéz össze-számolni a rohangáló dzsipeket, traktorokat, az ásványvizesüvegeket és legfőképpen a homokszemeket. Egy azonban biztos: ha két hónappal korábban kezdenek neki a gátak megerősítésének, sem a baj, sem a költségek nem lennének ekkorák.

A múlt héten naponta nőtt az árvíz elleni védekezés költsége, a kezdeti napi kétszázmillió forintról négyszázötvenmillióra. Hogy mire megy el a lóvé, kocsmai szinten folytonos beszédtéma az érintett településeken. Nos, ennek próbáltunk meg utánanézni Tisza-sülyön, nem különösebb sikerrel, mert nehéz össze-számolni a rohangáló dzsipeket, traktorokat, az ásványvizesüvegeket és legfőképpen a homokszemeket. Egy azonban biztos: ha két hónappal korábban kezdenek neki a gátak megerősítésének, sem a baj, sem a költségek nem lennének ekkorák.

Tiszasülyt Szolnokon és Besenyszögön át közelítjük meg. Utóbbi egyre nevezetesebb falu: Orbán Viktor sűrűn leugrik ide apósékhoz a vasárnapi húslevesre. A tiszasülyi rossznyelvek szerint ezért is kell most itt ilyennyire védekezni (az árvíz mint valós veszély mellett is), mert ha itt átszakadnak a gátak, úszik a lentebb fekvő szomszédos Besenyszög is.

A faluban a Sárga kocsmánál kalauzunk, Szentiványi András vár bennünket. Úgy beszéltük meg, a söntésnél találkozunk, de közbeszólt a friss szesztilalom, sörünket így a tanyáján öntjük le. A gazdaság közvetlenül a gát tövében áll, az udvarra lassacskán már szivárog is be a víz. Felmászunk a gátra,

a tenger impozáns,

a védekezés is: százvalahányan építik a töltésoldalba a megtámasztó homokzsákrendszert, mert ez az egyik legkritikusabb pont. Az 1998-as áradás után e szakaszt megvizsgálták ugyan a vízügyesek - megállapítván üregességét, átázottságát, s megvonván az ebből eredő veszély mérlegét -, ámde tett nem követte a teóriát, úgyhogy most a katonák és a vízügyesek által felfogadott fizetett munkaerő kínlódik és próbálja pótolni a talán még pótolhatót. A katonák szívnak a leginkább: a morcos tisztek kérlelhetetlenek, a bakák tizenkét órát dolgoznak, aztán Szolnokon alusznak, majd vissza, ágyaikba pedig az addig dolgozó bajtársak teszik el magukat.

A traktorokról és a teherautókról a gáton rakják le az újabb homokzsákokat; megszámolom, az egyik pillanatban tizenegy jármű döcög rajta. A védekezés erőteljesnek tűnik, de szabály szerint csak három jármű lehetne itt, magyarázza Szentiványi, mert most a megrakott traktorok, teherautók újabb nyomást gyakorolnak a gátra, amely így is teljesen át van ázva, tehát még könnyebben süpped.

Ebből meg mi más is következik, mint hogy miközben építik a gátat, az mind kisebb és gyöngébb lesz. A gát tövébe is hordhatnák, de az teljesen sáros az átszivárgott víz miatt, viszont most (!) elkezdték épülettörmelékkel föltölteni és úttá képezni.

A helyi védekezésben sok mindenki vesz részt. Például a helyi önkéntesek: apraja és nagyja, lánya és öregapja a falu központjában, azaz a gát lábánál lapátol gőzerővel. ´k ezt ingyen teszik. A másik zsákolópontnál viszont importmunkaerő támasztja a lapátot, mindezt fizetségért. Párszor végigautózunk a szakaszon, és nem nehéz megállapítani, hogy ingyen valahogy jobban megy a munka.

A helyi polgármesteri hivatal a polgári védelemről szóló 1996. évi XXXVII. törvény alapján, amely a katasztrófahelyzetet is szabályozza, birtokba vette a rendelkezésre álló helyi járműveket, munkagépeket - hogy melyikbe

mennyi

benzint töltött a gazda korábban, egy dolog. A vízügy onnan bérel művet és gépet, ahonnan tud: hogy pontosan mennyiért, ugyanúgy nem tudtuk kideríteni, mint azt, hogy mennyit kapnak a fizetett védekezők, mert mindenki mást mondott. A megkérdezett magánfuvarozók egyként mondták, hogy feljegyzés készül mindenről, km/idő/sebesség/homok, "mi magunk is jegyezzük", állították. Más helyszínen pontos evidenciának semmi nyomát nem láttuk, pedig elmentünk a tiszasülyi téesz egyik telephelyére, ahol a homokot bányásszák. Pontosabban nem is bánya ez, mert ahhoz engedély kéne, úgyhogy itt csak egy domb elhordásáról lenne szó, ötezer köbméterig, mert akkora mennyiségig nem bánya. A homokot meg majd utána számlázza, tegyük fel, a téesz, tegyük fel, a vízügynek - hogy mennyiről, az majd megegyezés kérdése lesz. Amúgy a bányánál laza a hangulat, egy gép dolgozik, kettő nem; a többiek inkább a negyven kilométerre lévő bányából fuvarozzák a homokot, mert távlatokban gondolkodnak. Mi meg abban, hogy itt vagy olyan túlszámlázások lesznek, mint az árvíz nagysága, vagy pedig egyszerűen szervezetlenségről van szó: logisztikus sehol a határon, hogy esetleg aszongya, gyerekek, innen visszük most a homokot, mert közelebb van, és könnyen hozzá is férünk.

Belopakodtunk a téeszbe is: itt több dologtalan traktort meg munkagépet láttunk. Ezeket ugyancsak le lehetett volna foglalni, és nem máshonnan kellett volna/kellene bérelni; hacsak nem betegeskedő gépek voltak, huzamosan elfekvők is, mivel motororvost a környéken nem láttunk.

Homokból amúgy a homokzsáktöltő helyeken volt elég, itt viszont hol a fuvaros hiányzott, hol a lapáttolóerő. A gátakon meg - legalábbis a falutól följebb - a homokzsákokból volt deficit, úgyhogy húsz ember öt percig dolgozott, fél óráig meg nem. A falu védése miatt ide nemigen koncentráltak, hajnalban aztán megcsúszott a gát, így nagyobb a baj, mint a falunál (ámbár az esetleges gátszakadás a falut ugyanúgy érinti, mint a természetvédelmi körzetet). A csúszás helyszínére a jászsági főcsatorna partján jutunk el vendéglátónk Land Roverjén. Fáradt, rezignált gátőr mérlegeli a helyzetet: vagy átszakad, vagy nem. Egy hozzánk csapódó tanyatulajdonos gazda még fáradtabban magyarázza, hogy a tájvédelmisek a madaraknak gázlót csináltak a gát tövében, így az mindkét oldalról átázott. Fölöttünk éppen két katonai helikopter zúg el, hordják a homokot a legveszélyesebb gátszakaszra (mely negyvenöt méteren másnapra keresztbe is hasad), oda tán már terepjáróval sem lehet eljutni, nem is próbálkozunk. Latolgatjuk, miért a falu központjából szállítják ide a homokzsákokat a légcsépek, vajon nem lehetne-e közelebbről, mert így olcsóbb is lenne, meg gyorsabb is. Abban maradunk, hogy kevesebből már úgysem jön ki, az már el lett cseszve; a szóban forgó gátszakasz problematikusságáról mindenki tudott jóval az árvíz előtt.

Visszamegyünk a faluba, megnézzük a helikoptereket: a kamion fölé ereszkednek, felszedik a két gyűjtőzsákot, majd elhúznak. A kis utcácskában tizenhárom teherautó várja a sorát. Lerakhatnák terhüket, a helikopternek mindegy, honnan szedi fel, maguk meg vihetnék a homokzsákokat oda, ahol a munkások várakoznak. Eközben a legkorszerűbb, így alighanem legdrágább dzsipeken furikázik a vízügy, a polgári védelem és az egyéb illetékes.

Tiszasülyben,

káosz ide vagy oda, gőzerővel dolgoznak, és valamelyest még - fáradtságtól függően - mindenki bizakodik. Visszafelé jövet elkerülünk egy felpakolt furgont: bútorok, dobozok, ez-az. Valaki már menekül: vasárnap pedig azt halljuk, elrendelték - a helyi erők szerint túl korán - a kétezer lakosú Tiszasüly kiürítését: estig önkéntes alapon a lakosok harmada távozott.

Eközben Katona Kálmán miniszter is tiszteletét tette a környéken, és úgy nyilatkozott, megnyugtató látni a megerősített gátakat. Ezek szerint két Magyarország van, és mi a másikon jártunk.

Szolnoknál szombaton kisebb az izgalom, a védekezés is lagymatagabbnak tűnik, bár mi nem tudjuk megítélni, mekkora veszélyben van a város. Az tény (papír zsebkendővel ellenőriztük), hogy a vízszintkülönbség és -tömeg miatt már nem a Zagyva folyik a Tiszába, hanem a Tisza a Zagyvába. A torkolatnál az egyik tömbházat már bekerítette az átszivárgó víz, a gyerekhintánál kisebb medencével ellensúlyozzák a víz nyomását. Az ott ácsorgó, karpaszományos vízügyes derűsen kalauzol fel bennünket a homokzsákokra, kérdezem, mi ez a víz, kilakoltatták-e már a lakókat. Á, dehogy, nevetgél tovább. Jó látni, hogy nagyobb a jókedv, mint a veszély tudata.

Szakértői vélemények szerint csak Szolnok és környéke gátrendszerének megerősítéséhez vagy húszmilliárd forint kell, feltéve, hogy az eddigi rendszer nem omlik össze.

A torkolatnál

lévő Zagyva- és a Tisza-hídon a szombat délutáni verőfényben a szolnoki polgárság sétálgat le és fel. Miközben a polgárság - ki dzsoggingban, ki ünneplőben - a családi fotóalbum felfrissítésével tölti idejét, addig a gáton (a belvárosi részen a Tisza Szállótól a református templomig) katonák rakják a homokzsákokat, mert a víz már lassan átszivárog. Fotóznak a polgári védelmisek is, már csak a japánok hiányoznak. Az egyik tiszt megkér, dolgozó katonákat fényképezzünk, mert a média előszeretettel csap le a henyélőkre, akik valójában pihennek vagy esznek: óhaját teljesítjük, mert egyrészt a katonák tényleg dolgoznak, másrészt a polgárok meg nem dolgoznak. A homokzsákoktól alig húsz méterre van a fedett medence, s látjuk, egy fürdőruhás hölgy ballag le strandpapucsban a lépcsőkön. Fő a nyugalom. Hiába a Gázveszély feliratú szalaggal lezárt szakasz, a polgárok besétálnak ide is, két rendőr végül mindenkit kitessékel a torkolattól, miközben az aktust egy festett hajú fiatalember lekamerázza, hátha jó lesz valamire, különben is, milyen vicces az egész. Főleg, ha a túloldalon elúszik majd az egész Tiszaliget.

Megyünk másfelé, kissé lejjebb, a papírgyár környékén azt látjuk, a Tószegi útnál épp befejezik mára a védekezést. A vízügyis eligazítja a munkásokat, akik - valamennyien környékbeli önkéntesek - már sokkal aggódóbban várják a fejleményeket. A vízügyis megnyugtatja őket a homokzsákokon állva (ahonnan bennünket a szintén a homokzsákokon posztoló rendőr leparancsolt, mondván, ezzel is csak nyomást gyakorolnánk a gátra; lám, ez másutt a traktorokkal sem probléma), hogy ő tudja, mit kell tenni, jöjjenek vissza reggel. Mindenki el, függöny.

Körülnézünk, mert ezen a szakaszon bontottak le házakat, házrészeket, hátsó épületeket, hogy

az újabb gátemelés helye

meglegyen. Egy hatvanéves, nyolcgyermekes családanya, akinél csak a műhelyt bontották le, elpanaszolja: ők ezért semmi kárpótlást nem kapnak, mert jöttek itt valakik, maga se tudja, az önkormányzattól, a vízügytől, magánszemélyek-e vagy se, ők valami Sollax nevezetű káeftéről tudnak, de az se biztos, szóval jöttek itt már tavaly felvásárolni a telkeket, házakat, mert a hivatal ide városrendezné be az új sétányt, igen értékes területek ezek, illetve lesznek majd. Most meg, folytatja, az egész árvízből bizniszt csinálnak itt valakik, hogy most mi meneküljünk el olcsóért, hát az nem fog menni, tisztességesen fizessenek ki bennünket. Különben is, januárban voltunk egy fórumon, ahol elmondták, hogy idén biztosan nagyobb árvíz lesz, mint tavaly, aztán mégse csináltak semmit, csak most, a legutolsó pillanatban jöttek a dózerekkel, és emelik a gátat. Negyedéből megúszták volna, és most visszaélnek a statáriummal; akkor meg még azt mondta a polgármester, mindenkivel lesz szerződés, egyezség, hát nem lett semmi, csak most van ez - mutat a porta végére, ahol már műhely nincs, csak Tisza.

S még egyszer: mindenki el, függöny. Az utolsó felvonás a héten. Újrajátszás az őszi idényben.

Szerbhorváth György

szerző
Szerbhorváth György
publikálva
2000/16. (04. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra