Bosznia békeidőben: Házak

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
1996/42. (10. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Annak, hogy a daytoni egyezményben megálmodott, egységes Bosznia-Hercegovina egyszer valóság lehessen, alapfeltétele a menekültek legalább részleges hazatérése - ez az a közhelyszerű megállapítás, amihez Dayton sikerét vagy kudarcát mérni szokták mostanában. Pedig lehet, az elűzöttek visszatérése nem alapfeltétele az "egységes" Boszniának, hanem épp fordítva; a visszatérés nem a probléma megoldása, hanem a probléma maga. A kettészakadt országban a Narancs a Magyar Televízió Tranzit című műsorának forgatócsoportjával járt.

Annak, hogy a daytoni egyezményben megálmodott, egységes Bosznia-Hercegovina egyszer valóság lehessen, alapfeltétele a menekültek legalább részleges hazatérése - ez az a közhelyszerű megállapítás, amihez Dayton sikerét vagy kudarcát mérni szokták mostanában. Pedig lehet, az elűzöttek visszatérése nem alapfeltétele az "egységes" Boszniának, hanem épp fordítva; a visszatérés nem a probléma megoldása, hanem a probléma maga. A kettészakadt országban a Narancs a Magyar Televízió Tranzit című műsorának forgatócsoportjával járt.

Az ember, aki végül elsírja magát, a nappaliban áll, illetve abban a helyiségben, ami egykor a nappali lehetett. Lehet, hogy egyszer megint nappali lesz, és még az is lehet, hogy az ő nappalija. De nem nagyon valószínű. A ház ugyanis - illetve az, ami a házból azután megmaradt, hogy a frontvonal három kellemes évet töltött el benne, majd pedig a szerbek, biztos, ami biztos, kifosztották és felgyújtották - Brckóban található, abban a városban, amelynek hovatartozásáról a daytoni szerződés értelmében nemzetközi döntőbíróság határoz majd. Hogy mikor, nem tudja senki, talán már nemsokára. Lehet, hogy ezután a város visszakerül majd a Bosnyák-Horvát Föderációba (merthogy Daytonban ideiglenesen a szerbek kapták meg), lehet, hogy nem. Brcko a háború előtt muzulmán többségű volt, de a döntőbíróság számára valószínűleg ez lesz a legkevésbé érdekes. Brcko ugyanis a róla elnevezett korridorban fekszik, a Száva mentén, abban a folyosóban, ami Kelet-Boszniát a Republika Srpska (RS) nyugati felével, Banja Lukával és környékével összeköti. Ha Brcko bosnyák lesz, a Republika Srpska két fele közt megszakad az összeköttetés, és néhány százezer boszniai szerb beszorul Horvátország és a Föderáció közé. Ám kevés kétségünk lehet afelől, hogy mielőtt ez esetleg megtörténne, még kitör egy nagy-nagy háború: a városban nem találtunk olyan szerbet, a polgármestertől a katonai parancsnokon át az úgynevezett "egyszerű nép" számos képviselőjéig, aki erről másképp vélekedett volna. A városból elűzött muzulmánok helyére főként Szarajevóból érkezett vagy tízezer szerb menekült, őket bizonyára nem nagyon kell majd noszogatni, hisz nekik - a helyi őslakosokkal szemben - személyes okoknál fogva is akad leszámolnivalójuk a muzulmánokkal. Persze nem a brckói muzulmánokkal (akik amúgy sincsenek már ott), de ezekre a különbségekre itt igazából soha senkinek nem volt füle, és feltehetőleg soha többé nem is lesz.

A nappali ügye tehát stratégiailag és geopolitikailag nem áll túl jól. Meg amúgy sem: csupasz, kormos téglafalak alkotják, meg ablakrések, amelyekből kitépték a keretet, meg vakolattörmelék; a falakból értelmetlen csövek lógnak ki. Az ember, aki egykor itt lakott, azt mondja, hogy százezer márkát érhetett a háza, és most a felére lenne szüksége ahhoz, hogy ismét be tudjon költözni. Most a tetőt javítgatja, valami nemzetközi segélyt kapott, és abból, de talán a rokonok is be tudnak majd segíteni, kint dolgoznak Németországban.

A ház egyébiránt Brckónak abban az elővárosában van - a neve Brod, a rend kedvéért -, ahol a háború előtt szinte kizárólag muzulmánok laktak, és amelyet ennek megfelelően a legtovább bírtak megtartani a szerb rohamokkal szemben a lakói; de csak azért, hogy aztán az maradjon belőle, ami. Kilométereken át romok, romok és romok, melyeket az évek során szinte teljesen benőtt a gaz; a település közepén sínpár fut, míg végleg el nem tűnik egy bombatölcsérben; a leszedetlen almafák között, az eső utáni narancssárga napfényben magányos lovak legelésznek egy valószínűtlenül zöld tisztáson. Brod olyan, mint a Zóna Tarkovszkij híres filmjében. Napközben van valami élet, az IFOR-bázis túlfeléről, a muzulmán oldalról átjárnak ide a házaikat javítgatni az el-űzöttek, de az éjszaka itt-töltését egyikük se kockáztatná meg. "Én az együttélés mellett vagyok", biztatja magát a nappali tulajdonosa, aki négy éve él száműzetésben: a szomszéd faluban, a Camp McGowan túloldalán. "Nekem olyan szerb barátaim vannak, akik alig várják, hogy bemenjek Brckóba. És én alig várom, hogy ők kijöjjenek ide." Csak a betelepült meg ide menekült szerbekkel van baj. Amikor megkérdezem, hogy akkor is át merne-e jönni a túloldalról, ha az IFOR nem járőrözne Brodban, amely - szerencséjére - épp a "separation zone"-ban fekszik, az ember habozik egy kicsit, aztán azt válaszolja, hogy nem. Mert akkor megvernék őket. Vagy megölnék. És a házaikat felrobbantanák.

Később, már elmenőben, látjuk magát a járőrt is. Úgy mennek, ahogy a Vietnamról szóló filmekben látni. Golyóálló mellényben, lövésre kész géppisztollyal; az utolsó ember a menetiránynak háttal, hogy a többieket fedezze. Körülöttük itt-ott emberek matatnak a romokon. Ha a járőr végleg elmegy, lesz megint mit szétlőni.

A brckói polgármester kizártnak tartja a muzulmán menekültek visszatérését. Azt mondja, elsősorban azért, mert nincs hova visszajönniük: a házaikban ugyanis szerb menekültek laknak. Akik nem is igen akarnak innét menni sehova. Főként nem vissza oda, ahonnan eljöttek. Azt meg ne várja senki, hogy ő teszi majd ki a havi öt kiló liszt segélyen tengődő szerb menekülteket az utcára a régi tulajdonosok kedvéért. Ezeket a házakat és lakásokat egyelőre a tanács kezeli, a tulajdonjoggal kapcsolatos minden problémát a közös parlamentnek kell rendeznie. Arra a kérdésre, hogy ez mikor történhet meg, a polgármester azt feleli, hogy kérdezzem meg a Jóistent. De a polgármester a tényálladék és a dolgok megváltoztathatatlanságának elismerésére biztat.

Cserepek

A feladat egyszerű: házépítéshez kell eljuttatni egy rakomány tetőcserepet a térkép egyik pontjáról a térkép egy másik, nem túl távoli pontjára. A tranzakció a világ bármely más vidékén pofonegyszerű lenne, még akkor is, ha adott esetben egy államhatárt is át kell lépnie a szállítmánynak: sofőr, kamion, vámpapírok, kirakodás, berakodás meg a többi. Csakhogy ez a mi szállítmányunk egy vajdasági, azaz jugoszláviai kisvárosból tart egy boszniai kisvárosba. A cserepet valahol a Vajdaságban gyártották, és a házak, amelyeknek szétbombázott, majd újjáépített tetőszerkezetét e cserepekkel be kell fedni, Gorazdéban vannak.

Az ügyletet egy szarajevói állami cég bonyolítja: őket bízták meg - nyilvános pályázat útján - avval, hogy vagy tízmillió márkányi, egy nyugati humanitárius ügynökségtől kapott segélyből újjáépítsék a gorazdeiek házait. A szarajevói cég ügyintézője egyébiránt a városban maradt vagy tízezer szerb egyike, nevezzük Dejannak. A házakat, amelyek többsége három és fél évig a város védelmének első vonalában állt, s amelyeket a szerbek legalább kétszer elfoglaltak, tulajdonosaik építik újjá, ugyanazok az emberek, akik megvédték őket a várost övező hegyekből támadók ellen. És most nemcsak hogy ingyen építhetik fel őket, de még valami fizetést is kapnak érte, hála a nyugati cég nagylelkűségének. Munkát kaptak a leszerelt harcosok, hogy családjukat etetni tudják. Az építőanyag ráadásul Horvátországból és Szerbiából érkezik Gorazdéba. A történet minden eleme első ránézésre akár az újjáépítésről és Bosznia-Hercegovina összeforrásáról meg a nemzetiségi ellentéteket áthidaló és az újjászülető állam kötőszöveteként működő gazdasági kapcsolatokról szóló vágyálmok illusztrációja is lehetne.

Csakhogy a történet egyik eleme sem igaz. Vagy legalábbis nem így igaz.

Gorazde az egyetlen azok közül a Drina menti, egykor muzulmán többségű városok közül, amelyeket a Föderáció meg tudott tartani. Bár Daytonban Milosevic szerb elnök beleegyezett abba, hogy Gorazdét korridor kösse össze a bosnyák fővárossal, a várost Szarajevóból egyelőre csak szerb területeken, Palén át és Ustikolina felé lehet megközelíteni. A korridoron, az Igman-hegységen át vezető út lélekszakadva készül ugyan (német hadimérnökök építik), de egyelőre azoknak a bosnyákoknak, akiket a balsors Gorazdéba vet, muszáj kockáztatniuk, mint ahogy a fővárosba tartó gorazdeieknek is muszáj azokon a szerb falvakon átutazniuk, ahol egykori szomszédaik húzták most meg magukat. A várost a Republika Srpskától elválasztó láthatatlan vonal előtt, a rommá lőtt pravoszláv templomnál várjuk a kamionokat: Dejan, a svédek egy képviselője meg még néhány ember a szarajevói cégtől. Magából a városból idáig, kétszáz méterrel a vonalon túlra már nem merészkedik senki. A teherautókon jugoszláv rendszám van, a sofőrök vajdasági szerbek. Nekik kéne bevinni a rakományt Gorazdéba, aztán a járműveket és magukat épségben kihozni. Kérdezem az egyik sofőrt, hogy nem fél-e bemenni. De igen, feleli kertelés nélkül. Annyira, hogy be se megy. Ki tudja, mi várna rá ott, ha a város lakói a szerb rendszámú kamion volánja mögött ismeretlen arcot fedeznek fel. Bentről, a városból kell muzulmán sofőröket hozni, akik beülnek a pótkocsis Merci volánja mögé. Arról, hogy a dolog még így sem kockázatmentes, az a tény tanúskodik, hogy a sofőrök üres muzulmán kamionokat kérnek a határra. Zálogba, nevet Dejan. Hátha a bentiek mégis inkább felborítják meg megdobálják a kamionokat. Dejan egyébként nem fél bemenni, még akkor sem, ha mindenki tudja, hogy ő szerb, és ő is tudja, hogy mindenki tudja. De azt is mindenki tudja, hogy nélküle az egész projektből nincs semmi. Õ az az ember ugyanis, aki el tud intézni bizonyos dolgokat, aki a kamionokat baj nélkül a városba tudja hozni. Épp azért, mert szerb. Egy rakomány, a gorazdei muzulmánok házainak szánt cseréppel ugyanis annyi, de annyi baj történhet a Republika Srpskában. Hogy például be se engedik a jugoszláv-bosnyák (értsd: a Jugoszláviát a Republika Srpskától elválasztó) határon. Vagy ha be engedik is, útközben esik meg vele valami. Megállítják, feltartóztatják, ellopják. Az a bíboröltönyös boszniai szerb kereskedő például, aki a cserepeket szerezte, a Republika Srpska útjain is csak testőr kíséretében közlekedik, az pedig, hogy a városba bemenjen, eszébe sem jut. És még így is fél.

A cserepek miatt Dejant három helyen is vegzálhatják. Egészen pontosan: három helyen is nyomtalanul eltűnhet. Szarajevóban azért, mert a szerbekkel kereskedik: márpedig a szerbekkel csak akkor tudhat valaki kereskedni, ha informális kapcsolatai vannak. És a szarajevói szerbek számára a paleiekkel fenntartott magas szintű kapcsolatok gyakran károsak az egészségre. Aztán egyszer, átutazóban például, becsukhatják Paléban is: azt hallottuk, hogy muzulmán házakat építesz, barátocskám. És végül nem egy életbiztosítás maga Gora½de sem. De Dejan bátor ember. És van valamije, ami úgy-ahogy szavatolja a biztonságát. A pénz. Amikor arról faggatom, hogy ki mindekinek kell fizetnie, hogy a cserép épségben eljusson a Vajdaságból Gorazdéba, csak legyint. Kérdezem, hogy legalább a gorazdeiek tisztelik-e azért, amit csinál. Mondták, hogy nyissak boltot a városban, feleli. Talán nem esne baja. De éjszakára akkor sem maradna ott.

A cseréppel együtt mi is bemegyünk a városba. A rommá lőtt és felgyújtott házakon szorgos kezek kopácsolnak. A szerbek visszatéréséről szóló minden kérdés értelmetlen. A házépítők katonaruhát viselnek, alatta fekete pulóvert. Itt halt meg a családom, mondja egy középkorú férfi a ház valamikori teraszán: a háttérben, a völgy mélyén a Drina vize csillog a ragyogó őszi napfényben. A kislányát az első szomszédja lőtte agyon. Itt voltak, százötven méterre, mutat fel a hegyre. Innen kiabálták éjjel-nappal, hogy adjátok meg magatokat, tudjuk, hányan vagytok, tudjuk, mennyi fegyveretek van. Az egyik asszonyt négy napra egy szobába zárták a tizenkét éves fia holttestével. A fiút hátba lőtték. A szomszédok. Akiket név szerint ismernek, és akikről tudják, hogy hol vannak most. Két falura innét. A házépítők azt is tudják, hogy a szarajevói kormány hivatalos politikája a menekültek visszatelepülését célozza, márpedig a bosnyák menekültek visszatelepülése bajosan képzelhető el a szerb menekültek visszatelepülése nélkül. De ezek a szomszédok - békeidőben legalábbis - soha nem jöhetnek vissza Gorazdéba, annyi biztos. És azoknak a muzulmánoknak sem lesz könnyű életük, akik az ostrom előtt menekültek el innét. A házépítők azt mondják, hogy ha mindenki itt marad 1992-ben, a kezdet kezdetén, meg tudják magukat védeni, és meg sem történik velük az egész. A házépítőket soha senki semmilyen módon nem fogja tudni meggyőzni arról, hogy ez nem igaz: Gorazde csak azért nem jutott Srebrenica sorsára, mert a NATO annak idején bombázta a várost már éppen elfoglaló szerbeket. Feltehetőleg ezért vannak még ők is életben. Azt viszont a házépítők pontosan tudják, hogy a gorazdei szerbek vissza akarnak jönni. Amit csak egyféleképpen tehetnek meg. Ha ők meghalnak.

Aztán bemegyünk a városközpontba. Egy segítőkész taxisofőr fiúcska kalauzol minket, ő mutatja meg, hogy hol a gumis, aki majd megreparálja a Volkswagen szétvert felnijét. A taxisofőr fiúcskával sokáig csak ártatlan dolgokról beszélünk, az árakról meg a Ladájáról, meg a néptánccsoportról, ami végig működött az ostrom alatt; meg arról, hogy a nyugati cég egy (muzulmán) helyi képviselője egy szemétláda ("a faszom verjem belé"), még mindig nem fizette ki a tetőfedők pénzét. De a háborúról nem ejtünk szót. Aztán csak megkérdezem a végén, hogy szerinte meddig lehet így élni, ahogy ők élnek. A fiúcska rám emeli a tekintetét, amiben, csak most veszem észre, nincs semmi. Csak az, amit válaszol. Tudod, alig várom, hogy újrakezdődjön az egész. Hogy meghaljak.

Kereskedők

A Száva mente liberális és a körülményekhez képest toleráns vidéknek számít. Talán ezért alakult ki itt az a piac, amit egyként látogatnak muzulmánok és szerbek. A hely neve Arizona, és közvetlenül az IFOR-bázis mellett szökkent szárba, a Föderáció oldalán. Ez Bosznia-Hercegovina azon kevés helyeinek egyike, ahol egyaránt lehet cirill betűs meg liliomos rendszámtáblákkal találkozni (a más entitásból való rendszámtábla rendszerint hosszú rendőrségi kihallgatást jelent, esetleg kiadós verést); az autók gazdái, kötésig a sárban, cigarettával, paprikával, török szatellitantennával, Magyarországon beszerzett kínai selyeminggel meg minden más szirszarral seftelnek. Az áru 90 százaléka hamisított, de ez ebben az országban most nem zavar senkit. A piac nagy dolog, még akkor is, ha a szolnoki lengyelpiac áruválasztéka kenterbe veri az ittenit, és ha csakis és kizárólag az IFOR közvetlen közelségének tudható be, hogy viszonylag ritka a lövöldözés. Az ellenfél térfelére sem a szerbek, sem a muzulmánok nem mernek átmenni - minden zavaros közvetítéseken és kapcsolatokon keresztül működik. Biztató jel, hogy a Föderáció területén már kapható a boszniai szerbek által csempészett cigaretta: a cigarettabiznisz ugyanis a közhiedelem szerint a palei kormány embereinek a privilégiuma, a szerb nepperek megjelenése a Föderáció határain a gazdaság apró, bár jelentős győzelme a politika felett. Egy névtelen, ám a nepperek hierarchiájában magas helyet elfoglaló üzletember saját bevallása szerint a haszon tíz százalékát tarthatja meg: hogy az eladott cigarettából mennyi a sajátja és mennyit kap mástól (arra a kérdésre, hogy "kitől mástól", csak egy határozatlan, felfelé mutató kézmozdulat a válasz), nem felel. A dolog még így is megérheti, az üzletembert fiatal kora dacára magázzák a viszonteladók, háromszázezer márka van nálam, bök a háta mögé, a sárba vert fakunyhóra.

Azoknak a vállalkozóknak, akik a Szerb Köztársaságban esetleg komolyabban gondolnák a dolgot, még várniuk kell. Z. gastarbajterként gazdagodott meg Ausztriában, már holnaptól tudna kereskedni a muzulmánokkal. De nemigen mer. És, ahogy érzékelem, nem csak a muzulmánok miatt. A gazdag embereket persze sehol nem szeretik: de az, aki a Republika Srpskában a muzulmánokkal üzletelve gazdagodna meg, tényleg rosszul végezheti. Míg mi a vérünket ontottuk ellenük, te velük együtt zsírosodsz. És azok, akik a dolgok alakulásáról döntenek, épp azt szeretnék, hogy a Föderáció és a Republika Srpska között minél kevesebb kapcsolat legyen. Az indokaik távolról sem ideológiaiak vagy "nemzetiek". Ebben az országban sokan követtek el iszonyatos bűnöket. A hatalom megtartása vagy elvesztése számukra élet és halál kérdése. És azt szeretnék, ha mindenki, a Republika Srpska minden lakója osztozna a bűneikben. Ha soha nem derülne ki, hogy ki ártatlan. Ha a bosnyákok soha senkinek nem bocsátanának meg közülük. Ha többet soha senki nem is beszélne közülük a bosnyákokkal.

Várni kell még, mondja a vállalkozó.

Szomszédok

A kis, szemüveges ember meg a felesége találomra költöztek be egy üresen álló házba a Száva mente (Republika Srpska) egy kis falvában 1995 decemberében. Akkor már harmadik hónapja voltak úton, a traktorjukon, amelynek az utánfutójában aludtak. Aztán itt megálltak, és üres volt a ház - eredeti lakói muzulmánok voltak -, és megkérdezték a szomszédokat, és beköltöztek. Sanski Mostból indultak el, abból a nyugat-boszniai kisvárosból, ami 1992-ben szerb kézre jutott, és amit 1995 őszén foglalt vissza a bosnyák hadsereg, az Armija BiH híres ötödik hadosztálya. A menekülésről magáról nem szívesen beszélnek, a történetben, mint a jugoszláviai menekülők történeteiben általában, tízpercnyi pakolás szerepel, meg hullák az úton, lefejezett holttestek a traktorkerekek alatt. A kis, szemüveges ember szerb, de erről saját bevallása szerint nem tehet, mint ahogy (volt) szomszédai sem tehetnek arról, hogy muzulmánok. És semmi bajuk nem volt egymással, sőt szerették egymást; amikor például a vizet vezette a házához, a muzulmán szomszédjai nemhogy nem kértek pénzt, de segítettek neki ásni, és traktorral, és minden, és amikor el kellett jönniük, a szomszédjai sírtak. A szemüveges nyugdíjas nem érti, hogy mi történt vele és körülötte. Visszamenni most nem tud, pedig a ház, meg a két istálló, meg a nyári konyha, meg a másik ház megért vagy sok százezer márkát. De ha arra járunk, mondjuk meg a szomszédainak, Dzevadnak és Kemónak, meg Sulejmannak és Husejnéknek, hogy mindenkit üdvözölnek. És senki a szomszédok közül nem fog egyetlen rossz szót sem mondani róluk, kérdezzünk csak bátran.

Az már csak később, több száz kilométerrel odébb jut az eszembe, hogy megkérdezzem, milyen muzulmán szomszédokról is van szó pontosan, ha Sanski Most több mint három évig szerb megszállás alatt állt. Hogy ki is sírt a szemüveges öregember után.

Sanski Mostba alkonyattájt érünk, egy olyan úton, amin jobb lett volna soha nem végigmenni. A Kljuc nevű kisvárosból a szerb entitáson át vezető főútról letérve, a szitáló esőben, az alacsony, ólomszürke felhők között vagy harminc kilométert autózunk a tökéletesen és a szó minden értelmében kihalt tájban, szétlőtt és felrobbantott házak között. Némelyik romon felirat közli: "zauzeta", vagyis hogy foglalt; a szó mellett egy-egy név, jobbára muzulmán szerepel még. (A rend kedvéért: Brodban, a még használhatónak tűnő - és telekkönyvileg: muzulmán - romokon számos helyen olvasható, hogy "ovo je srpska kuca", vagyis hogy "ez szerb ház".) Hogy kik voltak a házak egykori tulajdonosai, és hogy mi van velük most, nem tudjuk, és nincs kitől megkérdezni sem. Ez az elmenekültek és a helyükre érkezők titka marad, feltehetőleg mindörökre; a új helyiek és az egykor itt lakók közös, a soha ki nem mondás ellenére is tudott tudása, ami aztán nemzedékekről nemzedékekre hagyományozódik majd, mint valami öröklődő betegség, vagy egy seb, ami generációkon át gennyesedik. Mint ahogy annak se lesz senki, aki utánajárjon, hogy a házakat ki lőtte szét vagy gyújtotta fel. Akik tudják, hallgatnak róla, feltehetőleg jó okkal. Mert a biztonság a hallgatásban van; u cutanju je sigurnost, ahogy az itteni nép oly bölcsen mondja.

Amikor a város határában a szemüveges öregember háza iránt érdeklődünk, a cím hallatán a ritka járókelők szó nélkül továbbállnak. (És ez még mindig a jobbik eset.) Végül megtaláljuk azt a mahalát, ahol a ház állt. És amit minden valószínűség szerint szerbek laktak egykor. Ha a szemüveges öregembernek voltak is muzulmán szomszédai, azok már 1992-ben elmentek onnét - már amelyiknek sikerült. Pontos adatok nincsenek: egy helyi muzulmán ismerős szerint több ezer muzulmán nyugszik a város környéki tömegsírokban; az ekkor elűzöttek számát ez az ismerős húszezer fölöttire becsüli. A város régi lakói közül kevesen tértek vissza: akik most itt élnek, jobbára maguk is menekültek, Banja Lukából meg a környékéről érkeztek ide 1995-ben. Nekik a szemüveges ember csak egy lenne "azok" közül.

De ez tulajdonképpen mindegy is.

Mert a mahalában most nincs egy teremtett lélek sem. Nincs két istálló és sufni, és nincs a közelében vendéglő, és nincsenek szomszédok. Nincs más, csak romok, romok és romok a kísértetiesen gomolygó ködben.

Bojtár B. Endre


Menekültek, segélyek, hitelek

A Föderáció kormányának becslései szerint az ország összesen mintegy ötvenmilliárd dolláros kárt szenvedett el a háború során és következtében - Almir Sahovic, a külügyminisztérium újjáépítési ügyekben illetékes tisztviselője szerint ebben a számban viszont minden benne foglaltatik, nemcsak a lerombolt házak és ipari objektumok, de az elvesztett piacok és egyéb, nem közvetlenül anyagi természetű károk is. Ehhez képest a nemzetközi közösség összesen ötmilliárd dollár segélyt, illetve kedvezményes kamatozású hitelt ígért meg az elkövetkezendő öt évre. 1996 végéig ebből 1,8 milliárd dollárnak kéne megérkeznie: a reálisan várható összeg 1,4 milliárd. (Ennek az összegnek szeptember végéig alig a fele érkezett meg Bosznia-Hercegovinába.) A fő adományozók, illetve hitelezők az Európai Közösség, a Világbank és az Egyesült Államok. Helyi megfigyelők szerint a három közül a Világbank programja működik a leghatékonyabban, amely a Föderáció kormányával szoros együttműködésben munkálkodik, elsősorban a politikai élet tárgyi alapfeltételeinek, az infrastruktúrának és a mezőgazdaságnak a helyreállításán. Michael Koch, a Világbank szarajevói irodájának igazgatóhelyettese szerint dőreség lenne azt elvárni, hogy külföldi adófizetők finanszírozzák az ország teljes rekonstrukcióját; mindenesetre a kölcsöneik rendkívül kedvező kamatozásúak. A Világbank egyébként kapcsolatban áll a Republika Srpskával is; a Föderáció kormányának álláspontja szerint azonban ahhoz, hogy a szerb entitás is részesüljön a Bosznia-Hercegovinának szánt újjáépítési segélyekből, a palei kormánynak tiszteletben kell tartania a daytoni egyezmény három fontos posztulátumát: a menekültek visszatelepülésének lehetővé tételét, a háborús bűnösök kiadatását és a szabad mozgás biztosítását. A három legnagyobb adományozón (hitelezőn) kívül természetesen még más országok is segítik a Föderáció kormányát kétoldalú megállapodások alapján.

A menekültek, illetve elűzöttek pontos számáról és nemzeti összetételükről szinte lehetetlen pontos adatokat szerezni. Egy, a menekültek ügyével foglalkozó szarajevói nem kormányzati szervezet szerint a bosnyák menekültek száma 1,46 millióra tehető: ezek fele a Föderáció területén (egészen pontosan: az Armija BiH által ellenőrzött területeken) lakik, a másik fele külföldön. A horvát nemzetiségű "displaced person"-ök száma 378 ezer (ebből 230 ezren élnek külföldön, a többi a Horvát Védelmi Tanács által ellenőrzött helyeken), míg szerb menekültből a Republika Srpska területén 450 ezer, külföldön pedig 360 ezer lakik (ez utóbbiak közül 300 ezren Jugoszláviában). Ez mindösszesen több mint 2,65 millió fő, azaz több, mint a köztársaság háború előtti összlakosságának (4,3 millió) a fele. A menekültek visszatelepülésének legfőbb propagátorai a bosnyákok; sok eredménnyel mindazonáltal nem dicsekedhetnek. A menekültek tömeges, szervezett visszatelepülése egyelőre megoldhatatlannak tűnik: a nemzetközi közösség semmilyen módon nem tudja és épp ezért nem is nagyon akarja a visszatelepülők biztonságát garantálni.

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
1996/42. (10. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra