Az 1968-as lengyelországi antiszemita kampány: "Feldolgozásra került"

szerző
Tischler János
publikálva
2007/36. (09. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1968 tavaszán a Lengyel Egyesült Munkáspárt felső vezetése nagyszabású antiszemita propagandakampányt indított. Katasztrofális következményekkel: nemcsak a sztálinista irányvonal erősödött meg, de több tízezer értelmiségi emigrált az országból. A közelmúlt feldolgozására szakosodott Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) lódzi részlege nemrégiben nyomozást indított az ügyben.

1968 tavaszán a Lengyel Egyesült Munkáspárt felső vezetése nagyszabású antiszemita propagandakampányt indított. Katasztrofális következményekkel: nemcsak a sztálinista irányvonal erősödött meg, de több tízezer értelmiségi emigrált az országból. A közelmúlt feldolgozására szakosodott Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) lódzi részlege nemrégiben nyomozást indított az ügyben.

Az ügyészi-nyomozati hatáskörrel is felruházott történeti hivatal szerint annak idején "a Lengyel Népköztársaság vezető tisztségviselői nyilvánosan nemzetiségi gyűlöletre szólítottak fel a zsidó nemzetiségű állampolgárokkal szembeni represszió céljából". Ha a vád megáll, az elkövetőkre két évig terjedő szabadságvesztés szabható ki. A korabeli kommunista vezetés által irányított szégyenteljes akciót az IPN történészei "kommunista bűntettnek" tartják - úgy vélem, teljes joggal. Szinte bizonyosnak látszik, hogy az IPN többi tíz területi részlege is hasonlóképpen fog fellépni, mint a lódzi kollégák, s ezzel az eljárás országos méretűvé válik.

A mostani, kusza lengyel belpolitikai viszonyokat tekintve óhatatlanul felsejlik a gyanú, hogy nem figyelemelterelésről vagy a Kaczynski fivérek hatalmi játszmájának újabb fejezetéről van-e szó. Ám vajmi kevés jel mutat erre. Az ezredfordulón kirobbant Jedwabne-vita (1941-ben nem a németek, hanem lengyelek rendeztek pogromot a kelet-lengyelországi falucska zsidó lakossága ellen, ami közel ezer áldozatot követelt) nagyszabású társadalmi diskurzust váltott ki, és a lengyel társadalomban megindult a lengyel-zsidó együttélés kendőzetlen történetével való szembenézés. A lódzi kezdeményezés inkább a következő állomás ebben a folyamatban. Ráadásul az IPN Jedwabnéról szóló jelentései és dokumentumkiadványai a hazai és a külföldi zsidó szervezetek elismerését is kivívták tárgyszerűségükkel, elfogulatlanságukkal.

Az IPN nem maga "találta ki" az 1968-as témát, hanem Lódz polgármesterének a zsidó diaszpóra ügyeivel foglalkozó tanácsadója fordult - a zsidó szervezetek egyetértésével - az intézményhez azzal, hogy ez esetben bűntettről van szó. Az IPN pedig a kellő tájékozódást követően megindította az eljárást. Ami az ikreket illeti, Lech Kaczynski államfőt hosszabb ideje foglalkoztatja a lengyel 1968 egészében még nem "helyretett" története, mint ahogy a Jedwabne-vitát is élénk figyelemmel követte, éppenséggel Jerzy Buzek kormányának igazságügy-minisztereként. Már kétszer is úgy esett, hogy jobboldali kormányok idején nyúltak hozzá becsületesen, a tisztázás szándékával a lengyel-zsidó közelmúlt érzékeny s a lengyeleknek időnként nyilván kellemetlen kérdéseihez. A Visztula mentén kizárólag a marginális szélsőjobb igyekszik - sikertelenül - antiszemita húrokat pengetni.

A lódzi bejelentés fogadtatása felemás volt, a támogatók azonban egyértelműen többségben vannak. A nyomozás ellen érvelők sem a múltfeltárást opponálják, hanem azt hangoztatják, hogy közel négy évtizedes eseményekről van szó, a főbűnösök már nem élnek, a vádlottak padjára ültetendő 70-80 év körüli másod- és harmadvonalasok életkoruk miatt egyrészt szánalmat fognak kelteni, másrészt arra fognak hivatkozni, hogy "parancsra cselekedtek". Pontosan úgy, ahogy a lengyelországi sztálini időszak gazemberei (vérbírái, vallató- és kínzólegényei stb.) tették az ellenük néhány esztendeje lefolytatott - gyakorlatilag eredménytelen - büntetőperekben. Épp ezért úgy gondolják, az 1968-ban történtek lehető legteljesebb feltárása és bemutatása inkább a történészek, semmint az ügyészek feladata. Jó néhány lengyel történész amúgy is kiváló monográfiát írt ebben a témakörben 1990 után. (Én magam pár éve írtam erről a Népszabadságban, az alábbiakban arra a cikkre is hagyatkozom.)

'sök és a "banániÆúság"

"Papa, hogy írják azt, hogy "cionizmus"? J-vel vagy i-vel? - kérdezi a lengyel gyermek édesapját 1968-ban. - Nem tudom, most hogyan írják, a háború előtt zs-vel kellett írni - válaszol az apa." Ilyen és ehhez hasonló "viccek" is születtek akkortájt, amikor szinte példátlan módon egy magát kommunistának minősítő ország vezetése kezdeményezett átfogó antiszemita kampányt. Mindez abban az államban történt, amelynek két és fél millió zsidó állampolgárából alig negyedmillió élte meg a második világháború végét.

1968-ra a tizenkét évvel korábban dicsőségesen hatalomra került Wladyslaw Gomulka és a nevével fémjelzett korszak leszálló ágba került. Az idősödő és tehetetlenségét mindinkább dogmatikus szlogenekkel leplezni kívánó pártvezetőnek erős baloldali ellenzéke volt a vezetésben, Mieczyslaw Moczar belügyminiszterrel az élen. 'k csak az alkalomra vártak, hogy Gomulkát elmozdíthassák, s ennek érdekében szinte semmitől nem riadtak vissza.

Az "alkalom" közvetlen előzményei 1967 nyarára nyúltak vissza: június 9-én, az arab-izraeli háború ötödik napján a Varsói Szerződés tagállamainak párt- és kormányküldöttségei moszkvai értekezletükön úgy döntöttek, hogy megszakítják a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Tíz nappal később Gomulka egy varsói tömegrendezvényen nyilvánosan kijelentette, hogy "minden lengyel állampolgárnak csak egy hazája lehet - a Népi Lengyelország", és elítélte a Lengyelországban működő "cionista csoportokat" ("imperialista-cionista ötödik hadoszlopnak" nevezte őket), amelyek "az agresszor, a béke ellensége, az imperializmus pártján állnak". Június 28-án a belügyminisztérium testületi ülésén közzétették, hogy 382 zsidó származású személyt "lepleztek le", akik Izrael mellett foglaltak állást. A BM III. ügyosztályának adatai szerint 76 újságíró és irodalmár, 57 államigazgatási dolgozó és a gazdasági irányítás 51 munkatársa volt köztük. Ez az ügyosztály utasítást kapott "a cionisták feldolgozására" - a munkát az állami készleteket nyilvántartó hivatalban, az atomkutatásban és a PAP hírügynökségnél kellett kezdeni. Feltétlenül szükségesnek találták azt is, hogy értesítsék az üzemet vagy hivatalt, ahol a "leleplezett cionista" dolgozott, és a nevezett személy elbocsátására ösztönözzék.

Az 1968-as események elindítója egy banálisnak tűnő apróság volt. 1967 novemberében a varsói Nemzeti Színházban a második világháború óta először mutatták be Adam Mickiewicz 'sök c. művét, amely az Oroszország által bitorolt lengyel területeken játszódik a 19. században. 1968. január közepén a hatalom a darabot szovjetellenesnek ítélte, és bejelentette, hogy február 1-jével leveszik a műsorról. Az utolsó előadáson tömegek gyűltek össze, utána pedig az egyetemisták egy csoportja a közeli Mickiewicz-emlékműhöz vonult, hogy ott elhelyezzék virágaikat. A rendőrség brutálisan szétverte a menetet, és harmincöt személyt őrizetbe vett.

A Varsói Egyetem két hallgatója, Adam Michnik (az 1970-es évektől a lengyel demokratikus ellenzék legendás alakja) és Henryk Szlajfer tájékoztatta a francia sajtó helyi tudósítóit az összetűzésről, és aláírásgyűjtésbe kezdett a betiltás ellen. A fővárosban rövid idő alatt több mint háromezer egyetemista támogatta a kezdeményezést, és a Lengyel Írószövetség varsói szervezete is melléjük állt.

Március elején az illetékes miniszter közölte, hogy Michniket és Szlajfert kizárták az egyetemről. A két hallgató baráti köre tiltakozó gyűlést szervezett március 8-án az egyetem területén, amin több ezren vettek részt. A rendőrség az önkéntes (roham)rendőrökkel és a "munkásaktívákkal" karöltve véres kegyetlenséggel ütött-vert mindenkit, akit csak bírt: nem feloszlatni akarták a megmozdulást, hanem megbüntetni és terrorizálni a hallgatókat. Másnap a varsói műegyetem szolidaritási gyűlésén ugyanígy lépett fel a karhatalom. Ez azonban olaj lett a tűzre, s napokon belül gyűlésekre, tüntetésekre került sor számos lengyelországi egyetemi városban, amelyek nemegyszer összecsapásokba torkollottak. A résztvevők követelései megmaradtak az "idealisztikus szocializmus" talaján, de ez is fényévnyire volt a "létező szocializmustól". Végül több mint két és fél ezer tüntetőt vettek őrizetbe, sok százat letartóztattak, másfél ezer egyetemistát zártak ki a tanintézetekből, s százakat vezényeltek "katonai gyakorlatra" a hadseregbe. 262 személyt, beleértve csaknem száz egyetemistát és oktatót fogtak perbe: Michnik három évet kapott, a később szintén neves ellenzékivé váló Jacek Kuron és Karol Modzelewski fejenként három és fél évet.

A Moczar által irányított belügyi apparátus tudatosan szította az elégedetlenséget, hogy ily módon is világossá váljék a kormányzó Gomulka-csapat gyengesége. Csak arra ügyeltek, hogy az egyetemisták mögött ne sorakozzanak fel a munkások. Ezt el is érték, s ennek eszközéül szolgált a gyorsan megindított értelmiségellenes és antiszemita propaganda. Az alantas kampányban ügyesen felhasználták a tényt, hogy Michnik, Szlajfer és állandóan politizáló baráti körük szinte kizárólag olyanokból állt, akik szülei a pártállami hierarchiában magas funkciókat betöltő, zsidó származású emberek voltak. Az újságok ezekről az egyetemistákról mint "banánifjúságról" írtak, akiknek az ölébe hullik mindaz, amiről más fiatal még álmodni is alig mer. A gyárakban felülről gondosan megszervezett munkásgyűléseket tartottak, ilyen és ehhez hasonló jelszavakkal: "Az egyetemisták tanuljanak, az írók írjanak", "Izraelbe a cionistákkal", "Elítéljük a bujtogatókat", "Büntessék meg a lázítókat", "Moczart a Politikai Bizottságba".

Gomulka sorsa gyakorlatilag azon múlott, miként foglal állást a párt legerősebb "hátországa", Szilézia, amelynek élén az 1970-ben hatalomra kerülő Edward Gierek állt. Gierek ekkor még hűséges maradt főnökéhez, és a nagy nyilvánosság előtt lojalitásáról biztosította őt. Gomulka ezután helyzete stabilizálása érdekében saját maga vitte a prímet a kampányban. Név szerint támadott és sározott be írókat, értelmiségieket, nem mulasztván el célozni a származásukra. A központilag vezérelt, a tévében, rádióban és sajtóban folyó propaganda három fogalmat kapcsolt össze: a cionizmust, az 1960-as évek elejéig kifejezetten markáns ideológiai revizionizmust az uralmon lévő Lengyel Egyesült Munkáspárton belül, valamint az imperializmust (ez volt a "cionistákkal" együttműködő nem zsidók, vagyis a "reakciósok" kategóriája). Határozottan követelte ezen irányzatok megtestesítőinek elbocsátását munkahelyükről. A központi intézményekben és a hivatalokban néhány hét leforgása alatt mintegy ezerötszáz embert tettek lapátra, ismert professzorokat (köztük Leszek Kolakowski világhírű filozófust) és kutatókat távolítottak el az egyetemekről. A belügyi szervek nemegyszer számíthattak a kevésbé tehetséges oktatók feljelentéseire a hierarchiában felettük álló zsidó kollégákról, akiknek a helyét aztán általában el is foglalhatták. ('ket még ma is "márciusi professzoroknak" hívják az egyetemi szlengben.) A felsőfokú tanintézeteket szándékosan felhígították, hamarjában ötszáz, tudományos fokozat nélküli előadót neveztek ki, s ettől kezdve a felvételik során abszolút előnyben részesítették a munkás és paraszt származású fiatalokat.

Anyatej

Az antiszemita kampány egy minden tekintetben frusztrált országot ért. Az államhatalmi és pártapparátus sok tagja, a művészek, tudósok, rosszul fizetett hivatalnokok és munkások, néhány hektáron gazdálkodó, agyonhajszolt földművesek, a munkásszállásokon sínylődő, saját lakás megszerzésére szinte esélytelen fiatal dolgozók tömegei érezték úgy, hogy lehetőségeik beszűkültek. Elsősorban hozzájuk szólt a három hónapig tartó "márciusi propaganda", amely megmondta, kik a felelősök a rossz gazdasági viszonyokért, a mindennapi gondokért, és megbélyegezte azokat, akik a "keményen robotoló nemzet" költségén úgymond luxuskörülmények között élnek. (A munkásgyűléseket a biztonság kedvéért munkaidőben tartották.) Klasszikus bűnbakot csináltak a "cionistákból", a "revizionistákból" és a "reakciósokból". Sőt, cinikus módon hozzájuk "csapták" még a sztálini időszak kegyetlenkedéseiért felelős, kiváltképp a belbiztonságnál dolgozó funkcionáriusok népes csoportját is. Az antiszemita hecckampány, a rágalmak és az időnként előforduló tettlegesség hatására emigrációs hullám vette kezdetét, amelyet a hivatalos szervek is ösztönöztek. Becslések szerint közel húszezren vándoroltak ki az országból - megalázó körülmények közepette, lengyel állampolgárságuktól megfosztva -, köztük tudományos kutatók, egyetemisták, újságírók, filmesek, színészek, írók. Főként Izraelbe és az Egyesült Államokba mentek, a kutatókból-egyetemistákból jó néhányan neves profeszszorok lettek az USA jelentősebb egyetemein. A belügyminisztériumból kitett funkcionáriusok száma meghaladta a kétszázat, ők leginkább a "politikai nevelőmunka" szakértői voltak. Az országból kiutáltak jó részének semmi köze nem volt a revizionizmushoz vagy a cionizmushoz, a LEMP fegyelmezett tagjai voltak, sokuk a két világháború közötti időszakban csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz.

Voltak, akik felemelték szavukat a kampány ellen. A katolikus püspöki konferencia memorandumot intézett Józef Cyrankiewicz miniszterelnökhöz, a szejm katolikus parlamenti frakciója pedig interpellálta a kormányfőt. Tiltakozása jeléül lemondott tisztségeiről Edward Ochab, a LEMP Politikai Bizottságának tagja, az Államtanács elnöke, valamint Adam Rapacki külügyminiszter, szintén a PB tagja. De mindez szélesebb körben meglehetősen visszhangtalan maradt. Moczar és társai, meg a hatalmát ilyen áron még két évre megőrző Gomulka alaposan befeketítette Lengyelországot a nemzetközi közvélemény szemében, tovább táplálván azt a sztereotípiát, hogy a lengyelek az anyatejjel szívják magukba az antiszemitizmust.

szerző
Tischler János
publikálva
2007/36. (09. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Ember alatti állapotok
Állatkínzás Magyarországon
Interjúk
Ennio Morricone, Mathieu Kassovitz, Vajda Gergely
Természetjáró melléklet
Teljesítménytúrák, Zemplén
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra