"Csókoltatlak, kedves Utókor...! (Váli Dezső festőművész)

szerző
Váradi Júlia
publikálva
2000/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Jó érzés, hogy mindent tudni lehet magáról?

Magyar Narancs: Jó érzés, hogy mindent tudni lehet magáról?

Váli Dezső: Igen. Ötvennyolc éves vagyok, és hiú. Persze előfordul, hogy elkezdek egy mondatot, Szüts Miklós barátom meg elröhögi magát, és legyint, én pirulok, hogy persze, ezt már ötvenszer elmondtam, és olvasható is a 326. oldalon. Déry Tibor mondja: "Ahogy öregszik az ember, nem gondolatok jutnak az eszébe, hanem mondatok." Saját sémáimtól egyre nehezebben szabadulok...

MN: Válaszolt már valaha arra a kérdésre, hogyan fér össze ez a két szélsőséges személyiség, a befelé forduló, az átláthatatlan opálüveg ablakok mögött főleg sötét, komor képeket alkotó művész azzal, aki az életét a világ számára úgy teszi hozzáférhetővé, hogy állandó kölcsönös kapcsolatra, visszajelzésekre is késztesse az "emberiséget"? Hiszen közzétette címét is, vaali@dpg.hu, a CD-ROM tartalma pedig az interneten: www.vali-oeuvre.c3.hu.

VD: Ha két éve azt mondják, CD-ROM-ot fogok csinálni, visszakérdeztem volna: mi az?! Teljesen véletlenül - ha van ilyen - keveredtem ehhez a tudományhoz. Igaz, a technika vonz, gyerekkorom óta szeretek piros meg zöld világító gombokat nyomogatni, de ennél fontosabb, hogy mindig mindent dobozokba és rekeszekbe rendeztem. A kiránduláson gyűjtött köveket. Az államvizsgám előtti délutánom avval telt tanulás helyett, hogy háromévnyi statikajegyzetemet színes dossziékba szerveztem, féléves lebontásban, előlapokkal, tartalomjegyzékkel. Az egészet persze másnap délben kidobtam. Rendező buzgalmam új terepet kapott, mikor első képeimet el akarták vinni a műtermemből, rájöttem, hogy soha többé nem látom őket. Gyorsan megtanultam fotózni. (Hat képről nincs felvétel a negyven év alatt.) Tehát kartotékrendszer, adatokkal és színes fotókkal. Tökéletes. Amíg mostanában ki nem derült, hogy a régi keletnémet filmek útban vannak a teljes tönkremenés felé, elszíneződtek. A harmadik ága a történetnek, hogy - míg például Babits minden munkája mindenkinek hozzáférhető, bármikor visszalapozhat, válogathat, hogy ez pocsék, ez fontos, ez kell nekem - az én képeim nagy részét soha nem láthatta senki.

MN: Most akkor mi a helyzet ezzel a kétféle Váli Dezsővel? Nem áll harcban egymással az ösztönösen alkotó és a tudatosan, bürokratikusan dokumentáló?

VD: A harcok dúlásába beleszól az asztalos énem is, a konyhatakarító vagy a gyorsúszó énem. Sajnos a síelő már nem, lassan nem bírja a térdem. Kérdésére talán az a válasz, hogy festeni is úgy festek, ahogy egy tisztességes hivatalnok jár munkába.

MN: Ez mit jelent?

VD: Azt, hogy reggel kilenc tájban elkezdem, közben azért néha a főnökre sandítva. És ha nem figyel oda, akkor egy kicsit szövegelek a komputeren. Aztán csinálom, amit csinálni kell, és közben várom, hogy végre megszólaljon (a komputerben) a vekker, hogy negyed kettő, lehet menni az ebédért az ételhordóval.

MN: A főnök a Jóisten?

VD: Végül is. Egyszerűbben fogalmazva a lelkiismeretem. ´84-ben csináltam egy zsidótemető-sorozatot a szigligeti alkotóházban. Úgy emlékszem, napi öt rajz penzumot szabtam ki magamnak. Baromira utáltam csinálni. Mégis elég jók lettek.

MN: Miért utálta?

VD: Nem szeretek dolgozni.

MN: Akkor miért dolgozik?

VD: Mert kötelező.

MN: Ki adta a "feladatot"? Ki kötelezi?

VD: Maga mindig szeret dolgozni? Ez nekem túl nehéz, sokszor reménytelenül nehéz munka. Aztán egy évben ötször mégiscsak megrendül a föld, legalábbis alattam. Átlagban ennyi jó képet csinálok, néhány boldog perc. Ennek a reményében kapirgálok a többi háromszázhatvan napon.

MN: Honnan tudja, hogy mikor jó egy kép? Az előbb nézegettem a képeit, és amelyik nekem a legjobban tetszett, arra azt mondta, hogy nem szereti. Azt is hozzáfűzte, hogy egyébként a kép jó. Hogy van ez?

VD: Bocsánat, nekem nem kötelező szeretnem a képeimet. Amúgy játékmackóim közül sem a legszebb volt a kedvencem. Az iskolában sem a legszebb lányt szerettem. Hogy egy kép mitől jó, arra nem lehet választ adni, bár nagyon pontos törvényrendszernek engedelmeskedik.

MN: Miféle törvényrendszernek?

VD: A zenénél állítólag ez jobban leírható, matematizálható. A képeknél mindez túl bonyolult. Színharmóniák, lüktetések, ritmusok, vonalvezetések, okosságok, naivságok, emlékképek, áthallások. Valamelyest megfogalmazható, de kizárólag akkor, ha kész van a kép. Az a vörös egy zöld mellett förtelmes, kivéve itt, mert itt gyönyörű... A szabály mindig csak arra az egyetlen képre vonatkozik. Sosem tudható egyértelműen, hogy mitől jó az alkotás. Bernáth Aurél úgy mondta: amikor megcsendül a kép... Azt sokkal könnyebb megmondani, hogy mitől rossz.

MN: Miért?

VD: Megakad rajta a szem, mint egy rosszul választott fülbevalón. Túl nagy, túl kicsi, csicsás, unalmas. Vannak kimondható szabályok - ez a tanári korrektúra lényege.

MN: De hisz akkor az előbb említett szabályok ismeretében és azokat betartva létre lehet hozni a jó művet.

VD: Be jó lenne! Sajnos hiába mormolok szabályokat munka közben. A tudatalatti tartományából "jön elő" a mű. És azt hiszem, minél butább egy festő, annál jobb. A jó festők rendszerint buták.

MN: Maga buta?

VD: Sajnos nem. De a festésben ösztönös vagyok, és ez megment.

MN: A műtermének szerves eleme az a beépített asztal, amelybe egy gyerekhintára ültetve besüllyesztette a komputerét. A képernyőn pedig, amikor épp pihen, gyönyörű világítótornyok színes fotói jönnek elő. Tengerpart, kék ég, napsütés és vakító színek. Igazi kontraszt mindahhoz, ami itt, ebben a műteremben készül, a depresszív hatású, ember és élet nélküli műteremfestményekhez.

VD: Ennyi elég is a külvilágból, meg a Rózsadomb oldala, ami reggel látszik, amíg szellőztetek. Húsz éve lesmirgliztem az ablakaimat, nem lehet kilátni.

MN: Miért nem akar kilátni?

VD: Azért vagyok bent, hogy ne legyek kint. Nem tudok annyi mindent befogadni. Bőven tele vagyok élménnyel.

MN: Ezek honnan jönnek? Miből táplálkozik?

VD: Hát belülről, kezicsókolom! A munkámból, az ütvefúrós blekkenddekkeremből, az elromlott tápegységből a komputerben meg Thomas Mannból. Tele van az életem. Tévét nem nézek, társaságba nem járok, egyetlen igényem, amit nem a sznobizmusom diktál, esténként az a két vers villanyoltás előtt. Mostanában Illyés Gyula és Rakovszky Zsuzsa. Illyés nem elsőrangú költő, de pontosan nekem beszél.

MN: Miről?

VD: ´ is rosszkedvűsködik, de közben észrevesz egy károgó varjút a vetés fölött, és azt mondja, érdemes élni.

MN: Rosszkedv. Ez táplálja? Egy Margócsy Istvánnal folytatott beszélgetésében néhány éve azt mondta, egyetlen kérdése van: hogy "mi a fenének élek". Ez elég fájdalmasan hangzik.

VD: És elég affektálósan. Ennyire azért nem súlyos a helyzet. Valójában már kora reggel boldog vagyok, például ha eszembe jut, hogy ha a talált Behajtani tilos-táblát ráteszem a gázra, azon remekül lehet kenyeret pirítani. De kétségtelenül nem vagyok életvidám. Alkat dolga. Egy boldog ember a lugasban ül és sört iszik, nem?! Az nem fest, minek festene?! Ez is nyafogás, persze, boldogtalannak lenni helytelen. Hívő vagyok, tudom, hogy miért élek, hogy mi az utasítás.

MN: Mi az utasítás?

VD: Hogy "légy jó mindhalálig", és hogy itt bizony mindennek van értelme, kis hangulataink fölött és alatt. Van, akit ez boldogít. Engem csak megnyugtat. De ha azt mondanám, hogy mi a fenének élek, akkor hazudnék.

MN: Szokott néha?

VD: Elsőre mindig hazudok, persze. Az első gondolatával az ember hihetetlenül áltatja magát. Igazat mondani rettenetesen nehéz munka. Az önsajnálat például mindent eltorzít. Természetesen én sem lételmélettel kelek minden reggel. Csak annyiban, hogy keresztet vetek. Nincs is időm gondolkodni, a vekker úgy van beállítva, rohanok a hajnali zsolozsmára, onnét a Lukács uszoda, hazafelé margarin, fél kiló kenyér meg ami kell, aztán a munka.

MN: Tudom, hogy család veszi körül, feleség, gyerekek, sőt már unoka is van. Mégis olyan egy kicsit, mintha modern remete lenne.

VD: Ez igaz. Gyerekeinket inkább Kata nevelte, és az is igaz, hogy az életemnek fontos dolgaiban halálosan egyedül vagyok. Tán az önzés is az oka, meg aztán a munkám olyan fokig köti le a figyelmemet, hogy minden e mögé sorolódik.

MN: Akkor most vissza ide, a műterembe. Még mindig az érdekel, hogy van-e látványos határa a tér két felének, a "gépteremnek" és a "képteremnek". A szoba egyik felében a technika, a másikban a képek, a festőállvány, az asztal, ahol fest.

VD: Kérdezze meg Jókai Mórt, hogy a ceruzája és a regénye között milyen a kapcsolat. Hogy a szoba melyik felében tartotta íróeszközeit, és melyikben gondolatait. Ez itt, amit komputernek neveznek, eszköz. Ebbe folyatom bele az elkészült képeket. Meg átvette az írógépem szerepét, nem nagy dolog. Még korábban kockás füzetbe írtam a naplómat, és rubrikáztam a képeimet.

MN: A válasza valamiért nem elégít ki. Ráírta a CD-ROM-ra, hogy korlátlanul másolható és felhasználható. A géppel írt vagy kockás füzetbe rubrikázott anyaggal ezt nem lehetett megcsinálni. A fotóiról nem is beszélve. Ezzel az eszközzel nemcsak leírja, hanem oda is adja magát. Azért ez csak valami forradalomszerű változás, nem?

VD: Remélem, nem, a forradalmat a magánéletben nem szeretjük. Annyi az új, hogy ez szinte ingyen eszköz jobb gondolataim szétszórására (ennyi pátoszt engedjen meg). Egy fotóalbumot kinyomatni több millióba kerülne. Vagy ha arra gondol, hogy netán most másképp fogalmazok, csak mert mások is olvassák, szerintem nem. Meg kell nézni 16-17 éves kori naplóimat, hogy írtam akkor. Több helyesírási hibával. Ma is magamnak írok, ez a kérődzés az emésztést segíti elő, arra való. Most CD-ROM-ra kerül, sőt napi aktualitásként az internetre is. Amit ma a hajnali Lukács uszodáról leírtam, tíz perc múlva ott a világhálón. Amikor pár éve Margócsy István felfedezte hatezer oldalnyi naplókéziratomat, és azt mondta, közgyűjteményben a helye, akkor ennek bizony megörültem. Evvel indult, hogy könyv is lett belőle, s most ez is rákerült a lemezre.

MN: Érdekli, hogy hányan és kik olvassák vagy nézik, amit "fölvitt" a hálóra?

VD: Nem nagyon. Az érdekel, amit csinálok. Végül is a mű, ha jó, akkor "tanít élni és tanít meghalni". Ezt Szüts Miklós mondta, és én egyetértek vele. (Bár lehet, hogy én mondtam, és ő ért egyet velem.) Az a mű, ami segít szebben élni, megtette a kötelességét. Aztán ki hogy él a lehetőséggel, már nem az én dolgom. Ma reggel a Lukácsban átéltem néhány gyönyörű pillanatot, igen, ott megint tanultam valamit.

MN: Mi történt a Lukácsban?

VD: Áztam a forró zuhany alatt a Lukácsban. A pihenés pillanatai. Alig láttam a párától, sárgás lámpafény, csendes zsibongás, elég sokan voltunk. Egyszer csak belép egy hajlott hátú, mackómozgású bácsi. A meztelen öregurak odasereglenek, körbefogják, lapogatják, és sorra csókolják két oldalról, hát idetoltad a képed, te rohadék?! ´ szemérmesen dünnyög, forgolódik, mosolyog. Szívműtétje volt.

MN: Aki akarja, az elolvashatja tehát az interneten. Váli Dezső-festménye azonban nem mindenkinek van, aki szeretné, hogy legyen. Tudom, hogy nagyon keveset ad el, és hogy külföldre csakis közgyűjteménybe engedi a műveit. Viszont elég sok festményét elajándékozza. Az mitől függ, hogy kinek ajándékoz képet?

VD: Keveset adok el, ugyanis kevesen vesznek. Hogy kinek ajándékozok? Baromi egyszerű és racionális. Akinél tudom, hogy jó helyre kerül, és akiről tudom, hogy nem adna érte pénzt.

MN: Mi a jó hely?

VD: A múzeumokon kívül az a magyar kultúrkör, amelyben van esély rá, hogy tényleg nézik, hogy használják.

MN: Úgy tudom, hogy a közelmúltban egy pártnak is adott Váli-képet. A politikával milyen a kapcsolata?

VD: Pontosítanom kell, mert nagyon félreérthető a dolog. Amikor ´89-ben a Ráday utcai zöldségesbolt helyén megnyílt az SZDSZ budapesti irodája, az egyik barátom is részt vett az induló munkában. Mesélték, hogy előző nap egy néni egy tepsi süteményt vitt nekik. Én meg egy képet. Akkor mást jelentett a politika, mint ma. Ez akkor valóban pártajándék volt. Még egyszer adtam így, de az egy másfajta történet. Amikor 1990-ben megint felszínre került a zsidózás, fölajánlottam egy majd kétméteres zsidótemető-képemet (jól látható Dávid-csillaggal) a Bem téri MDF-székháznak, be is szállítottam nekik, hogy tudjanak dönteni. Mellékeltem egy levelet Lezsák Sándornak és Kulin Ferencnek címezve, hogy ha gondolják, tegyék ki ezt a képet a nagytárgyalóba, evvel "minden el lesz mondva" részükről ebben a témában a világ számára. Diplomatikusan azt üzenték, hogy megvárják, amíg egy nagyobb gyűjteményük lesz, és akkor ennek is lesz helye. Mikor haza akartam volna vinni, az azóta "kiugrott", akkor kisebbségi politikával foglalkozó Furmann Imre lecsapott rá, és kitette az irodájában. Ma is nála van.

MN: Ma mennyire érdekli az, ami az országban történik? Azt is kizárja a műterméből?

VD: Most béke van, nem foglalkoztat a politika, nem az én dolgom. Munkamegosztás.

MN: Arról, amit a saját dolgának tekint, egy végrendeletszerű szöveget fogalmazott a CD-ROM-on "Kedves Utókor" megszólítással. Nagyon higgadtan kezeli az elmúlást.

VD: Igen. Kimásoltam valahonnan a szabályos formulát: "Én, alulírott Váli Dezső ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit. Az CD-lemez minden munkáimmal elkerült néhány helyre. Képeim szétszórva. Minden jó helyen van ott, ahol van." Vagyis: csókoltatlak, kedves Utókor, rajtam nem múlik, itt van, tessék. Csinálj velem, amit akarsz...

Váradi Júlia

szerző
Váradi Júlia
publikálva
2000/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra