Fidesz-nagygyűlések: Kevés közben jön meg az étvágy

szerző
Antal Dániel
publikálva
2002/16. (04. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Délelőtt 11-kor érek a Kossuth térre, és a kordonok elhelyezéséről azonnal megsejtem, hogy itt filmezés készül: látható ugyanis, hogy a jobboldal tömegtüntetését a Kossuth téren kívül kívánja megrendezni.

Délelőtt 11-kor érek a Kossuth térre, és a kordonok elhelyezéséről azonnal megsejtem, hogy itt filmezés készül: látható ugyanis, hogy a jobboldal tömegtüntetését a Kossuth téren kívül kívánja megrendezni.Ekkor még nagyon kevesen vannak, főleg vidéki MIÉP-esek és rajongó családok lézengenek. Gondolom, bevették, hogy egész napos program lesz, és megjöttek az első vonattal. Egy fa alatt tanárnőjük vezetésével egy gimnáziumi osztály fiútagjai táboroznak, kokárdában. A kordonnál Orbán-rajongó családok fogják az első sort, mint augusztus 20-án a tűzijátéknézők. Stadionhangosítás, jazzrock. A terv, mely tetté válik majd, már most körvonalazódik: a tömeget az utcákba kell szorítani. Az újságírók úgy mérik a tüntetés nagyságát, hogy mennyien nem férnek el a Kossuth téren: hát férjenek el minél kevesebben. A kordon vonala a 2-es villamos pályája, a tüntetők csak azon kívül, az úttesten állhatnak. A tér kétharmada-háromnegyede így kiesik. A hangszórókat a környező utcákba telepítik.

Leni Riefenstahl óta a tömegek filmezése klasszikus tananyag, minden közepes diktatúra kitermelte a maga kismestereit. Az Ezüsthajó stábjának és a reklámfilmes Káel Csabának

az akarat diadala

vélhetőleg a Bánk bán volt, de az utolsó nagy operettfilmet még becsületből elvállalták a "nemzetgyűlésről", mert volt képük hozzá. Karácsonykor megírtuk: verhetetlenek vágóképben (A nagy átdobások éve, Magyar Narancs, 2001. december 20.), a vizuális aláfestést most a totalitárius rendszerekben divatos számmisztikához (tüntetők száma, kék cédulák, a "saját" áldozatok számának méricskélése az ellenféléhez, saját/más etnikai csoportok aránya a médiában/hivatalokban, szaporodási/halálozási mutatók stb.) teremtették meg. A "nemzetgyűlés" a magyar jobboldal Csurkáig, Király B. Izabelláig visszanyúló kedvelt hagyománya: ők általában akkor szerveznek bázisdemokratikus gyűlést (melynek legitimitását a résztvevők zsebéből kilógó tősgyökér biztosítja), amikor a választott Országgyűlésben kisebbségbe kerülnek (vagy be se).

Ennek filmezése önmagában nem különösebb kihívás, noha lehet művészi szinten is művelni. Az ezüsthajósok ezúttal Alan Parkertől nyaltak, és az Evitában jól bevált Alkotmány utcát választották fő terepnek. Talán abban is bíztak, hogy a tüntetők legalább a Lipótvárost megtöltik, így a környező utcákat is kihangosították, de ott csak az epicentrumba igyekvők hallgatták a szöveget. Maga a tüntetés az Alkotmány utcán kívül a csonka Kossuth térre, a Vértanúk terére, a Balassi utcának a Markó utcáig terjedő szakaszára és a teret övező utcák legelejére korlátozódott. A környező utcákon csak a tömeg felé tartókat láthattuk, és szórólapozókat mindenütt. Kihívóan közel megyek el az aktivisták mellett, de nekem nem adnak - csak nekem nem adnak, csak rajtam nincs kokárda. Itt a hangszórók szinte kihalt utcáknak szólnak, a Kálmán Imre utca jóformán üres, keresztirányban, a Szemerében zavartalan a forgalom.

Hányan vannak?

Tűzijáték idején a Petőfi hídtól az Árpád hídig áll a tömeg, meg a hegyoldalakon, meg a Belváros utcáin, de egymillióan akkor sincsenek. A másfél millió résztvevő 25 kilométernyi autómentes belvárosi utcán fért volna el: de még az autókat sem vitték el; a másfél millióhoz az egész ötödik kerület közfelülete sem lett volna elég.

Közelíthetünk másfelől is.

A fővárosban a jobboldal mindösszesen 424 000 listás szavazatot kapott (igaz, ebben értelemszerűen nincs benne az a 154 voks, amit dr. Béres Béla kasszírozott "buda kisgazda érzelmű polgáraitól). Ehhez kellett volna még hozni vagy 800 ezer embert, akár egymilliót is vidékről - attól függően, hogy melyik hazugságot kívánjuk cáfolni, illetve hogy hányra taksáljuk a téren tartózkodó nem szavazókat, vagy nem jobboldali szavazókat. Mivel 11-kor még alig lézengtek a tüntetők a városban, erre négy órájuk lett volna. Márpedig azt a magyar királyi csendőrség történetéből tudjuk, hogy ez teljesíthetetlen logisztikai feladat: még marhavagonokban sem lehet ennyi embert ilyen rövid idő alatt mozgatni. Ezen négy óra alatt Budapest pályaudvaraira percenként több teli szerelvénynek kellett volna érkeznie (a buszok a maguk ötven utasával reménytelenül csekély hatékonyságú eszközök, ráadásul sok különbuszon még tízen sem ültek).

A demonstráció erős félházas MIÉP-tüntetésnek mehetett volna el: 120-150 ezer ember lehetett jelen. A Fidesz ezüsthajósai nem csak a perónista hagyomány miatt tértek át a Hősök teréről a Lipótvárosra: a királyok lába előtt látszott volna, milyen kevesen vannak. Ennek megfelelően a téren a panorámaképek készültek hipernagylátószöggel, míg a tömegérzést az Alkotmány utcaiak szállították jó sok magyar zászlóval. És míg az Evitára Madonna erotikus mítosza vitte a statisztákat, ide a MIÉP. Még akkor is, ha szokásos kellékeikből csak a pártzászlók és a helységnévtáblázások maradtak meg, a nemzetgyűlési hagyomány okán (Philip ujjongva fedezi fel később a gyöngyösi táblát, ahol - szerinte - most fantasztikus érzés lehet a polgári kormány szavazójának lenni).

A hit erejével

A vágóképek elkészülnek hamar, ötkor már megy is haza a tömeg. De a statisztákra még egy nagy feladat vár. Nekik még részt kell venniük a számháborúban, és személyes hitet kell tenniük a "nemzetgyűlés" sikere mellett. A gyep védelmében a Kossuth térről kiszorított emberek a belvárosi utcákban csak a közelükben lévő ezreket láthatták, helyzetükben a létszám igazolásának minden empirikus módszere reménytelen. És mivel nem látnak semmit, csak tömegben érzik magukat, és hallják a lelkesítő szöveget, jobb híján felhívják a tévé előtt ülő ismerőseiket. Ismerőseik azonban azt az M 1-et nézik, amelyik - bingó - az Ezüsthajó Kft. képeit veszi át, és amelyik azt szajkózza, hogy kétmillióan vannak, még a hidak is majd leroskadnak. Maguk a résztvevők mindezt nem látják, csupán érzik és hinni akarják. A tüntetés után a Nyugatinál egy helyes közgázos tüntetőlány mondja fontoskodva: az M 1 kétmilliót mond, a WestelPress másfelet, nem tudom, kinek higgyek? A létszámot tudni episztemológiai értelemben igazolt igaz hitet feltételezne, de az igazolás már számukra is reménytelen, még inkább az az üzenet célpontjainak, az SMS-ben, e-mailben, élőszóban megcélzott családtagok, kollégák, ismerősök számára, ők jelen sem voltak. Marad hát annak a hite, hogy többen voltak jelen, mint ahányan a titkos és demokratikus szavazáson a szocialistákra szavaztak, mert számukra ez a hit ad legitimitást a "nemzetgyűlésnek", és a következő kormány bűncselekményeket feltáró vizsgálatai hisztérikus elutasításához.

A személyes tanúbizonyságot tévő ember hitének meggyőző ereje természetesen nem lebecsülendő, mégis kevés lesz. Annyira ugyanis nem jó a film. Hisz a valóságtól immár teljesen elrugaszkodott. Pontos vágóképek ide vagy oda: a tartalom hiánya mára túlzottan szembeötlővé vált. Potemkin-nemzetgyűlés operettfilmje ez, egy szakmunkás alkotása. A jobboldal meghitt viszonya az operetthez azonban hosszú életűnek tűnik: 1994-ben is sokan gondoltuk, hogy Schamschula nyalka huszáros ökörsütésének nem lesz folytatása. Pedig április 21-én jön a csapó, és egy neorealista film következik. A forró nyári délutánban egy rövidnadrágos férfi slaggal kocsit mos a Köztársaság téren. A járdára lerakott kisrádióban a 16 óra szól, egy ismerős férfihang megnyugtatóan szakmai érvekkel azt mondogatja, hogy tényleg semmi, de semmi szükség nincsen a dunai erőműre. A háttérben óriásplakát, mely dacol reklám- és nyelvtörvénnyel. A tűző nap a felülragasztani elfelejtett, foszladozó cigarettareklám színeit kifakította, de annyi kontraszt mégis maradt, hogy még így, fekete-fehéren is kivehető rajta az idegen nyelvű felirat.

Liberté, toujours.

Antal Dániel

szerző
Antal Dániel
publikálva
2002/16. (04. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra