Életbűvészek (Gödrös Frigyes filmrendező)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2000/43. (10. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: A Podmaniczky utcában mind a mai napig van egy szép kis üzlet, Gödrös Bútor felirattal. A szülei már nem élnek, maga nem folytatta a családi tradíciót. Akkor ki van a boltban?

Gödrös Frigyes főhőse szabad stílusban versenyez: szembefordulva hagyománnyal, vallással, korszellemmel és a fennálló törvényekkel, árja lányt vesz feleségül, egyenesen Németországból. Szerelmi

Gödrös Frigyes: A nővérem. Megvan az üzlet ott, a Jókai utca sarkán, és berendezésében, szemléletében is olyan, mint a régi. Csak ez kisebb. 1896-ban alapította a nagyapám, annak idején 24 dréherló hordta stráfkocsival a bútorokat, de az államosítás után csak egy kis rész maradhatott meg belőle. Ez is csak úgy, hogy az apám kitalálta azt, hogy leteszi a mestervizsgát, és iparosként működik tovább. Az államosítás a harmincnál több főt foglalkoztató üzemeket érintette, de ő mint kárpitos, aki munkásként is be volt jelentve a saját üzletébe, tovább dolgozhatott, egy segéddel.

MN: Kereskedőből lett hát kétkezi iparos. Úgy tudom, hogy az államosítás több lépcsőben, egyre szűkülő körben zajlott. Később sem fenyegette veszély az üzletet?

GF: Érdekes volt, mert a Rákosiék a kisipart nem akarták teljes egészében megszüntetni, így tudta átvészelni az üzlet az 1950-től 1953-ig tartó legkeményebb időszakot.

MN: A film egyik hőse a mindhalálig hű segéd. Az életben is egy ilyen régi, derék alkalmazott maradt meg az édesapja mellett?

GF: Igen, egy nagymarosi sváb ember, akire mindenben számítani lehetett. Volt olyan időszak, amikor demonstrálni kellett, hogy a műhelyben munka folyik, és az apámnak ki kellett ülnie a kirakatba varrogatni, olyan volt, mint egy szobaszínház, de azt a munkát utána a segédnek kellett kijavítania.

MN: Akkoriban volt adó? Vagy természetben, bútorral kellett fizetni?

GF: Nem emlékszem, de azt hiszem, hogy a rettegés volt az adó, azzal kellett fizetni. De közben a párt különböző intézményeinek és az elitbe tartozó elvtársaknak is szükségük volt bútorra, és ezek ott rendszeresen megjelentek. Ami nem jelenti azt, hogy az apám udvari szállító volt, vagy bármilyen védelemben, előnyben részesült volna. De ő sem adott kedvezményt, amennyibe került, azt ki kellett fizetni.

MN: Hol laktak ebben az időben?

GF: A Ménesi úton, egy szép villában, ahová 1949-ben költöztünk, s ami azelőtt az Angol-Francia Szövőgyár tulajdona volt, a gyárépület ma is látható a Karolina úton, barokk rózsák vannak a szegletein, csodálatos helyszín.

MN: Ezt nem akarták államosítani vagy lefoglalni?

GF: Nem, mert nagyon ügyesen szét lett darabolva kisebb lakásokra a családtagok között, úgy, hogy egyik lakás nagysága se lépje túl a megengedett négyzetmétert. Ezt az apám gondolta így ki, még a kellő időben, mert benne mindig nagyon jól működött egyfajta történelmi előérzet, és mindig fel tudott készülni arra, ami aztán bekövetkezett.

MN: Mit gondol, a zsidóságnak van ehhez köze?

GF: Igen, valószínűleg. De ez belőlem, sajnos vagy hál´ istennek, teljesen hiányzik.

MN: Hányan vannak testvérek?

GF: Hárman, a bátyámmal és a nővéremmel. A bátyám történetét is megírtam, de a filmbe nem sikerült belevennem. ´ öt évvel idősebb nálam, a Kertészeti Egyetemre járt, és csatlakozott az ottani Petőfi Kör szervezte nemzetőrséghez, és egy saját bevallása szerint töltetlen gépfegyverrel járta a várost. Emlékszem, hogy a Kossuth téri vérengzés másnapján hazajött, felakasztotta a dobtáras géppisztolyt a fogasra, és összeveszett a családdal. Azt mondta az apámnak, hogy amíg ti itthon eszegettek, addig az utcán munkásembereket, asszonyokat, gyerekeket lőnek halomra. Egyébként a Móricz Zsigmond körtéren harcolt, a Szent Imre- szobornál, amin ma is ott vannak a lövésnyomok. Onnan tudom, hogy alaposan megnéztem, mert ott szerettem volna forgatni egy jelenetet, ami végül nem valósulhatott meg. Emlékszem rá, hogy 1956. november elsején ez a szobor teli volt égő gyertyával. Olyan a memóriám, hogy képszerűen őrzi az ilyen tárgyi emlékeket, és ezekben sohasem tévedek.

MN: Politikailag milyen nevelést kaptak? Mertek egyáltalán politikáról beszélni a szülei a gyerekek előtt?

GF: Vallásos nevelést, anyámtól, aki maga volt a szelídség, a jóság, és a német Wanderliederek hangulata áradt belőle. Apám, hogy úgy mondjam, nem volt nagy barátja az oroszoknak, sem a rendszernek, de ő a politikától és az adott rezsim igenlésétől mindig is elzárkózott, a Rákosi-féle vezetést sötét társaságnak tartotta, később pedig, amikor együtt néztük a tévét, szarkasztikus humorral és az ő sajátos hanghordozásával kommentálta az eseményeket. Tökéletesen független ember volt.

MN: Gyerekszemmel milyen volt az a vegyes házasság, amit az akkori törvények egyszerűen fajgyalázásnak neveztek?

GF: Szerintem számtalan ilyen eset van, tehát önmagában nem volt ebben semmi különleges, csak az akkori idők tették azzá. Másrészt igen kellemes volt ez a kettősség, bár hozzá kell tennem, hogy az apám soha nem erőltetett semmiféle vallásgyakorlatot, viszont az édesanyám igen. Én a kora ifjúságomat templomokban töltöttem, elsőáldoztam, ministráltam, bérmálkoztam... Egyébként a segédünk volt a bérmakeresztapám.

MN: A vallást máig gyakorolja?

GF: Voltak évek, amik kimaradtak, de újabban megint betérek a templomba, imádkozom, még külföldön is beülök egy-egy misére. Szépek a templomok. Gyónni, áldozni ritkán szoktam.

MN: És a mama német családja mit szólt a zsidó rokonsághoz?

GF: A harmincas évek Németországában majdnem mindenki náci volt vagy szimpatizáns, de nem volt kötelező. A mi német családunkban egyetlen párttag sem volt, a nagybátyámat behívták a Wehrmachtba, de ott ezrével voltak pártonkívüliek is. Mint ahogy a másik ágon sem volt senki semmilyen pártnak a tagja, és ez elképzelhetetlen az én számomra is, ami persze nem zárja ki a bizonyos politikai csoportok vagy egyének iránti szimpátiát. Szerencsére én zenei gimnáziumba jártam, ahol még a KISZ-tagság alól is sikeresen kibújtam.

MN: Tényleg, mi a maga anyanyelve?

GF: Magyar, de németül is kellett tanulnunk. Mi sohasem éltünk Németországban, és gyerekként az ember mindig elutasítja azt, amit később sajnál. A mama mindig tanított minket, de mi jobban szerettünk játszani.

MN: Amikor az édesanyja Magyarországra érkezett, akkor a szülei eleinte németül beszéltek egymással.

GF: Igen, de ezt megelőzte egy hosszabb levelezés, amely idő alatt az apám kísérteties gyorsasággal és gyönyörűen megtanult németül.

MN: A családban hogy működött a zsidó-keresztény párbeszéd?

GF: Az apám zsidó rokonai mind nagyon szerették az anyámat, már a holokauszt-idők előtt is, amikor az anyám a család védelmének fő alakja lett, mindenkit bújtatott, akit tudott, kihozott a gettóból, egyszerűen a fellépésével. Hozzá kell tennem, hogy a vallási formák már az apám apjánál eltűntek lassan, széttöredeztek... az élettörvényeket tartják a zsidók jobban, akár ösztönösen is, ez a tapasztalatom. A mi családunkban is az élettörvények áthatoltak ezen a közegen, a vallás nem volt olyan fontos, de a szorgalom, a hűség, a családdal való törődés első számú parancs volt. Nagyon szerették egymást a szüleim, mindhalálig együtt élték le az életüket, és ez hatalmas biztonságot adott mindnyájunknak. Azt is mondhatom, hogy én máig ebből tartom fenn magam.

MN: Nem ismerek még egy olyan rendezőt, aki ötven fölött csinálta meg az első filmjét.

GF: Csináltam én korábban is filmeket, ott volt a Priváthorvát és Wolframbarát...

MN: Akkor pontosítok: az első önálló nagyjátékfilmjét.

GF: A Priváthorvát is önálló nagyjátékfilm volt, amit közösen csináltunk Horváth Putyi barátommal. Alacsony költségvetésű, fekete-fehér, ilyet ma már nem lehetne.

MN: Mert drágább, mint a színes?

GF: Ugyanolyan drága, mint a KodakVision, és akkor még nem volt a laborban... A korábbiak pedig, a Da capo, a Naplótöredék pedig 50-60 perces kisjátékfilmek voltak, de főleg forgatókönyvírással foglalkoztam és a Balázs Béla Stúdióval mint vezetőségi tag, nyolc éven át... Tehát ezekkel magyaráznám ezt a viszonylag késői kezdést. De ez egy olyan hisztérikus és őrült szakma, hogy könnyen azt mondhatja az ember, hogy az állandó motiváció fiatalabban tart, mint ha nyugdíjas múzeumőr lennék.

MN: Még nem is beszéltünk a Glamourról, de az már kiderült, hogy az elképzeléseit csak töredékesen tudta megvalósítani.

GF: Hangsúlyozni szeretném, hogy ez egy hosszú forgatókönyv volt, elkezdődött a történet valamikor a tízes években, és tartott volna a köztársaság kikiáltásáig, tehát 1990-ig. De kimaradt belőle a németországi rész is, például az a jelenet, amit a Rajnán szerettem volna forgatni. De, tudja, azt szokták mondani, hogy amit az emberek nem látnak, az nem is hiányzik nekik. Én viszont tudom, hogy mit szerettem volna, és nekem hiányzik.

MN: Mi lett volna a Rajnán?

GF: Elindul egy jópofa alkoholista német nagybácsi egy sivatagi motorkerékpáron, szőlőhegyek között, Budapestre, hogy megismerkedjen a húga zsidó férjével, és itt, az Ilkovics tájékán olyan jól sikerül a bemutatkozás, hogy dacára a német birodalomnak meg a nürnbergi törvényeknek, úgy berúgnak ketten, a német és a zsidó férfi a legteljesebb barátságban, hogy a mamának kell közbelépnie.

MN: Két éve hallottam először arról, hogy készül a Glamour, s ezután folyamatosan jöttek a hírek, szépeket mondtak róla, de olyan hihetetlen viszontagságokról számoltak be, hogy az még magyar viszonyok közt is példa nélküli, és senki nem tudta, mikorra készül el, sőt elkészül-e valaha is.

GF: Pokoli volt. Nálunk a filmcsinálás úgy megy, hogy vannak különböző ígérvények, de nincs elég pénz, a munkát mégis el kell kezdeni, mert különben elvész a pénz, és akkor az ember elindul egy úton, aminek nem látszik a vége.

MN: Hány éve van a Glamourban, mindenestül?

GF: Öt évem, de előtte írtam magamnak egy regényt, és ha azt is hozzászámítom, akkor sokkal több. ´95 tavaszán kezdtünk, így öt évet számíthatok, de ez nem jelenti azt, hogy közben mást nem csináltam. Merthogy egy évben csak tíz napot lehetett forgatni, akkor azt sorba raktam, megvágtam, továbbgondoltam...

MN: Úgy értsem, hogy öt éven át forgatott, minden évben tíz napot?

GF: Igen, és visszanézve el sem tudom képzelni, hogy még egyszer ilyen agyrémbe belemenjek. Ha történik pozitív változás a finanszírozásban, annak arra kell irányulnia, hogy ha egyszer eldönti egy grémium, hogy az a film megvalósulhat, akkor ez a döntés azt jelentse, hogy az a film elkészül, méghozzá a maga idejében: negyven nap forgatás és két hónap vágás, illetve utómunkák után.

MN: Lát erre esélyt?

GF: Nem tudom. Eddig a filmtörvényre vártunk, most valami filmközpontot rebesgetnek... Kissé humorosan megközelítve, Magyarországon nincsenek új történelmi ötletek sem a kultúrában, sem a politikában, itt mindig az van, hogy hol centralizálnak, hol meg decentralizálnak. A Glamourral szerzett tapasztalataim alapján én jobban örülnék egy erős állami mecenatúrának, mint a mostani szétaprózott támogatási rendszernek.

MN: A Priváthorvát és Wolframbarátot ´94-ben mutatták be a szemlén, nagy sikerrel, az utóbbi években tán kétszer is ment a televízióban, aki látta, szerette, de semmit nem tudok arról, hogy milyen volt az utóélete.

GF: Ez nagyon érdekes, mert azt hallottam, hogy kalózkazettákon terjed. Ment egy rövid ideig a Tabán moziban, levetítették a svájci tévében... Egyébként külföldi fesztiválokra nem jutott el, valószínűleg azért, mert nem állt mögötte semmiféle produceri felkészültség, nem tudtuk, hogyan kell ezt csinálni, hová kell elküldeni. Elmondanám, hogy a Priváthorvátot még super 9-esre, egy régi anyagra forgattuk. De olyan nemes emulziók voltak ezek a régi anyagok, hogy tökéletes állapotban lehet ma is élvezni, mert akkor még több volt az ezüst az emulzióban. Hallottam, hogy ma megint sikk super 8-ra forgatni, ami engem is nagyon érdekel, csak tisztázni kell, hogy utána milyen hordozóra kerül az anyag, mert ha nem tudom tovább vinni, akkor hiába forgattam le egy filmet emberekkel, állatokkal, tárgyakkal...

MN: Igaz a hír, hogy Magyarország a Glamourt fogja Oscarra javasolni?

GF: Igen, de ekörül van egy félreértés, amit szeretnék eloszlatni. Ez úgy fest, hogy itt minden évben vagy két évben kijelölnek egy filmet, de ez még nem azt jelenti, hogy bekerülhet abba a bizonyos nominált ötbe, amit több száz film közül választanak ki. Aztán előtte két hétig mennie kell a filmnek egy amerikai moziban, amit mi itthonról elintézni úgysem tudunk, tehát ez, a Glamour kiválasztása nem több, mint egy magyar gesztus.

Bori Erzsébetházasság ez, és hosszú távú stratégia, nem pedig taktikai húzás: rövid távon nem mentesít a zsidó sors viszontagságaitól, nem beszélve arról, hogy mindjárt kezdődik a népi demokrácia elnevezésű résztáv államosítással, kitelepítéssel, egyebekkel. A Glamour megosztott első díjas lett a filmszemlén, és múlt héttől vetítik a moziban.

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2000/43. (10. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra