Magyar Narancs: Ahogy könyvében is írja, Budapest helyzete végig sajátos volt a két világháború között, hiszen itt soha nem törölték el a szavazás titkosságát, hellyel-közzel még az arányosságot is biztosították, a választást pedig a szokásosnál rafináltabb eszközökkel igyekezett manipulálni az akkori kormányzat.
Ignácz Károly: A történeti irodalom Budapesttel kapcsolatban hagyományosan azt emelte ki, hogy az ország más részeihez képest mennyire demokratikusak, menynyivel szabadabbak voltak a választások a két világháború között. Ez azonban csak akkor igaz, ha a parlamentiekre tekintünk - a helyi választások vizsgálatánál ugyanazokkal a tendenciákkal találkozunk, mint az ország más részein. A cél minden esetben a valódi politikai váltógazdálkodás megakadályozása volt. Ha az ellenzék esetleg többségben lenne a szavazatok szintjén - ami a 20-as évek közepén Budapesten így is volt: a liberálisok és a szociáldemokraták ekkor szövetségben indultak, és megszerezték a szavazatok abszolút többségét - akkor rögtön jöttek olyan eszközök és módszerek, amelyekkel meggátolták, hogy átvegyék a budapesti Városháza feletti uralmat.
MN: Erre ott voltak a politikai kinevezettek a fővárosi közgyűlésben - egy idő után már ötvenen.
IK: A politikai kinevezettek száma - a törvényi szabályozás fokozatos módosulásával - folyamatosan emelkedett. A 20-as évek közepén éppen ezen múlt, hogy a jobboldal meg tudta őrizni a többségét a fővárosi közgyűlésben. Előre kineveztek a jobboldalhoz intézményesen vagy a politikai, világnézeti szimpátia alapján kötődő személyeket, akik utóbb biztosították, hogy például a polgármester-választásnál érvényesüljön a kormányzat akarata, és semmiképpen se legyen liberális, pláne baloldali vezetője a városnak. 1935-re a testület 40 százalékát elérte a kinevezettek, örökös tagok, illetve különböző jobboldali szervezetek által delegált képviselők száma.
MN: 1919-1921 ebből a szempontból is cezúra volt: az addig irányító liberális elit képviselőit mindenképpen szerette volna kizárni a város irányításából az ellenforradalmi, keresztény-nemzeti kurzus által felszínre dobott új, jobboldali politikai csoport.
IK: A századfordulótól a világháború végéig terjedő korszakot, melyet Bárczy István polgármester, majd főpolgármester nevével szokás jellemezni, már a maga korában is liberális jelzővel illették. De azt is el kell mondani, hogy ez a városvezetés egyáltalán nem demokratikus keretek között szerveződött - egy elavult választási rendszer és a csak a lakosok nagyon kis hányadára kiterjedő választójog mellett.
MN: Ehhez még jöttek a közgyűlésbe vagyonuk miatt bekerülő virilisták...
IK: Így van, ott voltak a testületben ők is - de a közügyek intézésébe még választóként is csak a vagyonosabb rétegek tagjai szólhattak bele, a fővárosi lakosság 5-10 százaléka. Ennek köszönhetően maradhatott fenn a liberális városvezetés. Az ellenforradalmi erők 1919-1920-ban mindenképpen fel akarták számolni ezt a helyzetet. Ezt abból is jól láthatjuk, hogy míg vidéken fenntartották az addigi önkormányzati testületeket, akkori nevükön törvényhatósági bizottságokat, addig Budapesten felfüggesztették a működésüket. A virilizmus eltörlése önmagában is ellentmondásos: elvileg a tömegdemokrácia megteremtésének állomása - konkrétan, ez esetben viszont a liberális városvezetők kiszorítását is szolgálta. A jobboldal egyébként az 1920-as budapesti, általános választójogon alapuló törvényhatósági választásokon enélkül is megkapta a szavazatok többségét, és legyőzte a liberális pártokat - ám a történetből ekkor hiányoztak a szociáldemokraták, akik a belpolitikai helyzet és üldöztetésük miatt nem vettek részt sem az az évi parlamenti, sem a budapesti választáson.
MN: Lett aztán az ellenforradalmi, keresztény-nemzeti jobboldalnak egy sajátos fővárosi pártja: a Keresztény Községi Párt, azaz a Wolff-párt. Ez a 20-as években sokszor a hivatalos Bethlen-féle irányvonalhoz és a kormánypárthoz képest is jobboldali, ellenzéki irányvonalat vitt.
IK: Az 1920-ban megalakult, Wolff Károly vezette fővárosi keresztény párt radikálisan jobboldali, antiszemita irányt képviselt. Propagandájukban a korábbi liberális városvezetést összekötötték a zsidósággal, és a főváros valamennyi problémáját erre egyszerűsítették le. Megújult, tisztán keresztény - értsd: nem zsidó - városházi vezetést szerettek volna létrehozni. Amikor Bethlen István miniszterelnök konszolidálni próbálta az országot, egy idő után elérkezett a fővárosi "rendteremtéshez" is. Hogy megtörje a Wolff-féle jobboldali vezetés uralmát, kormánybiztost nevezett ki Budapest élére. A választók szintjén ez nem volt túl sikeres, ahogy ezt az 1925-ös választás is megmutatta, de mégiscsak kompromisszumra kényszerítette Wolffékat. Onnantól kezdve ők és a megszerveződő fővárosi kormánypárt csak közösen tudták irányítani Budapestet. Ez ugyan a 20-as évek második felére valamiféle mérsékeltebb politikát hozott, de Bethlen mindebből azt a tanulságot vonta le, hogy jobb inkább csökkenteni a főváros autonómiáját s kevesebb jogkört adni a választott közgyűlésnek.
MN: Léteznek csaknem közhelyszerű leírások Budapest választói földrajzáról: Budán, pláne a hegyvidéken a jobboldal szokott jól szerepelni, a részben zsidó gyökerű Lipótvárosban, Újlipótvárosban, Terézvárosban a liberálisok, a tipikus munkáskerületekben, Angyalföldön, Újpesten, Csepelen pedig a szocdemek. A két világháború között végig érvényesültek efféle tendenciák?
IK: Ha az ember térképre viszi az eredményeket, akkor könnyen juthat efféle következtetésre. Főleg a liberálisoknak volt stabil támogatottságuk - ami 1922-től egészen 1939-ig végig érvényesült az említett kerületekben. Azonban ezek csak további analízisre szoruló együttállások - alaposabb vizsgálat után arra jutottam, hogy két törésvonalat érdemes alaposabban tanulmányozni. Az egyik egy vallási, kulturális törésvonal, a keresztény-zsidó, a másik pedig az alsóbb és a felsőbb rétegek, leegyszerűsítve a polgárok és a munkások között húzódó. A keresztény-zsidó törésvonalat nagyon erőteljesnek éreztem; és az adatok is ezt mutatták. Nemcsak a választók, de a pártok szintjén is érezhető ez az elkülönülés - ahogy egyes társadalmi szervezetek, keresztény felekezetek is betagolódtak ebbe a dichotóm helyzetbe. Ebből azonban nem következik az, hogy például az izraelita vallásúak szavazói magatartása egysíkú lenne. Vezetőik elfogadták a bethleni konszolidációt, díjazták Bethlen mérsékletre törekvését, és személyükben is megjelentek a kormánypárti listákon. Ezek a politikusok azonban nem tudtak maguknak nagyobb tábort teremteni. A másik végletet nézve a szegényebb, alacsonyabb státuszú izraelita vallásúak valószínűleg nagy számban választották a szociáldemokratákat. A zöm azonban végig a liberálisokra szavazott - függetlenül attól, hogy az idővel legjelentősebbé váló liberális csoportot egy német eredetű, volt keresztény párti politikus vezette...
MN: ' volt Rassay Károly.
IK: Akinek hangsúlyozott törekvése volt, hogy átlépjen ezen a keresztény-zsidó törésvonalon, de ebben nem járt sikerrel. A másik oldalon Bethlen is megkísérelte ezt áttörni: egy beszéde szerint felekezeti különbségek nélkül kell egy egységes polgári pártot szervezni. De nem sikerült - hiszen nem tudta sem a jobboldali polgári, sem a liberális szavazókat ebbe a táborba csábítani. A törésvonal erősebbnek bizonyult - annál is inkább, mert bizonyos politikai erők érdekeltek voltak a fenntartásában.
MN: A látszólag titkos választási körülmények között is rafinált metódusok léteztek a szavazás eredményének befolyásolására.
IK: A választási csalásokat és a kiskapukkal való játszadozást nem ma találták ki. A mindenkori kormányzat és a közigazgatás sokszor megpróbált egy-két százalékot nyerni kormánypárti, illetve jobboldali támogatottjai számára. Kezdve azzal, hogy nem a választásra jogosultak számától tette függővé, hogy egy adott fővárosi kerületben hány mandátumot lehet megszerezni: minden kerületben azonos számú mandátumot osztottak ki, ami nyilvánvalóan sértette a választójog egyenlőségét, és aminek révén egy ellenzéki szavazat kevesebbet ért. Hasonló módon lehetett játszani a névjegyzékekkel - annál is inkább, mert a választásokat szinte soha nem akkor tartották meg, mikor a törvényben rögzített idejük lett volna. Előre hozták vagy elhalasztották őket - attól is függően, hogy a hatalmon lévőknek mi állt az érdekükben. A helyhatóságiakat mindig, a parlamentieket is sokszor. Nem volt cél a valós politikai váltógazdálkodás, ezért a mindenkori miniszterelnök hatalmi igényeitől függött, mikor vannak a választások. Gömbös Gyula miniszterelnökként például azért küzdött az előre hozott választásokért, hogy leválthassa a még Bethlen által rekrutált kormánypárti frakciót - ezt végül sikerült is elérnie 1935-ben. Ebből azért származott probléma, mert a választói névjegyzékek igen lassan, egy év alatt készültek el. Az előre hozott választásokon állandó probléma volt a friss névjegyzék - Gömbös például az 1935-ös törvényhatósági választások alkalmából ezt úgy oldotta meg, hogy jó lesz az öt évvel ezelőtti - egyáltalán nem zavarta, hogy abban szerepeltek halottak és olyanok is, akik már el is költöztek a fővárosból.
MN: A budapesti választási eredményekből az tűnik ki, hogy az erőviszonyok kiegyenlítettek voltak, s néha a baloldali-liberális oldal felé billentek - kivéve az első és az utolsó választáson. 1920-ban még nagyon erős a jobboldali, keresztény párti fölény, 1939-ben pedig a hagyományos jobboldal mellett a szélsőjobboldal előretörése is kitűnik.
IK: Saját kutatásaim alapján arra jutottam, hogy például 1920-ban az első titkos és lényegében általános fővárosi parlamenti és helyhatósági választáson a jobboldal, a keresztény pártok fölénye igazából pont a szociáldemokraták kiszorításából táplálkozott. Két évvel később, amikor már szabadon elindulhattak a parlamenti választásokon, a szocdemek átütő sikert értek el: a szavazatok 40 százalékát megkapták. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a liberálisok is hozták a szokásos 20-23 százalékukat, akkor jól látható, hogy ekkor majdnem kétharmados többséget élveztek. Ezt az eredményt később különböző okokból, például a választójogosultak számának fokozatos csökkentése miatt már nem tudták megismételni, de 1935-ig közel azonosan szerepelt a korántsem egységes szociáldemokrata-liberális blokk és a jobboldal. Az igazi áttörés 1939-ben történik: ekkor jelennek meg a fővárosban a szélsőjobboldali, nemzetiszocialista pártok, s az ő előretörésük a három hagyományos politikai oldalt különféleképpen érintette. A liberálisokra leadott szavazatokat gyakorlatilag nem befolyásolta - az esetükben is látunk ugyan szavazatarány-csökkenést, ám ez jól kimutathatóan a II. zsidótörvény választójogot korlátozó és a választáson való részvételt bürokratikus tortúrához kötő rendelkezéseiből fakadt. A nyilasok előretörése egyformán érintette a hagyományos jobboldal és a szociáldemokraták táborát - a szélsőjobboldali pártok kettejük rovására erősödnek meg. Budapesten a hagyományos jobboldal 35 százalékos eredményt ér el, a nyilasok és más szélsőjobboldali pártok 30 százalékot, a liberálisok és a nagyon meggyengült szociáldemokraták együtt is csak 26 százalékot.
MN: Ha megnézzük az ön által készített térképeket - habár tudjuk: nehezen lehet korrelációt megállapítani konkrét választói csoportok és adott pártok között -, látni lehet, hol voltak nagyon erősek a nyilasok. Mindenekelőtt "budán meg a Pest környéki választókerületekben. S bár tényleg látható, hogy a hiedelmeknek is megfelelően miként változott a vörös Csepel zöld Csepellé, nem mindenhol törtek át a nyilasok.
IK: A nyilasok támogatottsága nagyon nehéz kérdés - habár igen sok esettanulmány készült az ország különböző pontjain a nyilasok és általában a szélsőjobboldal előretöréséről. A főváros vonatkozásában nagyon jól látszik, hogy nemcsak a munkásdominanciájú választókerületekben szerepeltek jól, hanem budai elit kerületekben is. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem állja meg a helyét az a feltételezés, hogy a gyári ipari munkásság egyértelműen szociáldemokrata lett volna a nyilasok megjelenéséig. Ebben a csoportban különbséget lehet tenni magánszférában és közszférában foglalkoztatottak között. A hatalomnak is határozott törekvése volt, hogy ne engedje a közszférában dolgozók körében a baloldali szervezkedést, agitációt. A Bethlen-Peyer-paktumban 1921-ben kifejezetten rögzítették, hogy a szakszervezetek nem szervezkedhetnek a közalkalmazottak között. Akad egy olyan elemezhető szavazókörünk is, ahol lényegében csak gyári munkások laktak: ez az egykori MÁVAG- (mostanában Ganz) telep: itt bizony 1930-ban 70 százalékot ért el a jobboldal, és csak 20 százalékot a baloldal, a szocdemek. Más példák is adódnak arra, hogy MÁV-osok, postások, önkormányzati, állami alkalmazottak által lakott, egyébként jellemzően munkásvárosrészekben a jobboldal kifejezetten erős volt, és már 1939 előtt jobb eredményt ért el, mint a baloldal. Amikor ezeken a helyeken megerősödnek a nyilasok, akkor nagyon nehezen lehet elkülöníteni, mennyit vittek el a szociáldemokratáktól, és mennyit a hagyományos jobboldaltól.
MN: Másfajta tendenciák ugyanakkor nyilvánvalóak - a nyilasok meg Lipótvárosban nem tudtak szavazatokat szerezni.
IK: Egy pártnak a bázisát nem tudta elérni, sőt még inkább öszszekovácsolták őket: ezek az akkor Rassay vezette Polgári Szabadságpárt, a liberálisok. Ahol ők jól szerepeltek, ott a nyilasok gyengén - és fordítva. Ebben van egyfajta komplementaritás, míg a jobboldal, a szociáldemokraták és a nyilasok bázisa keveredik. Ugyanakkor a szociáldemokraták politikai mintázata 1939-ben is ugyanolyan, mint korábban. Angyalföldön maradtak a legerősebbek, s ez a régió azért különleges a többi, inkább alsóbb státuszúak által lakott kerületekhez - "budához, Kőbányához, Ferencvároshoz - képest, mert ez volt a leghomogénebb munkáskerület: itt laktak a legtöbben bérlakásokban, és itt dolgoztak a legtöbben a magánszférában.
MN: Ráadásul tipikusan nagyüzemekben dolgoztak.
IK: Így van, és ez lett a két világháború között, maradt 1939-ben, 1945-ben, de még 1990 után is a baloldal legstabilabb bázisa.
MN: A könyvben megtalálható térképeket tanulmányozva látható, hogy nem feltétlenül igaz a legenda, miszerint az 1939-ben a nyilasokra szavazó kerületek '45-ben mind a kommunistákra voksoltak volna. Ugyanakkor látszik, hogy 1945-ben is jól azonosíthatók baloldali és jobboldali kerületek - sokszor a máig is élő megosztottságnak megfelelően.
IK: Nekem az 1945-ös mintázat sokkal inkább az átlagos két világháború közötti - mondjuk, az 1930-as -, még nyilasok nélküli megoszlásra hasonlít. A kisgazdapárt 1945-ös jó eredményei sok tekintetben a hagyományos jobboldalra szavazó kerületekben születtek, a liberálisok és a szociáldemokraták korábbi jó eredményei pedig 1945-ben is a baloldali pártok jó szereplését előlegezték meg. Egymás mellé helyezve a térképeket nemcsak hasonlóságot, de határozott összefüggéseket is találunk.
MN: Az is jól látszik, hogy a rendszerváltás első két évtizedében Budapest remekül reprodukálta a már a 20-as, 30-as években meglévő szociáldemokrata, liberális, keresztény-nemzeti jobboldali háromosztatúságot - sokszor ahhoz hasonló választásföldrajzi megoszlással, sajátosságokkal.
IK: Abból a szempontból nem meglepő, hogy ezek a legnagyobb, legjelentősebb hagyományos ideológiák. Budapesten az 1998 és 2006 közötti önkormányzati választási térképek és szavazóköri megoszlások feltűnő hasonlatosságot mutatnak a két világháború közöttiekkel - s bizonyos tekintetben az 1945-ösökkel is. Azóta sok minden megváltozott a városban - ennek dacára az egyes városrészek ma is őrzik azokat a kulturális, sokszor társadalmi, politikai karakterüket, melyek kapcsán a két világháború között is emlegették őket. Ahogy ezek a társadalmi-kulturális különbségek eltérő politikai-választói magatartást eredményeztek a Horthy-korszakban vagy 1945-ben, úgy történt 1990 után is.
