Európai Unió: A nyitott kapuk döngése

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
2000/11. (03. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Gazdasági óriás, politikai törpe - szokták mondani az Európai Unióról, egyfelől világgazdasági súlyára, másfelől viszont arra utalva, hogy a tizenöt tagország mindeddig képtelen volt egyetlen, erőteljes szereplőként jelentkezni a világesemények porondján. Márpedig a mostani, egyelőre beláthatatlan hosszúságú csatlakozási fordulóban az a furcsa helyzet alakult ki, hogy miközben az uniós tagság várományosainak vágyvilágában az óriás vonzó sziluettje lebeg, a belül lévők a törpét szeretnék legalábbis normális testalkatúvá szabni, és az ajtón zörgetőket is arra ösztökélik, hogy ehhez a majdani ütőképes nemzetközi politikai tényezőhöz igyekezzenek felnőni.

Gazdasági óriás, politikai törpe - szokták mondani az Európai Unióról, egyfelől világgazdasági súlyára, másfelől viszont arra utalva, hogy a tizenöt tagország mindeddig képtelen volt egyetlen, erőteljes szereplőként jelentkezni a világesemények porondján. Márpedig a mostani, egyelőre beláthatatlan hosszúságú csatlakozási fordulóban az a furcsa helyzet alakult ki, hogy miközben az uniós tagság várományosainak vágyvilágában az óriás vonzó sziluettje lebeg, a belül lévők a törpét szeretnék legalábbis normális testalkatúvá szabni, és az ajtón zörgetőket is arra ösztökélik, hogy ehhez a majdani ütőképes nemzetközi politikai tényezőhöz igyekezzenek felnőni.

Nem mintha gazdasági téren már tejjel-mézzel folyna minden az EU-ban. Az, hogy a tizenegy tagországra kiterjedő közös valuta, az euró fennállásának tizennégy hónapja alatt a dollárhoz képest inkább csak veszített az értékéből, nem feltétlenül tragédia, és az sem biztos, hogy mindig mindent alá kell rendelni a gazdasági növekedés rideg célkitűzésének, a munkavállaló érdeke, az életminőség pedig smafu. Az egymástól elsősorban szociális, jóléti berendezkedésükben eltérő gazdasági modellek globálpiaci versengésében nem lehet rövid távon győztest hirdetni. De a gazdasági verseny ettől még zajlik, nincs mese, rá kell fokuszálni az erőfeszítéseket. Az alrégiókra bontott uniós térképen, amelyen különféle színek jelzik egy-egy térség központi támogatottságának okát és mértékét, a tarkaság az úr, és szerény kisebbségben vannak a fehér foltok, amelyek ez esetben azt hivatottak jelezni, hogy az adott terület kizárólag önerőből prosperál.

Az uniós gépezet

Hétfő dél van, és az Európai Bizottság (EB) ilyenkor szokásos sajtótájékoztatójára érkezünk rohanvást, de alig megkésve, EU-tanulmányozó magyar újságírók. Húsz-egynéhány oldalas munkaanyagot mutatnak be éppen, az Európa Tanács (az EU legfelső, a tagországok első embereiből illetve tárgykörönként éppen illetékes minisztereiből, EU-nagyköveteikből és mindenféle állandó munkacsoportokból összetevődő, saját hivatalnoki apparátussal rendelkező döntéshozó szerve) március 23-24-i lisszaboni rendkívüli tanácskozására készült. Növekedés, minél teljesebb foglalkoztatottság, a szaktudás mint sarokkő, szociális biztonság, a lemaradók, kirekesztődők felkarolása, minden, ami szép és jó, amit épeszű kormányzat az országa számára csak álmodni képes. Érezhető a fogadtatás hangulatán: ilyen papírokat naponta köp ki magából a böhöm uniós gépezet, csak az EB-n belüli tizenötezer alkalmazottjával. Megfogalmazta már ezeket a célkitűzéseket a decemberi helsinki csúcs is, és az akkorra készült, hasonló természetű munkaanyag a htttp://europa.eu.int webhelyen könnyen kikereshető, és így tovább, visszafelé. Aztán pedig eljő a két március végi nap, és ha csak tizenöt miniszter csak két-két percnyit szólna hozzá a lapokon sorakozó bizottsági ajánlások közül mondjuk húszhoz-húszhoz, akkor ott nem lehetne sem alvás, sem ebéd, de még pisiszünet sem.

Ennek ellenére az EU mégiscsak működik - csak éppen nem tud lépni mindenben, amiben kellene. Az előrelépés észrevehetetlenül, kicsinyenként történik, apró részintézkedésekben, amiben éppen sikerül összhangot teremteni. Most sok minden egyéb mellett éppen soron van a csatlakozások kérdése is, de tudomásul kell vennünk, hogy nem ez áll a napirendben a főhelyen. Ott foglal viszont helyet a közös ügyek mozgatására jellemző nehézkesség megváltoztatása, a belső reform. Már tizenöt álláspont egyeztetése is a tehetetlenség szélére sodorja az uniós apparátusokat, ha a döntéshozatal szerkezete marad a régiben, a bővítés után azonban végképp nem mehet így tovább.

Az intézmények reformja

Ezért kezdődött el a múlt hónapban az uniós külügyminiszterek kormányközi konferenciája, amelynek a tervek szerint az év végéig be is kell fejeződnie. A konferenciának három fő témája van. Mindhárom esetben világosak az elképzelések, a baj csak az, hogy nem egységesek, sőt. És kevéssé látható, hogyan születik majd megegyezés, főleg, mert abban sincs összhang, hogy a véglegesség igényével szülessenek meg a reformok, vagy csak ideiglenesen döntsenek, annyit változtatva, amennyi az első bővítési kör előtt mindenképpen szükséges. Az utóbbi elsősorban Párizs eltökélt álláspontja, amelynek keresztülverésében sokat segíthet, hogy a következő félévben Franciaország lesz az EU soros elnöke. A franciák offenzív módon közelítenek a feladathoz, látszik, hogy iramot próbálnak diktálni, belesodorva alkalomadtán a nehézkes akadékoskodókat is saját elképzeléseik keresztülvitelébe. Ráadásul Párizsban paradigmaváltás zajlott le, a francia szuverenitás törekvése uniós szuverenitássá fogalmazódott át az elmúlt évek során.

Tehát a feladatok. Az első az EB átszervezése. A mostani rendszerben a nagy országok két-két, a kicsik egy-egy taggal képviseltetik magukat a testületben, ami a teljes, tizenhármas bővítés után már egy közös döntésekre képtelen, harmincöt tagú kollégiumot jelentene. Az EB-nek számos kicsi, de konkrét kérdésben kulcsszerepe van, döntéseit azonban csak akkor lehet elfogadtatni a tagországokkal, ha mindenütt úgy érzik, hogy nem szenvednek csorbát a hazai érdekek a megfelelő képviselet hiányában. Ez szólt az eddigi rendszer mellett is, most viszont - szintén Párizs felől - a kollektivitás gondolatát sodorták be az uniós köztudatba az új ideológiai szelek. Ez egy minél szűkebb bizottság egyhangú, a nemzeti érdekektől függetlenedni képes döntéseit jelentené, amelyeknek az elfogadtatásához viszont e kollektivitás hiteles volta is szükséges. Kérdés, hogyan érhető ez el a majdani pozitív tapasztalatok puszta reményére hagyatkozva. Egy bizottsági javaslat szerint a szűkre szabott bizottságban rotációs rendszer érvényesülne, vagyis a tagországok között mindig volna néhány, amelynek nem volna éppen főbiztosa Brüsszelben egy-egy időszakban.

Aztán a szavazási arányok és súlyozások. Milyen módszerrel kellene átalakítani a minősített többség szabályrendszerét úgy, hogy ne képződjenek a kis országoknak túlságosan kedvező, így a nagyok közvéleménye számára elfogadhatatlan arányok, de a nagyok kis létszámú csoportjának se álljon módjában kisemmizni a kicsiket? A legújabb ötlet: egyszerű többség úgy, hogy a szavazók csoportja egyszersmind a lakosság többségét is képviselje. Egyáltalán, mely kérdések esetében legyen elég a minősített többség? Amikor csak lehet - így a tagok többsége, de azokban az ügyekben, ahol kinek-kinek a saját érdekei sérülhetnek, valamennyi ország az egyhangú szavazás követelményének fenntartását követeli.

Kifelé közösen

Minderről a francia EU-misszión kapunk lendületes tájékoztatást. Pierre Vimont nagykövet azonban ennél jóval messzebbre tekint, és már a közös védelmi rendszer kialakításának esélyeit latolgatja - ez tudnivalóan az együttes külpolitizálással alkot csomagot. Szerinte terv és valóság távolsága kisebb lesz az időben, mint amekkora a közös valuta bevezetésének idején volt. Mi változott hát a nemzeti szuverenitást féltő, különösen a francia aggályok terén? A MaNcs velős kérdésére a diplomata a délszláv tökölődéseket követően feléledt euro-öntudatra hivatkozik, rámutatva, hogy nem is annyira a francia, mint inkább a hagyományosan atlantibb elkötelezettségű brit álláspontban tapasztalható látványos elmozdulás az elmúlt két évben.

A magyar sajtó munkásait persze mindezeknél sokkal, de sokkal jobban izgatja a bővítési ütemterv. Intézményről intézményre, tájékoztatóról tájékoztatóra haladva, egyre messzibbnek tetszik a fényes jövő. Giorgio Bonacci, a mi csatlakozási ügyeink felelőse azt mondta, hogy nem az a fontos most, kit vesznek fel, kivel együtt és mikor: a lényeg az, hogy a folyamat hosszú távon is értékálló, tartós eredményeket hozzon, arról nem is szólva, hogy a csatlakozáshoz szükséges reformokra mindenképpen szükség van, függetlenül a tényleges tagsági viszonytól. Vimont nagykövet szinte tréfálkozott a türelmetlenségünkön, amikor úgy fogalmazott, hogy ne féljünk, megadja nekünk az EU a kellő időt a felkészüléshez. És ettől kezdve nem féltünk többé. A francia EU-képviselet sajtóosztályának vezetője a MaNcs más irányú kérdésére adott válaszában ehhez még azt a kijózanító - bár nem kifejezetten a mi kis hazánkra utaló - megjegyzést fűzte, hogy a jelentkezésből nem következik automatikusan a csatlakozás.

Milton úr, Solana külpolitikai főmegbízott és eurofőtitkár tanácsadója, főnökét idézve azokat a meggondolkoztató szempontokat sorolta egy balvégzetet sejtető konzíliumi orvos szóvivő komorságával, amelyek az unió bővítésével járó felelősség súlyát fokozzák. Szélesebbé válik a kulturális sokféleség, és ez szükségessé teszi az EU alapértékeinek a pontosítását, túl azon, hogy jogállamiság, emberi jogok, hasonlók. (Márpedig - hallhattuk több ízben is - az alapértékek tevőleges elfogadása a csatlakozás alfája és omegája, minden egyéb, mint például a gazdasági teljesítmény csak ez után következik.) Ráadásul mindeközben a tagországok népességének csökkenésével járó gazdasági következmények orvoslásából, nevezetesen a bevándorlásból adódó nehézségek kiküszöbölésén is szakadatlanul munkálkodni kell. Emellett drámai módon megváltozik a - láttuk: még épp csak kialakuló - közös külpolitika feltételrendszere. Hogy az EU határos lesz Oroszországgal, az még csak hagyján, de ha Törökország majdani csatlakozásával is számolunk, például Szíriával és Irakkal egészül ki a bizarr szomszédság.

De mire is kellünk?

Ezzel a kérdéssel zaklatta a MaNcs az uniós előadókat, akik közül Solana főmegbízott minapi vérbeli NATO-főtitkárként a béke és a biztonság közös európai érdekére hivatkozott. Simonneau, a már citált francia követségi sajtófőnök szerint az uniós közvélemény tudván tudja, hogy kivételes alkalom érkezett el az átfogó európai megbékélésre, amely annak idején szűkebb körben az európai gondolat kiindulópontja volt.

Gilles Briatta tanácsos ugyanezen a helyszínen elismeri, hogy a tagországok közvéleménye ellenében természetesen nem lehetséges a bővülés. (A majdani, országonkénti ratifikációs folyamatot pedig egy másik hasonlónak kell megelőznie: a belső reformok elfogadtatásának parlamenti, de esetenként akár népszavazásszinten, és ez sem fogja gyorsítani a csatlakozási folyamatot.) De szerinte nem a várható költségek gondolkoztatják majd el az EU polgárait, hanem az a kérdés, hogy készen állnak-e ők maguk - nem is beszélve rólunk - a megosztott szuverenitásból, az egy közösséghez való tartozásból adódó erőfeszítésekre. Más szóval az a jelenlegi EU-érdekeknek alsó szinten már megfelel, ha a bővítéstől biztosan nem lesz - ott, bent - rosszabb. Ami pedig az anyagi hasznot illeti, ez mindenképpen kölcsönös kell hogy legyen. És ezt, ha más nem, az mindenképpen segíti, hogy a már most is gyarapodó támogatások előnyei - például az EU-n belüli cégeknek jutó megbízásokon keresztül - ott is lecsapódnak.

A hangsúly tehát a viszonosságon van - és jó, ha ezt tudomásul vesszük, és nem hisszük, hogy elég lesz majd a markunkat tartani. Nem mi alkotjuk a játékszabályokat, de nekünk lesz jó, ha betartjuk őket.

Kovácsy Tibor

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
2000/11. (03. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra