Egy elrontott születésnap - A négyigenes népszavazás

szerző
Petõ Iván
publikálva
2014/50. (12. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

25 éve volt, fontos volt, de az évfordulón szóba sem nagyon került. Pető Iván visszatekintése.

A köztársasági elnököt csak a demokratikus országgyűlési választás után válasszák meg; vonuljanak ki a(z MSZMP/MSZP) pártszervezetek a munkahelyekről; számoljon el az MSZMP a vagyonával; oszlassák fel a munkásőrséget (az állampárt fegyveres testületét) – ebben a négy ügyben döntött a 25 éve, 1989. november 26-án tartott, a magyar történelemben első és egyben az akkori szigorú szabályok szerinti utolsó eredményes népszavazás Magyarországon. (Az országos referendum csak akkor volt érvényes, ha a választójoggal rendelkező polgárok legalább 50 százaléka plusz egy fő érvényes szavazatot adott le.)

A szavazás estéjére az már bizonyossá vált, hogy a népszavazás ellenzőinek egyik reménye, miszerint nem mennek el elegen szavazni, nem jön be; délután négykor a jogosultak több mint 50 százaléka leadta a voksát. Másnap délután háromkor Pozsgay Imre államminiszter, az MSZMP elnökségének tagja hatalmas érdeklődéssel kísért nemzetközi sajtótájékoztatón ismertette a még nem hivatalos végeredményt, miszerint a népszavazás érvényes és eredményes volt, a jogosultak 58 szá­zaléka, 4,5 millió állampolgár szavazott. A közvéleményt leginkább megosztó, a köztársaságielnök-választás időpontjáról feltett kérdésre csekély, 50,07 százalékkal – 6100 fővel – az igennel válaszolók kerültek többségbe.

Az eredmények ismertetésekor az államminiszter szinte csak mellékesen említette a további három kérdést, holott a népszavazás kezdeményezésekor pártja még elutasította, hogy ezekre igennel válaszoljon, majd – a referendum kiírásához szükséges aláírások nyomása alatt született döntésekre hivatkozva – arról győzködte a választókat, hogy időközben az ügyek megnyugtatóan rendeződtek, nincs is értelme szavazni. Ehhez képest a három kérdésre kis szórással 95 százalék válaszolt igennel, ami önmagában is látványosan mutatta az állampárt gyorsan romló pozícióját.

Pozsgay 89-ben

Pozsgay 89-ben

 

Pozsgay csalódottságát nem palástolva fűzött megjegyzéseket az adatokhoz: a népszavazás következtében késik a demokrácia kiépítése. Az államminiszter keserűsége érthető volt. Még a népszavazás kiírásához szükséges aláírások váratlanul sikeres gyűjtése után is komoly meglepetés volt, hogy érvényes lett a referendum, és az külön is, ahogyan a többség az elnökválasztási kérdésre voksolt. Ezzel elbukott az alig egy hónappal későbbre, 1990. január 7-re már kiírt köztársaságielnök-választás, melyen Pozsgay az MSZP hivatalos jelöltjeként akkori ismertsége és támogatottsága révén szinte biztos győztesként indult volna. A politikai fejlemények irányának és tempójának láttán feltehetően azt is sejtette: kevés esélye maradt, hogy hatalmát, befolyását az új rendszerbe átmentse.

A környező országokban látható későbbi fejlemények világosan megmutatták, hogy a népsza­vazás kezdeményezői reálisan látták annak a veszélyét, ha egy korábbi kommunista vezető immáron nemzeti kommunistaként nagy felhatalmazással ki­emelt szerepet kap a rendszerváltásban. Pozsgay nyilván nem lett volna Miloševićhez vagy a szovjet utódállamok többségében hatalomra került vezetőhöz hasonló autokrata, de a népszavazásnak köszönhetően már nem derülhetett ki, hogy a Ion Iliescu román elnök és a Vladimír Mečiar szlovák miniszterelnök által jelzett térhez viszonyítva hol helyezkedett volna el. Mindenesetre meglódítja a fantáziát, hogy korábbi tervei szerint Pozsgay november 26-án, a születésnapján aznap a köztársasági elnökké választását is ünnepelte volna. Eredetileg ugyanis arra a napra szavazta meg a rendszerváltás előtti országgyűlés a köztársasági elnök közvetlen, nép általi megválasztását, tudva, hogy Pozsgay az esélyes.

Az erről szavazó képviselők közül nyilván kevesen tartották számon, hogy november 26. Pozsgay Imre születésnapja, de az aligha hihető, hogy az államminiszter ne ismerte volna előzetesen a javaslatot, és ne tehetett volna a sajátos egyidejűség ellen, ha az zavarja. Csak hát aztán közbejött a „sajnálatos esemény”, a referendumhoz szükséges érvényes aláírások összeszedése, és az utolsó pártállami parlament ezért lecserélte az elnökválasztást népszavazásra. Ha Pozsgay remélte is a népszavazás számára kívánatos eredményét, pontosabban eredménytelenségét, magát az aktust utálta, nem ezt szánta ajándéknak önmagának.

Előzmények

A Pozsgay Imre végleges bukásához vezető történetben 1989 kora tavaszáig érdemes visszamenni. A meggyengült kommunista rendszerrel szemben 1989-ben már némileg megszerveződött formációk, az ekkor létrehozott ellenzéki kerekasztal (EKA) szervezetei abból a közös álláspontból indultak ki, és így ültek le kicsit később a hatalom képviselőivel, hogy mivel nincs a társadalomtól semmiféle formális felhatalmazásuk, csak a demokráciába történő békés átmenetről, a demokratikus országgyűlési választás előfeltételeiről tárgyalnak.

1989 szeptemberében Pozsgay az MSZMP meghatározó embereként pártja október eleji kongresszusán, amely végül az MSZP megalakuláshoz vezetett, az ellenzékkel kötött érdemi megállapodást kívánta letenni az akkor sok tekintetben már csak névleges elvtársai asztalára. Ez egyrészt az ő kivételes rátermettségét volt hivatva bizonyítani – hogy ugyanis ő a változások karmestere, és ő képes a folyamatosan retiráló pártja számára elfogadható eredményeket elérni –, másrészt garanciát kívánt fölmutatni arra, hogy hatalmát, befolyását a párt átmenti a látóhatáron már körvonalazódó új rendszerbe. Nem titkoltan egy szabad választások utáni MSZMP (MSZP)–MDF-koa­líció volt a célja. (Az MDF első ügyvezető elnöke egészen 1989. október 21-ig, Antall József elnökké választásáig Bíró Zoltán, Pozsgay feltétel nélküli tisztelője és az utóbbi elképzelésben Pozsgay partnere volt.)

Megállapodási javaslatát Pozsgay régi ismerősének, az MDF-ben addigra már meghatározó pozícióba került, a párt kerekasztal-tárgyalásait irányító Antall Józsefnek tette meg. Eszerint az MSZMP elfogadja az ellenzék számos követelését, de csak csomagban, ha ez a tárgyalások folyó szakaszának lezárását jelenti. Ugyanakkor az EKA fogadja el az MSZMP igényét, hogy még az országgyűlési választások előtt kerüljön sor a köztársasági elnök közvetlen megválasztására – nyilvánvalóan Pozsgay elnöki esélyeivel. Antall az ajánlatot elfogadhatónak találta, és képviselte az ellenzéki oldalon. A határidő szoros volt, a nemzeti kerek­asztal szeptember 18-ára már kitűzte legfelsőbb szintű, úgynevezett plenáris ülését, így néhány nap alatt kellett volna dűlőre jutni.

A terv egyik problémája az volt, hogy miközben jelentős kérdésekről a felek már megállapodtak, egyes, elsősorban a későbbi népszavazási kérdésekben felvetett témákban az MSZMP csak kis lépéseket hátrált, sőt a már elért eredményektől is vissza-visszalépett.
A kitűzött határnapig az ellenzéki igények teljesíthetetlennek látszottak.

A másik akadályt a köztársasági elnöki elképzelés jelentette. Az ellenzék a tárgyalások kezdetén tételesen is rögzítette, hogy a köztársasági elnökről az új, demokratikusan megválasztott parlamentnek kell döntenie. Az MSZMP igénye sértette az alapelvet, hogy a választások előtt nem csorbítható a leendő Országgyűlés jogköre, és szembement az MDF, az SZDSZ és a Fidesz mindaddig vallott közjogi tételével, az államfő 1946-os törvénynek megfelelő, parlament általi megválasztásával is.

Antall József

Antall József

 

Az MSZMP-vel kötendő megállapodást előkészítő 1989. szeptember 15-i EKA-ülésen a hosszas vita során kitűnt: az eltérő álláspontok között nem lehet közös nevezőt találni. Antall József és a véleményét támogatók, az MDF, a kisgazdák, a kereszténydemokraták, a Magyar Néppárt és a Bajcsy-Zsilinszky Társaság úgy érveltek: el kell fogadni az MSZMP javaslatát, mert ha a csomagról három nap múlva nem születik megállapodás, a tárgyalásnak ez a szakasza eredménytelenül zárul. Ekkor egyrészt az ellenzék kompromisszumképtelennek látszik, másrészt jön a pártkongresszus, és kiszámíthatatlan, hogy utána mi történik.

Az SZDSZ és a Fidesz ezzel szemben azt képviselte: vissza kell utasítani az MSZMP ajánlatát. Amiben az ellenzék addigi álláspontja alapján lezárhatók a tárgyalások, ott aláír­ható egy megállapodás, de nincs kényszerhelyzet. Nem teremthető olyan látszat, hogy a nyitott ügyek lezárultak, további tárgyalások szükségesek. A köztársaságielnök-választást illetően elfogadhatatlan, hogy az ellenzéki pártok feladják addigi álláspontjukat.

Az EKA tagjaként a szociáldemokraták belső vitáik miatt némi bizonytalankodás után a köztársasági elnök ügyében az SZDSZ-hez és a Fideszhez csatlakoztak, ennek ellenére a másik öt szervezettel együtt elfogadták, aláírták a megállapodást. A Liga szakszervezetek munkavállalói érdekképviseletként fájlalták, hogy a munkahelyi pártszerveződés tilalma és az MSZMP vagyoni elszámolása nem rendeződött, de megfigyelő státusuk miatt a megállapodás aláírására vagy elutasítására nem volt jogosítványuk.

Út a referendumhoz

Az ellenzéki együttműködés döntően a hatalommal szembeni összehangolt, egységes fellépésre irányult. A szeptember 18-i tárgyalásokra nem jött létre közös álláspont, így az a veszély fenyegetett, hogy az EKA szétesik, ezzel a további tárgyalások lehetősége is megszűnik. A kibékíthetetlennek látszó véleménykülönbség ismeretében az MSZMP feltételeit elutasító pártok keresték a formulát, amellyel véleményüket fenntartva a többiek döntését nem vétózzák meg. Végül a közösen elfogadható megoldás szerint az SZDSZ és a Fidesz tudomásul vette, hogy a másik öt szervezet szeptember 18-án megállapodott az MSZMP-vel, ők viszont külön-külön nyilatkozatot tettek, és nem írták alá az egyezséget.

false

A kerekasztal-tárgyalások többnyire zárt ajtók mögött folytak, viszont az úgynevezett plenáris üléseket egyenes adásban közvetítette az akkor még sugárzási monopóliumot élvező állami televízió. Az MSZMP képviseletében a szeptember 18-i ülésen jelen lévők feltehetően tudtak az ellenzéken belül történtekről, ha máshonnan nem, onnan, hogy az EKA üléseit lehallgatták, de a szélesebb közönség és a sajtó az élő, egyenes tévéadásban szembesült a fejleményekkel.

Az SZDSZ álláspontját Tölgyessy Péter fejtette ki, a Fideszét Kövér László, az öt aláíró véleményét Antall József foglalta össze, a ma Liga szakszervezetes Gaskó István a szociáldemokraták nehezen követhető eljárását indokolta, Csákó Mihály pedig a Liga nézetét ismertette. Az állampárt nevében Pozsgay Imre reagált. Érzékelhetően nyeregben érezte magát, hiszen a történtek – vélte – mindenben megfelelnek az igényeinek: a pártkongresszusra szállíthatja a megállapodást; előre hozott választással lesz belőle erős legitimitású köztársasági elnök; a mérsékelt, kompromisszumkésznek látszó MDF-fel kötendő, általa remélt koalíció felé is történt egy lépés; bónusznak pedig megkapta, hogy sikerült az ellenzéki szervezeteket megosztani. Így aztán még leckéztette is az alá nem írókat, miszerint hangvételük nem megfelelő, és ráadásul lekicsinylik a tárgyalásokon elért eredményeket, megszólalásukból a nép iránti megvetést hallja ki.

Az SZDSZ, amikor pár nappal korábban az ellenzéken belüli éles véleménykülönbség világossá vált, úgy ítélte meg, hogy nem elegendő, ha az addigi kerekasztal-tárgyalásokat lezáró megállapodást elutasítják, véleményük érvényesítéséhez további lépésekre is szükség van. Ennek lehetőségeiről tárgyalva az SZDSZ vezetőinek tetszett Szelényi Iván, a korábban külföldre kényszerített szociológiaprofesszor baráti körben, Haraszti Miklósnak felvetett ötlete, hogy népszavazást kellene kezdeményezni az ügyben. Ugyanakkor tudták, hogy a népszavazás kiírásához szükséges százezer aláírás összegyűjtése nehéz feladat, s kétséges, hogy szervezetük felkészült-e ilyesmire. Aggályosnak látszott az is, megfogalmazható-e megfelelően a köztársaságielnök-választás problémája, hiszen a politikai ügy (hogy a demokratikus választások előtt vagy után), illetve a közjogi kérdés (hogy közvetlen választással vagy az Országgyűlés által), valamint az aggodalom, hogy az állampárt jelöltje helyzeti előnye miatt szinte biztos befutó, összefonódik, és természetesen nem fér bele a műfajba.

Végül a már ekkor is tapasztalt közvélemény-kutatási szakember, Hann Endre közreműködésével összeállt a négy igennel meg­válaszolható kérdéssor. Világos volt, hogy a munkahelyi pártszervezetek, a munkásőrség és a pártvagyon, azaz a három még lezáratlan ügy politikai álláspont alapján osztja meg a közönséget, míg az államfőválasztásnál a válaszokat más szempontok is befolyásolják. Néhány nap alatt kitűnt: az SZDSZ helyi szervezetei a lelkes, rendszerváltó hangulatban alig várják, hogy érdemi akcióba fogjanak, és sokkal biztosabbak az aláírás-gyűjtési akció sikerében, mint a párt vezetői.

Tölgyessy Péter, amikor a kerekasztal szeptember 18-i plenáris ülésén ismertette az SZDSZ álláspontját, bejelentette: pártja népszavazást kezdeményez a lezáratlan, illetve vitatott ügyekben. Maga a konfrontáció azonban elterelte a figyelmet a részletekről, a népszavazási kezdeményezést ekkor kevesen vették észre.

Az SZDSZ végül is újra, hangsúlyosan szeptember 24-én jelentette be, hogy a négy kérdésről népszavazást, illetve aláírásgyűjtést indít. Az akcióhoz csatlakozott a Fidesz, valamivel később a megállapodást aláíró kisgazdák és szociáldemokraták is. A Fidesz hálózata akkor még szerény volt, a két másik párt inkább csak a nevét adta a kampányhoz, így nemcsak a kezdeményezés, de az aláírásgyűjtés megszervezése, majd a hitelesítés után a kampány túlnyomó része is az SZDSZ-hez kötődött.

Az MSZMP/MSZP október eleji kongresszusán a résztvevők jelentős többséggel leszavazták Pozsgay Imre, Horn Gyula külügyminiszter és Németh Miklós miniszterelnök előterjesztését a pártszervezetek munkahelyi kivonulásáról, a munkásőrség jogutód nélküli megszüntetéséről és a pártvagyonnal elszámolásról.

Október 17-re, amikor a demokratikus választások előtti Országgyűlés az államfő majdani megválasztásáról tárgyalt, már több szervezet, köztük az MSZP és az MDF is megnevezte jelöltjét. Ekkorra, alig több mint három hét alatt, már 140 ezer, népszavazást támogató aláírás gyűlt össze. Ennek ellenére a képviselők többségének támogatásával november 26-ra kitűzték az elnökválasztás időpontját.

Végül 204 ezer népszavazást támogató aláírás gyűlt össze, amiből 114 ezer bizonyult hitelesnek. A sikeres akció igazi meglepetésnek számított, a kezdeményezés elindításakor erre az ellenzők aligha számítottak, és a kezdeményezők is csak nagyon visszafogottan remélték. Mindenesetre az Országgyűlés nem jelentéktelen kormányzati nyomásra október 21-én gyorsan törvénybe iktatta a munkásőrség feloszlatását, október 30-án a pártok munkahelyi tevékenységének tiltását, és elfogadott egy minisztériumi jelentést az MSZMP vagyonáról. Ezzel megkezdődhetett az ellenkampány, hogy tudniillik olyasmiről szeretnének népszavazást, ami már megvalósult.

November 1-jén a parlament elfogadta a köztársasági elnök választását szabályozó törvényt, kimondva, hogy az Országgyűlés feladata a megválasztás, de kivételesen, egyetlen alkalommal közvetlenül a népre bízzák a döntést. A lebonyolítás új időpontjaként január 7-ét jelölték ki, s a korábbi terminusra, november 26-ra tették a népszavazást: vagyis a születésnapi ajándéknak szánt aktus helyé­re ekkor került az ünneprontással végződő referendum.

Kampányában az SZDSZ azt hangsúlyozta, hogy a népszavazással a feltett kérdésekről a nép dönt, ezzel áll talpra a rendszerváltás addig jórészt tárgyalásokon formálódó épülete. Az MSZP és az MDF is a népszavazás értelmetlenségéről beszélt. Míg azonban a szocialista párt a közvetlen elnökválasztás demokratikus mivoltára hivatkozva az államfőválasztás kérdésénél határozottan a nem mellett állt ki, az MDF úgy vélte, el kell hárítania a feltételezést, hogy együttműködik a kommunistákkal. Így ennek formáját hosszan keresve végül nem sokkal a szavazás előtt, november 13-án „Nem megyünk el! Nem szavazunk!” jelszóval adott útmutatást híveinek.

Mivel a kerekasztal-tárgyalások zárt ajtók mögött zajlottak, a szélesebb közvélemény alig ismerhette az egyes pártok ottani tevékenységét, súlyát, nevezetesen az SZDSZ meghatározó szerepét. A népszavazási kampánnyal azonban az SZDSZ 1989-es 2–6 százalék között ingadozó nyári támogatottsága látványosan megnőtt. Ennek alapján sokan úgy látták vagy csak láttatták, mintha az SZDSZ-t a konf­rontációval és a népszavazási kezdeményezéssel úgymond közvetlen pártérdek, magyarul támogatók toborzása motiválta volna.

Utak

Valójában ez a szempont, függetlenül a következményektől, nem játszott szerepet. Kis János, az SZDSZ akkori vezetője a közelmúltban megjelent írásában ad képet a tényleges indítékokról. A párt vezetésének jelentős része a pártállami időszakban nyíltan dacolt a rendszerrel, s a többiek is ezért a szellemiségért csatlakoztak az SZDSZ-hez – ugyanakkor a tárgyalásos kibontakozás perspektíváját tartották szem előtt. E hagyományok tették lehetővé, hogy az SZDSZ már 1988-ban kidolgozza programját, hogy milyen feltételekkel és hogyan kell tárgyalni a hatalommal. Ennek az elképzelésnek és hagyománynak egyszerűen nem felelt meg az, amiről és ahogy az MSZMP szeptember 18-án megállapodni kívánt.

Más kérdés, hogy az SZDSZ magatartását már addig is sokan egyszerű antikommunizmusnak, establishmentellenességnek látták, és a folytatástól is ezt várták. Az SZDSZ a beáramló új támogatókkal kezdett úgy tekinteni magára – írja Kis János –, mint a minden megalkuvást elutasító, a jó ügy szolgálatában kérlelhetetlenek pártjára. Ennek aztán messzemenő következményei lettek, hiszen ez az attitűd nehezen volt összeegyeztethető a liberális credóval, a választások után berendezkedő rendszer demokratikus normáival.

Sok más tényező mellett a népszavazás is szerepet játszott abban, hogy az 1990-es tavaszi választások második fordulójában az MSZP szavazóinak döntő többsége az MDF-et választotta, nem a radikálisnak látott SZDSZ-t.

A népszavazás tovább erodálta az MDF és az SZDSZ addig sem felhőtlen kapcsolatát. Utólag ugyanakkor lehet úgy is látni a történetet, hogy a kétféle magatartás összességében kiegészítette egymást: az MDF kompromisszumkeresése hozzájárult a rendszerváltás puha lebonyolításához, az SZDSZ és a Fidesz kérlelhetetlensége pedig a kívánt változások kikényszerítéséhez. Az pedig, hogy a szembenállóknak az éles véleménykülönbség ellenére sikerült az EKA felbomlását megelőző formulát találniuk, hozzájárult a választások után létrejött, akkor paktumnak nevezett, MDF–SZDSZ közötti megállapodáshoz, amelynek eredményeként a legnagyobb kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt kiiktatta a rendszerváltás előtti Országgyűlés alkotmányba épített csapdáit, és Göncz Árpád köztársasági elnök lett.

A népszavazással is megtámogatott, a rendszerváltásban született III. magyar köztársaságot 2010 után felszámolták. Most, november 26-án szóba sem került a népszavazás 25. évfordulója. Tavaly, a 24. évfordulón, miként a 444.hu beszámolt róla, „Áder János köztársasági elnök a Sándor-palotában vacsorán látta vendégül a korszakokon és rendszereken átívelő Pozsgay Imrét 80. születésnapja alkalmából”. Nevezett, mint ismert, tagja volt az alkotmány helyébe lépő alaptörvény koncep­ciójának kidolgozására felkért hattagú testületnek. Bíró Zoltán, az MDF volt ügyvezető elnöke ma, 73 évesen a 2013-ban, a kormány által létrehozott Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgatója.

A szerző történész, az SZDSZ egykori elnöke, 2010-ig országgyűlési képviselője.

szerző
Petõ Iván
publikálva
2014/50. (12. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 17 grrr
    grrr
    2015. január 07., szerda 06:51
    nista kényúr - estve még abban a hiszemben hajtotta álomra a fejét a minden elképzelhető luxussal berendezett váraljai félszuterénben, hogy a rendszer örök és megbonthatatlan. Reggelre kelve azonban e"A meggyengült kommunista rendszerrel szemben 1989-ben már némileg megszerveződött formációk, az ekkor létrehozott ellenzéki kerekasztal (EKA) szervezetei abból a közös álláspontból indultak ki, és így ültek le kicsit később a hatalom képviselőivel, hogy mivel nincs a társadalomtól semmiféle formális felhatalmazásuk, csak a demokráciába történő békés átmenetről, a demokratikus országgyűlési választás előfeltételeiről tárgyalnak."

    Ez így is van.
    A rendszer fogta magát és meggyengült. Csak úgy. Anélkül, hogy ebben bármiféle szerepe lett volna Gorbacsovnak és Németh Miklósnak.
    Németh Miklós - a társadalomtól semmiféle felhatalmazással nem rendelkező kommelszörnyedve kellett látnia, hogy a rendszer az iccaka meggyengült, olyannyira, hogy mennek kifelé a szovjet csapatok és a munkásőrség is megszűnt, de legalábbis szűnőben van.

    Örök hála ezért a mi csodálatos, hihetetlenül sportszerű, remekbeszabott ellenzékünknek.
    Különösen az SZDSZ-nek, amely párt a későbbiekben is bizonyította, hogy az a korrektség és fair viselkedésmód amelyet már 1989-ben élvezhetett a politikai iránt érdeklődő ínyenc közönség később még újabb és újabb örömöket képes okozni az erre fogékony polgártársaknak.



  2. 16 dicsakbuksi
    dicsakbuksi
    2015. január 07., szerda 00:35
    Tisztelt Szerző!
    Derék írás...
    Köszönjük!

  3. 15 grrr
    grrr
    2015. január 06., kedd 14:09
    "Az ellenzékiek tehát elsőként az MSZMP-től akartak mindenáron megszabadulni, mert az ő szemükben (és tulajdonképpen az MSZMP-n kívül szinte mindenki más szemében) az MSZMP volt minden akkori baj okozója. Az ő szemükben Németh Miklós egy abszolút diszkreditált kommunista pártvezető volt mindössze, akivel legfeljebb a hatalom átadásáról lehetett tárgyalni, semmi másról."

    A szöveg idézet Sonkától és azért vettem át, mert szerintem pontosan tükrözi az akkori ellenzék értelmi képességét, érzelmi állapotát és nem utolsósorban a felelősségérzetét az ország iránt.
  4. 14 grrr
    grrr
    2015. január 06., kedd 13:57
    Az állatok királya közeli hozzátartozójának: tudomásul véve.
  5. 13 KassaiSonka
    KassaiSonka
    2015. január 06., kedd 13:38
    Alábbi komment nem a cikkre válasz, tiszteletlenség fennforgása esetén viszont általában nem írom le, hogy kihez szóltam.
  6. 12 KassaiSonka
    KassaiSonka
    2015. január 06., kedd 13:34
    Csúsztatás, ferdítés, demagógia, félrevezetés, hazugság, hülyeség. Akkor még itt voltak az OROSZOK is!

    Az ellenzékiek tehát elsőként az MSZMP-től akartak mindenáron megszabadulni, mert az ő szemükben (és tulajdonképpen az MSZMP-n kívül szinte mindenki más szemében) az MSZMP volt minden akkori baj okozója. Az ő szemükben Németh Miklós egy abszolút diszkreditált kommunista pártvezető volt mindössze, akivel legfeljebb a hatalom átadásáról lehetett tárgyalni, semmi másról. Micsoda agyament idiotizmus mai szemmel megítélni az akkori állapotokat.

    Mert voltak egyfelől a hatalom emberei, akik az ország minden képességének a birtokában voltak, és voltak másfelől az ellenzékiek, akik pont attól féltek a legjobban, hogy emiatt a kommunisták is itt ragadnak a nyakunkon.

    A kommunistákkal együtt megsemmisültek tehát a képességek is, amit senki nem láthatott előre. Azt meg aztán pláne nem. hogy a képességek "megsemmisültek" ugyan, de csak látszólag és maradt egy végsőkig dezorganizált, kifosztott ország. A kommunisták pedig megmaradtak szinte minden addigi hatalmukkal együtt, mert pont, hogy ők tudtak a leghatékonyabban fosztogatni és minden további hatalmi felépítésben is ők vitték ezért tovább a prímet is. Lásd az előző és jelenlegi kormányzat vezető funkcionáriusait és beágyazottságait.

    Ezért és csak ezért kell az elmúlt huszonöt évet mindenestül kukázni, és jól látható, hogy ez ellen továbbra is az elmúlt hatalmi struktúrákhoz tartozók ágálnak a legjobban.

  7. 11 Rumata
    Rumata
    2015. január 06., kedd 13:00
    Amikor Mandela pártja elsöprő többséggel nyert Dél-Afrikában, Mandela ragaszkodott ahhoz, hogy a vesztes fehérek pártjával KOALÍCIÓBAN hozza létre az első kormányt.

    Tudta ugyanis, hogy a saját pártja annyira nem ért az ország vezetéséhez, hogy ha önmagukban kormányoznának, akkor annak teljes összeomlás és anarchia lenne a vége.

    Tehát még az üldözött négerek is természetesnek tartották, hogy az ország érdekében együttműködjenek a politikai ellenfeleikkel.

    De kicsiny hazánkban az ellenzéki erőket annyira nem érdekelte az ország sorsa, hogy még konzultálni sem voltak hajlandók róla, nemhogy a hataloméhségüket félretéve egy szakértői kormány közös akarattal történő felállításáról tárgyaljanak.
    ---------------

    Ha az ellenzéki szervezetek akkor hajlandók az ország helyzetét és a szükséges teendőket megismerni, akkor rögtön belátták volna, hogy az ország érdekeit egy szakértői kormány felállítása szolgálja, és megelégedtek volna azzal, hogy a kormányt a parlament révén felügyeljék.

    De a magyar ellenzéki szervezetek még annak ellenére sem voltak hajlandók erre, hogy pontosan tudták, hogy a rendszerváltás békés és gyors lebonyolítását döntő részben a Németh-kormány felelősségteljes és szakszerű munkájának köszönhetik.

    Elmondhatjuk tehát, hogy az EKA ellenzéki szervezetei kivétel nélkül mind hazaárulók voltak, akik az ország ügyeinek előremozdítása helyett kizárólag csak a saját személyes politikai karrierjükkel törődtek.

    Innen nézve pedig teljesen érthetővé válik, hogy a rendszerváltás utáni magyar pártok miért nem voltak képesek azóta sem ország érdekében összefogni.

    Szemétdombra való társaság, kivétel nélkül mind.
  8. 10 Rumata
    Rumata
    2015. január 06., kedd 12:55
    " az ... ellenzéki kerekasztal (EKA) szervezetei abból a közös álláspontból indultak ki, és így ültek le kicsit később a hatalom képviselőivel, hogy mivel nincs a társadalomtól semmiféle formális felhatalmazásuk, csak a demokráciába történő békés átmenetről, a demokratikus országgyűlési választás előfeltételeiről tárgyalnak."

    Igen, lehet így, virágnyelven is megfogalmazni.

    Németh Miklós viszont ugyanezt úgy írja le, hogy az ellenzéki szervezetek az ő többszöri kérése ellenére sem voltak hajlandók az ország helyzetéről és az ország előtt álló teendőkről konzultálni, hanem kizárólag csak a hatalomátvétel módjáról voltak hajlandók tárgyalni.

    Kivétel nélkül mindegyikük csupán hataloméhes csürhe volt.

    Nem azért szorítkoztak a hatalomátvétel kérdésére, mert "nem volt semmiféle társadalmi felhatalmazásuk", hanem azért, mert már akkor sem érdekelte őket az ország ügye, hanem csak a saját hatalmi ambícióik.

    Mióta kell egy civil szervezetnek "társadalmi felhatalmazás" ahhoz, hogy az ország ügyeivel foglalkozzanak? Abszurdum.

    - - -

    A rendszerváltás ezen a ponton, kerekasztal-tárgyalásokon csúszott félre.

    Ha ugyanis az ellenzéki szervezetek a politikai megállapodást sürgető Pozsgay helyett a gazdaságpolitikai konzultációt sürgető Németh Miklósra hallgatnak, akkor hamar rájöhettek volna arra, hogy a rendszerváltás utáni első ciklusban MINDENKÉPPEN egy szakértői kormányt (vagyis célszerűen a rendszerváltó Németh-kormányt) kell a kormányzással megbízni ahhoz, hogy a gazdaság a dilettáns kapkodástól össze ne dőljön.
  9. 9 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2015. január 06., kedd 11:26
    Elutasítva.
  10. 8 grrr
    grrr
    2015. január 06., kedd 10:09
    Milyen érdekes, hogy a fórum tigrisének felsorolásából kimaradt Sós Károly Attila aki jeles közgazdászként a racionalizmust, a tárgyszerűséget, a szakmai tudást képviselte az SZDSZ-ben.

    Őérte én majd lelkesedem, az állatok királya közeli hozzátartozójának szíves, utólagos jóváhagyásával.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Ember alatti állapotok
Állatkínzás Magyarországon
Interjúk
Ennio Morricone, Mathieu Kassovitz, Vajda Gergely
Természetjáró melléklet
Teljesítménytúrák, Zemplén
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra