Hárdi Lilla pszichiáter a menekültek rehabilitációjáról

"Egyre kifinomultabb kínzási módszerek"

  • Becker András
  • 2012. június 9.

Belpol

Januárban a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága felfüggesztette egy menedékkérő visszatoloncolását Ausztriából Magyarországra. Április végén az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) jelentése élesen bírálta a honi menekültügyi gyakorlatot. Ennek okán beszélgettünk a kínzást elszenvedett menekültek pszichoterápiás rehabilitációjáért dolgozó Cordelia Alapítvány vezetőjével.

Magyar Narancs: Tizenkét éve adott interjút a Narancsnak (lásd: Trauma és bosszúvágy, 2000. június 29.). Mennyiben változott azóta a helyzet?

Hárdi Lilla: 2000-ben még sokan érkeztek a délszláv háború menekültjeként Boszniából - az ő helyüket azóta más népcsoportok foglalták el. Időrendben az utolsó hullám a Szíriából mostanában érkező, néha egészen rémületes állapotban lévő kurd menekülteké. Helyzetük pedig úgy változott, ahogyan az ország helyzete. Az biztos, hogy a menedékkérők itteni életét nagyon nem teszi könnyűvé a magyar idegenrendészeti és menekültügyi intézményrendszer: nemcsak az őrzött szállások rendszerére gondolok, hanem arra az eljárásokat, a döntéseket övező növekvő bizonytalanságra, amiben sokszor mi magunk sem igazodunk el.

MN: Miben különbözik egy kínzáson átesett személy terápiája egy "hétköznapi" trauma következményeivel küzdő páciens gyógyításától?

HL: Harminc éve még csak annyit tudtunk, hogy a kínzások áldozatainál gyakran jelentkezik a poszttraumás stressz zavar - a PTSD -, az a jelenség, amikor a kellően fel nem dolgozott traumák utóbb különböző pszichés zavarokat okoznak. Idővel egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a megkínzott áldozatoknál másról van szó, hiszen gyakran a PTSD-n túlmutató tüneteket is tapasztaltunk: rémálmok, szorongás, depresszió, vegetatív izgalmi tünetek, felmegy a vérnyomás, reszketnek. Előfordul, hogy itt ül velem szemben a kliensünk, és amíg beszélgetünk, a homlokáról folyamatosan csöpög a veríték. Sokan közülük gyakran ingerültek, explóziókkal reagálnak. Ma már biztosan állíthatjuk, hogy a megkínzottaknál úgynevezett komplex PTSD-vel állunk szemben.

MN: Miként írható le a két diagnózis közti különbség?

 


Fotó: Németh Dániel

HL: A kínzás célja, hogy az okozott testi és lelki szenvedés révén az áldozatot megtörve megváltoztassa az identitását, hogy a legszemélyesebb, leginkább féltett szférába hatolva a személyiség magját rombolja szét. Ha ez sikerrel jár, a személyiség fragmentálódik, darabokra törik. Vagyis a komplex PTSD esetében a személy identitása is problematikussá válik. A pszichiáter dolga az, hogy ebből az összetört identitásból kialakítsa a teljes képet. Ez a kép talán ugyanaz lesz, mint a régi, a kínzás előtti volt - bizonyos esetekben pedig némileg vagy nagyon eltérő. A kínzásáldozatoknál jellemző, hogy gyakran kórosan megváltozik az önmagukról alkotott testi elképzelés is: másképp értékelik a testük határait, mint mi, akik nem mentünk át ilyen szörnyűségeken. Ha a menekültek önmagukról készített rajzait megnézzük, azt látjuk, hogy gyakran nem rajzolnak maguknak kezet, lábat: az alapvető megkapaszkodás, az alapvető bizalom rendült meg bennük. A kínzás egy ember szisztematikus, szándékos és céltudatos bántalmazása egy másik emberi lény által: ez olyan felfoghatatlan élmény, ami az áldozatban az emberi bizalom alapköveit mozdítja el. Úgyhogy akinek jó is volt annak idején a kapcsolata az édesanyjával, és így kialakult benne az anyja, az apja, a közelebbi és távolabbi környezete, az emberiség iránti bizalom, abban is megrendül. Néha annyira, hogy súlyosan paranoiddá válnak ezek a betegek, tehát a tüneteik elmehetnek egészen patológiás végletekig, amikor már minden bizonytalan, mindenki gyanús és mindenki ellene van, az ő fejét akarja. Hiába szabadult ki a börtönből, jött el az országából és múlt el a feje fölül a valós veszély, minden tárgyat és személyt ellenségesnek, fenyegetőnek érez. Ami annak idején, a börtönkörülmények között megfelelő túlélési stratégia volt - a gyanakvás, a bizalmatlanság -, mára a normális életvitel, a normális működés akadálya. Ilyen jelenség például a disszociáció is, ami szintén egyik jellemző tünete a komplex PTSD-nek: sokan úgy mesélik el a velük megtörtént kínzást, "mintha nem is én lettem volna ott, mintha kiszálltam volna a testemből". Ez a mechanizmus ott, az adott helyzetben a túlélést jelenthette, de ha megmarad, akkor kórossá válik, hiszen nem vagyok együtt azzal a személlyel, aki a konkrét valóságban van és cselekszik, és aki szintén én vagyok. Így nem lehet létezni, nem lehet kommunikálni.

 

MN: Milyen egyéb pszichés zavarok mutatkoznak a kínzástúlélőknél?

HL: Sokan komolyan depressziósak. Vagy úgy, hogy nagyon visszavonultak, mondván, hogy abból bajuk nem lehet, vagy egyszerűen nincs indítékuk bármit is csinálni. Állhat a depresszió hátterében egyszerűen kialvatlanság is, hiszen a kínzástúlélőknél viszonylag gyakori, hogy elalszanak, majd nem sokkal később felriadnak az első rémálomra, és attól kezdve már nem tudnak visszaaludni - a kínzás, ha az álomtól torzítottan is, rémületet keltő formában permanensen megjelenik. A szociális életükben is komoly akadály lehet a fel nem dolgozott traumák hatása, hiszen nagyon nehéz úgy kommunikálni, hogy a fejemben időszakosan megjelennek ezek a képek - ezt hívjuk flash backnek. Meg-megáll a realitás filmje, mert megszaggatja az a másik film, ami az agyamban pereg - ezekre a pillanatokra az ember értelemszerűen kiszakad a kommunikációs közegéből. A komplex PTSD-nek az is gyakori tünete, hogy a legalapvetőbb dolgok nem jutnak az eszébe, rossz esetben nem is nagyon érti, mit mondanak neki. Próbáljuk meg tehát elképzelni, hogyan kommunikálhat egy ilyen ember, akinek a tünetei közé tartozik a kognitív zavar, a memóriazavar; traumatikusan vagy problémásan emlékszik; néha nem fogja föl, miről van szó, és ha leül, akkor sem úgy érzékeli a teret, ahogyan mi érzékeljük. Ez maga lehet a rémület. Sok esetben komoly pszichiátriai kórképpel állunk szemben, amit leginkább egy multidiszciplináris csapat tud orvosolni, amely többféle terápiás módszerrel kezeli a beteget, illetve a családját. A mi csapatunkban dolgozik pszichiáter, pszichológus, nonverbális terapeuta, szociális gondozó, de kapcsolatot tartunk jogi szakértőkkel éppúgy, mint bizonyos vallási szervezetekkel, akiknek és amelyeknek a segítségét időnként igénybe vesszük. Vagy ők a miénket. Ha az ellátása azt kívánja, egyfajta NGO-hálózat alakul ki a menekült körül.

MN: Mindenkinek, aki ilyen tortúrán megy keresztül, szükségszerűen lebomlik a személyisége?

HL: Nem, hiszen nem mindenkinél alakul ki komplex poszttraumás stressz zavar. Van, aki egy ilyen szörnyű élményből erősebben, harciasabban, a határaiban megerősödve kerül ki. Lehet, hogy ugyanúgy kerül ki, mint ahogy bekerült. Lehet, hogy három vagy öt hónap vagy huszonöt év múlva hullik darabjaira - ez az úgynevezett késői manifesztáció. A hozzánk érkező menekültek, menedékkérők 30-35 százaléka szenved PTSD-, illetve komplex PTSD-szindrómában; általánosságban a kínzásáldozatok körülbelül 25 százalékánál alakul ki komolyabb pszichológiai, pszichiátriai zavar.

MN: Ön többször is beszélt arról, hogy külön csoportot képeznek az áldozatok között a szexuális kínzások túlélői.

HL: Szexuális kínzás alatt nem az abúzus értendő, és az elnevezés nem is az elkövetett tett brutalitására utal. A kínzás mindig céltudatos tevékenység: a szexuális kínzásnak alapvetően az a célja, hogy az alávetett népcsoportnak még az írmagját is kiirtsák. Hogy képtelenné tegyék a szexuális kínzásnak alávetett személyt, hogy esetleges túlélése és szabadulása után önmagát utódok létrehozására képes nőnek, illetve férfinak tekintse. Az "eredményes" szexuális kínzás következménye a szerepidentitás megrendülése, hiszen a tortúra alatt - ez akár a csonkolásig is elmehet, vagy jelenthet óriási fájdalmat okozó elektromos árammal való kínzást - megalázó és megfélemlítő közlések formájában azt sulykolják az áldozatba, hogy ő már nem lesz többé férfi, illetve már nem tud többé gyereket szülni.

MN: Vagyis olyan mentális zavarokat okoznak, amelyek következtében az áldozat a fizikai állapotától függetlenül is képtelenné válik a szexuális együttlétre?

HL: Igen. Megfelelő terápia híján, ha sikerült "beírni az üzenetet", súlyos következményekhez vezethet a szexuális kínzás. Ráadásul ezek olyan kegyetlen bánásmódok, amelyek hatására az ember, ha túl akar élni, disszociálódik, és ha valaki disszociálódik, vagyis "lehasítja" az elviselhetetlen élményt, akkor nagyobb valószínűséggel alakul ki valamilyen pszichés zavar. Összetett és pontosan kifundált mechanizmusok ezek, és sajnos egyre több tapasztalat is áll mögöttük. Minél fejlettebb technológiai értelemben az emberiség, annál kifinomultabbak a kínzási módszerek: az elkövetők egyre kevesebb külsérelmi nyomot hagynak, és egyre több nehezen gyógyuló, súlyos pszichés sebet.

MN: Tavaly több mint hetven család töltött hosszabb-rövidebb időt Magyarországon idegenrendészeti őrizetben. Mennyiben más egy traumákat hordozó családban az anya-gyerek kapcsolat?

HL: Ez mindig nagyon nehéz kérdés a menekülteknél. A traumatizált anya-gyerek kapcsolat jellemzően vagy erősebb, vagy gyengébb, mint az "átlagos". Bizonyos esetekben a trauma miatt mind a gyerek, mind az anya fokozottabban kapaszkodik: az anya egy percre nem engedi eltávolodni a látóteréből a gyereket, hiszen rögzült benne, hogy állandó életveszély fenyegeti, és ezt éli meg akkor is, ha már védett körülmények között vannak. Máskor viszont kórosan meggyengült kapcsolatot látunk. Ez persze leegyszerűsítés, hisz másképp traumatizálja ugyanaz az élmény A anyát és B gyereket, mint C anyát és D gyereket.

MN: Önök néhány ponton eltértek a Cordelia "anyaszervezete", az International Rehabilitation Council of Torture Victims (IRCT) terápiás protokolljától.

HL: Nagyon súlyos kínzásnyomokat is látunk néhány betegen: rémületes felületi és mélyebb sebeket, de a klasszikus terápiás szabályokat tiszteletben tartva régebben nem érintettük meg a pácienseinket. Csakhogy elkezdett velünk dolgozni egy zseniális nonverbális terapeuta, Kalmár Éva, aki rájött, hogy vannak olyan személyek, akiknek rettentő fontos, hogy a terápiában megérintsék őket. Nemrég járt itt egy iráni férfi. Őt még sok évvel ezelőtt kezeltük Debrecenben - nagyon súlyos kínzásokon ment keresztül, sok trauma és veszteség érte. A teljes terápiás fegyvertárunkat bevetettük, hogy őt rehabilitáljuk: évekig tartott, de ma ez az ember teljes értékű tagja a társadalomnak - igaz, nem nálunk, hanem az Egyesült Államokban, hozzánk már csak vendégségbe jár. Ő volt az egyik első betegünk, aki azt kérte a nonverbális terapeutától, hogy rendszeresen érintse meg a kínzásnyomokat a hátán, mert az valamiféle enyhülést ad neki.

MN: Változik-e a terápia azzal, hogy melyik országból jön egy-egy menekülthullám?

HL: Más és más módszert kellett kidolgoznunk a kosovói, a boszniai, a közel-keleti vagy az afgán menekülteknek. Az Afganisztánból 1998 óta folyamatosan érkező menekülteknek például az afgán eposz terápiát dolgoztuk ki. Egy idő után olyan, súlyosan traumatizált, kiégett emberek érkeztek hozzánk, akiknek már nem volt igényük semmire, csak leültek, leroskadtak nálunk, és mondták, sorolták, lajstromozták, hogy ez történt, az történt, ezt vitték el, azt vitték el. A csoportra a nők - mert a muszlimoknál általában külön tartunk férfi- és női csoportot - magukkal hozták a gyerekeket, amiről szintén azt tanultuk, hogy nem lehet. De megbeszéltük, hogy nincs hova tenni, és amúgy sem akarják másra bízni őket. Jöttek tehát a gyerekek, és meghallgatták ők is, nyugodtan, megfáradtan, megtörten, hogy milyen sorozattraumák érték a családot. Így az események kicsit kevésbé egyéni tragédiaként, kicsit szublimáltabban kerülnek elő: ezek a történetek, amiket a nők mintegy narratívumként elmondtak, epikus elemmé váltak. Az volt az elképzelésünk, hogy közösen könnyebb lesz feldolgozni ezeket a közös traumákat. A közös sors, a közös múlt egyébként is erősíti a csoportkohéziót, és óriási támasztóerő ebben a menekültlétben, a tábori körülmények között. Nagyon sokat számít, hogy van ember, aki megért, aki tudja, hogy miért vagyok szomorú, miért nem megyek se a reggelimért, se az ebédemért - és megsegít, mert elmegy, és elhozza.

Az UNHCR jelentés summázata

A 2010 óta hivatalban lévő kormány a menedékjog kérdéskörét elsősorban az "illegális" migráció elleni harc és a menedékjogi rendszerrel való vélt visszaélések kontextusában értelmezi.

A menedékkérőket gyakran veszik őrizetbe, és sokuk ellen indul eljárás azért, mert hamis dokumentumokkal érkeztek az országba. Akiket vétkesnek találnak, őrizetbe veszik, és kemény körülmények között, bűncselekmény elkövetésével vádolt személyek között helyezik el.

A magyarországi létesítményekben a befogadási körülmények és szolgáltatások színvonala továbbra is elmarad a nemzetközi és az uniós standardoktól.

A debreceni létesítményben élők jelezték, hogy a rendőrség rendszeresen végez éjszakai ellenőrzéseket, melyek során a rendőrök durván járnak el, és nem tartják tiszteletben a magánélethez és az emberi méltósághoz való jogot. A biztonsági ellenőrzések különösen a poszttraumás stressz szindrómában szenvedő bentlakókat viselik meg.

A menedékkérő gyermekes családok fogva tartása heves bírálatok kereszttüzében áll. Az UNHCR statisztikai adatokat kért a Magyarországon menedékjogot kérő gyermekes családok számáról. A kért adatokat a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal nem adta át.

Az UNHCR tudomására jutottak olyan esetek, amikor hajléktalan szomáliai menekültek a szülőhazájukba való visszatérést választották az üldözés, a kínzás és az emberi jogok más erőszakos megsértésének ottani kockázata ellenére.

Bár Magyarországon viszonylag kevés külföldi él, tanulmányok kimutatták, hogy az idegengyűlöletet gyakran a magyar közmédia mélyíti el.

Figyelmébe ajánljuk