Hova tűnt 31 ezer ember? Princzinger Péter, az Oktatási Hivatal elnöke az alábbi magyarázatot adta az Aktív Szemeszter kérdéseire válaszolva (www.szemeszter.hu). "Több tényező is szerepet játszhatott abban, hogy idén... kevesebben jelentkeztek a felsőoktatásba. Egyrészt demográfiai okokra vezethető vissza, ugyanis nem pusztán ebben, hanem az előttünk lévő, 18 éves korcsoportban is folyamatos csökkenés figyelhető meg. Másrészt vannak bizonyára olyanok, akik mérlegelték az esélyeiket, és jobban átgondolták a továbbtanulási döntést annak tükrében, hogy emelkedett a minimumponthatár, illetve bizonyos szakokon most vezetik be legalább egy tárgyból az emelt szintű érettségit mint felvételi követelményt. Mindezek mellett azzal is indokolható a 30 ezres csökkenés, hogy mint minden rendszerátalakítás alkalmával, kivárnak a jelentkezők, és a feltételek megismerése után úgy határoztak, hogy elhalasztják egy évvel a továbbtanulási döntést. Azt gondolom, az államilag támogatott helyek csökkentése miatt nem fognak kevesebben bekerülni a felsőoktatásba." (Kiemelések tőlem - B. E.)
Az oktatási szakember szerint tehát nem a keretszámok drasztikus csökkentése miatt jelentkeztek idén kevesebben a felsőoktatásba, hanem
a) mert eleve kevesebb a fiatal,
b) mert magukba szálltak, és rájöttek, hogy nem elég okosak hozzá, így jobb, ha meg sem próbálják, vagy
c) mert óvatosan kivárnak.
Méltányolnunk kell Princzinger Péter igyekezetét és kreativitását, de az a) pontnak némileg ellentmond az a tény, hogy idén közel 88 ezren jelentkeztek érettségire, míg tavaly úgy 84 ezren kaptak bizonyítványt. Még ha belekalkuláljuk a várható idei lemorzsolódást (a bukások miatt), akkor sem állítható, hogy a potenciális merítési bázis csökkent volna. A b) és c) pszichológiai faktorok elemzését az olvasóra bízom (de azt végképp nem értem, hogy miért várnának ki az érettségizők a jelentkezéssel). Inkább vizsgáljuk meg azt, hogy a továbbtanulási döntések meghozatalakor a finanszírozási szempontok játszhattak-e mégis valami halvány szerepet.
Finanszírozási szempontok
Az 1. táblázat egyértelműen azt mutatja, hogy igen: miközben az állami helyekre jelentkezők száma 35 ezerrel csökkent, a fizetős képzésekre csak 4 ezerrel jelentkeztek többen: azaz 31 ezer fő döntött úgy, hogy köszöni szépen, nem kéri a 2 százalékos kamatozású diákhitelt, és inkább valami mást kezd az életével.
Sőt. A helyzet még annál is súlyosabb, mint amit a jelentkezők számának megváltozásából ki lehet olvasni.
Gondoljuk végig, hogy mi lehetett annak a diáknak a stratégiája, aki évekig készült valamilyen humán szakra, majd pár héttel a jelentkezések előtt hirtelen megtudta, hogy az államilag finanszírozott helyeket radikálisan átcsoportosították a reáltudományok javára!
A csökönyös első helyen beadja a jelentkezését arra a humán szakra, mégpedig a maradék állami ösztöndíjas helyekre, ahová eredetileg is akarta. A második, harmadik helyen megjelöl egy költségtérítéses humán vagy egy számára még éppen elfogadható ösztöndíjas reál szakot. De nem biztos, hogy ezek a pótmegoldások valóban érdeklik.
A kudarckerülő nem akar versenyezni az állami helyekért, de ragaszkodik a humán pályához, ezért első helyen beadja a jelentkezését egy költségtérítéses humán szakra (mert a szülei elég gazdagok a tandíj kifizetéséhez, vagy mert diákhitelre pályázik).
Az alkalmazkodó megérti az új kor kihívását, és első helyen egy állami ösztöndíjas reál szakra jelentkezik.
A frusztrált nem adja be sehova a jelentkezését: talán külföldre akar menni, talán szakmunkás akar lenni, talán elment a kedve az egésztől.
Az 1. sz. táblázatból sejthető, hogy kudarckerülők kevesen voltak: tavalyhoz képest kb. 4000-rel nőtt meg a költségtérítéses képzésre jelentkezők száma.
A frusztráltak viszont elég sokan: az összes jelentkező száma úgy 31 000-rel csökkent.
Ha azonban a csökönyösek sokan voltak (és valószínű, hogy sokan voltak), akkor a felvettek száma jóval kisebb lesz majd a tavalyinál. Azok közül ugyanis, akiknek az első helyre nem sikerül bekerülniük, még sokan lemorzsolódhatnak (és valószínű, hogy lemorzsolódnak). Ők a frusztráltak táborát erősítik majd. Ezért lenne fontos, hogy a pótfelvételi eljárásban a be nem töltött reál helyeket hamar "visszaadják" a legsúlyosabb vágást elszenvedő képzési területeknek. (Erre a szaktárca a minap ígéretet is tett.)
Princzinger hipotézisét - miszerint a keretszámok nem befolyásolták a jelentkezési kedvet - úgy lehet a leglátványosabban megcáfolni, ha képzési területenként is összehasonlítjuk, hogyan változott a keretszámok és a jelentkezők száma a tavalyi évhez képest. Erről szól a 2. táblázat.
Képzési területek
Látható, hogy a legtöbb esetben csökkentették az állami helyek számát, ám a legnagyobb veszteséget a gazdaságtudomány, a jog és a társadalomtudomány szenvedte el. A keretszámok az informatikai, a természettudományi és különösen a műszaki képzésekben nőttek (ezeket zölddel kiemeltem).
A táblázat utolsó sorában az ún. lineáris korrelációs együtthatók szerepelnek, amik a kapcsolat szorosságát mérik. (A korrelációs együttható értéke -1 és +1 között lehet. A +1 tökéletesen függvényszerű pozitív irányú, míg a -1 negatív irányú kapcsolatot jelentene. A nullához közeli értékek függetlenségre, a pozitívak tendenciaszerű együtt mozgásra, míg a negatívak tendenciaszerű ellentétes összefüggésre utalnak.) A 0,7-0,8-as értékek kifejezetten erős összefüggést mutatnak: de szabad szemmel is jól látható, hogy a jelentkezők száma leginkább a gazdasági, a jogi és a társadalomtudományi területeken esett vissza. Pont ott, ahol elvették az állami finanszírozást. És azt még Princzinger Péter is nehezen tudná megmagyarázni, hogy e területeken miért érződött volna jobban a demográfiai csökkenés, az önbizalomhiány vagy az óvatosság.
A 2. táblázat másik tanulsága, hogy mindenhol, még a támogatott képzési területeken is visszaesett a jelentkezési kedv, ami nem csak arra utal, hogy az "alkalmazkodók" elenyészően kevesen voltak. Azt is egyértelművé teszi, hogy volt valami általános hatás, ami mindenkinek elvette a kedvét. Az mindenesetre kijelenthető, hogy a drasztikus keretszám-változtatás eredője végső soron óriási szakmai és politikai kudarc. Semmilyen értelmes célt nem sikerült elérni. Sokkal kevesebb lesz a diplomásunk, ezen belül kevesebb lesz a mérnök és az informatikus is. Több tízezerrel nőtt viszont a frusztráltak száma, különösen, ha a családtagokat is hozzászámítjuk. Az állam ugyan kevesebbet fog költeni a felsőoktatásra, de a PPP-ben megépített, üresen kongó előadótermeket, csarnokokat, kollégiumokat továbbra is finanszírozni kell. A diákok jelentős része eközben külföldön próbál szerencsét, ott költi el a család összekuporgatott megtakarításait. Jó hír azonban, hogy a diákhitelt valószínűleg nem fogják sokan felvenni, így legalább attól nem kell tartani, hogy ez az intézményrendszer is összedől az átgondolatlan és felelőtlen új koncepció miatt. Megmaradnak az alapok a kármentéshez.
De miért?
Vannak dolgok, amiket nem kell érteni, csak elfogadni. Nekem ez sose ment: ezért most azt próbálom meg kitalálni, hogy milyen megfontolásokból változtatta meg a kormány februárban a keretszámokat. E ponton érdemes ismét Princzinger Péter elnököt idézni, aki az április 19-én rendezett felsőoktatási médiakonferencián ezt állította: "Eddig a status quo megőrzése miatt volt annyi a keretszám, amennyi, most azonban tervezés előzte meg a létszámkeret megállapítását, számításokat végeztek, és így jött ki az eredmény."
Nos, miféle számítások állhattak a keretszám-változtatás hátterében? Kiinduló hipotéziseimet a Széll Kálmán Terv felsőoktatásról szóló passzusaiból merítettem, melynek tézismondatai a következők.
"A felsőoktatási rendszerben sokkal átgondoltabban, tervszerűen kell érvényesíteni az ország egészének céljait, benne az államadósság csökkentését."
"Az egyetemek, főiskolák tömegével és drágán juttatnak olyan diplomákhoz fiatalokat, amelyek nem segítik bekapcsolódásukat a munka világába."
"Jól látszik, hogy az oktatási rendszer egésze milyen távol esik a gazdaság és a munkaerőpiac tényleges igényeitől."
"Jelenleg a felsőoktatásban szerezhető diplomák felére nincs piaci kereslet."
És végül a kedvencem: "A felsőoktatás ne ösztönözzön senkit arra, hogy fiatal éveit boldog tétlenségben töltse."
Ez alapján azonosítottam a lehetséges magyarázó változókat: ezeket vizsgálja a 3. táblázat.
Az (1) oszlop az átlagos képzési normatívát mutatja - ez az adat hivatott tükrözni az egyes képzések költségeit.
A többi oszlop a diplomások iránti munkaerő-piaci keresletet szemlélteti: az átlagos nettó keresetet (2), a foglalkoztatottságot (3; mindkettőt három évvel a végzés után mérték), és azt, hogy a végzés után átlagosan hány hónapon belül találnak munkát a diplomások (4).
Ha kiszámoljuk, hogy e tényezők egyenként milyen összefüggésben állnak a százalékos keretszám-változással, más eredményt kapunk, mint amire a Széll Kálmán Terv alapján lélekben felkészültünk.
Először is a korrelációs együtthatók elég közel vannak a nullához, tehát egyik szempont sem tűnik meghatározónak. De az igazán zavarba ejtő mégis a következő.
A változtatások során általában annál több helyet kapott egy tudományterület,
- minél magasabb a képzés költsége,
- minél kevesebbet keresnek a diplomások,
- minél kisebb arányban foglalkoztatják őket és
- és minél később találnak munkát.
Mondjuk ki kereken: a hangoztatott alapelvek köszönő viszonyban sincsenek a megvalósítással; vagy a tervezők tökéletesen elvonatkoztattak a valós tényektől. Jelenleg ugyanis a közgazdászok, az informatikusok és a jogászok keresik a legtöbbet, az ő foglalkoztatottságuk a legmagasabb, és ők találnak leghamarabb munkát. (Bár az orvosoknak is magas a foglalkoztatottsága, és rekordgyorsasággal tudnak elhelyezkedni, a keresetük viszonylag alacsony.) A mérnökök még mindig le vannak maradva az élmezőnytől; azt pedig végképp nem támasztja alá semmilyen adat, hogy óriási kielégítetlen munkaerő-piaci kereslet lenne irántuk. A szintén favorizált természettudósok amellett, hogy feltűnően keveset keresnek, még nehezen is találnak munkát.
A jövedelmi és foglalkoztatási viszonyok persze gyorsan át tudnak rendeződni. A jövőbeli diplomás állások túlnyomó része ma még nem is létezik; néhány év alatt új iparágak születnek, és régiek tűnnek majd el. Ám a reáltudományok erőltetése ellen komoly érv lehet az is, hogy a műszaki állásokat sokkal könnyebb kiszervezni a fejlődő országokba (a globális tőke egy pillanat alatt itt hagyhatja takarosan felsorakozott kényszermérnökeinket); másrészről pedig az informatikusok és a műszaki végzettségűek könnyebben vállalnak külföldön munkát (hasonlóan az orvosokhoz). A közgazdászok, jogászok és társadalomtudósok sokkal inkább "röghöz kötöttek", mivel ismereteik és képességeik jelentős részben kultúrafüggők; és mivel képzésük sokkal olcsóbb, emigráció esetén sem éri akkora veszteség az országot. Mindenesetre a hallgatói vágyak figyelmen kívül hagyása, a reáltudományok szembeállítása a humánokkal, a hosszú időszak alatt kialakult arányok drasztikus átrendezése a "piac igényeire" való hivatkozással sem elméletileg, sem empirikusan nem támasztható alá. Nicholas Barr professzor szavait idézve: nem más, mint "közgazdasági műveletlenség és kulturális vandalizmus".
Budapesti lányok kíméljenek!
A Széll Kálmán Tervben foglalt elvek tehát bajosan hozhatók összefüggésbe a keretszámváltozásokkal: de ne adjuk fel. Közelítsünk más irányból, más hipotézisek alapján, hátha kibontakozik valamiféle értelmes rendszer.
A 4. számú táblázatban újabb tényezőket vizsgáltam meg és próbáltam kapcsolatba hozni a keretszámváltozásokkal.
Az (5) oszlopban az egyes képzési területek arányának eltérése szerepel az OECD-átlagtól. A (6) oszlop a nők részarányát mutatja az adott területen; a (7) azt, hogy az adott szakon a hallgatók hány százaléka jön a fővárosból, a (8) pedig a költségtérítéses és az államilag finanszírozott hallgatók részarányát.
Ha összehasonlítjuk a képzési területek magyarországi súlyát az OECD-átlaggal, számos eltérést látunk. Tényleg többlet mutatkozik például közgazdászokból, de a közhiedelemmel ellentétben nem a műszaki és természettudományos képzések terén a legnagyobb az elmaradásunk, hanem orvosból és pedagógusból - lásd (5). Ám ezek az eltérések nem égbekiáltóan nagyok. Ha összevontan vizsgáljuk az ún. humán tudományokat (gazdaságtudomány, jog, társadalomtudomány, bölcsészettudomány, művészetek, pedagógusképzés), akkor azt látjuk, hogy a részarányuk Magyarországon 54,1, míg az OECD-ben átlagosan 52,8 százalék volt 2009-ben. Ugyanez az arány reáltudományok esetén (informatika, természettudomány és műszaki tudományok) Magyarországon 21,3 volt, szemben a 24,2 százalékos OECD-átlaggal.
De legyen: ez alapján tényleg úgy tűnhet, hogy némiképpen elbillentünk a humán irányba, amit most erőteljes kormányzati beavatkozással helyrerántunk. A korrelációs együtthatók szerint tényleg valami ilyesmi történt, vagyis összességében közelítettük a képzési szerkezetünket az OECD-átlaghoz.
Csakhogy figyelembe kell vennünk azt is, hogy Magyarországon a nők részaránya a felsőoktatásban magasabb, mint az OECD-ben (a friss diplomások között nálunk közel 65 százalék, szemben az OECD-s 58-cal). A magyar diplomások részaránya nemzetközi összehasonlításban minden mérce szerint alacsony, ezért állíthatjuk, hogy nem a lányok vannak túl sokan, hanem a fiúk kevesen. És mivel a lányok a világon mindenhol nagyobb arányban választják a humán tudományokat, magasabb részarányuk természetes magyarázattal szolgál a képzési szerkezetben tapasztalható eltérésekre is. Sőt, ha így nézzük, akkor Magyarországon valójában meglepően sokan választják a reáltudományokat, ennélfogva teljesen értelmetlen "torz szerkezetet" emlegetni. A kormányzati beavatkozásra sincs tehát mentség. Hacsak a kormánynak nincs új és radikális társadalmi víziója a nemek közti általános feladatmegosztás kívánatos modelljéről, ami csak a nők felsőoktatásból való fokozatos kivezetésével érhető el. A keretszámváltozások hátrányosan érinthetik a lányokat, és kifejezetten a fiúknak kedveznek (lásd 6. oszlop). Ennek hatására a lányok, ha jelentősen meg nem változtatják eredeti elképzeléseiket, vagy jóval nagyobb finanszírozási terhet nem vállalnak, visszaszorulnak majd a felsőoktatásban (felszabaduló idejükben kézimunkázhatnak és szülhetnek). Ha a tandíjat diákhitelből finanszírozzák, akkor a férfiak és a nők nettó elkölthető jövedelme közti olló a jelenleginél is szélesebbre nyílik majd - bár a nemek közti esélyegyenlőségi rangsorokon már úgysem csúszhatunk sokkal lejjebb.
A következő oszlopunk (7) azt mutatja, hogy azokat a területeket szorították háttérbe, ahol eddig viszonylag nagy volt a fővárosból jövő hallgatók aránya.
Végül térjünk rá a legutolsó oszlopra. A legelterjedtebb magyarázat szerint ott csökkentették leginkább a keretszámokat, ahol eddig is nagy volt a költségtérítéses hallgatók aránya. És tényleg azt látjuk, hogy a korreláció elég magas, 80 százalékos. Ez a magyarázat visszaadhatná a dolgok kiszámíthatóságába, a racionalitásba vetett hitünket. Mert valóban: hol lehetne könnyebben magánforrást bevonni a felsőoktatásba, mint ahol a legnagyobb hajlandóság mutatkozik a tandíjfizetésre, vagyis ahol a legnagyobb a fizetőképes kereslet? Mégsem az irracionalitás viharos tengerén sodródunk - gondolhatnánk.
És mekkorát tévednénk!
Ez a mutató ugyanis egyáltalán nem reprezentálja jól a fizetőképes keresletet. Az eddigi létszámok nagyban függtek a kapacitáskorlátoktól, ezért e mutatók értéke rendkívül esetleges. Ha valóban a fizetőképes keresletet szeretnénk megragadni, akkor jobban tesszük, ha a diploma értékét (például az átlagos jövedelmeket) viszonyítjuk a képzési költségekhez. És itt valóban a közgazdászok és a jogászok állnak a legjobban. Csakhogy a többi, az államilag finanszírozott helyek elvonásával sújtott szakma esetében ez az összefüggés nem áll fenn. Ha a jogászokra és a közgazdászokra szép számmal várnak is jól fizetett állások, a bölcsészekre vagy a szociális munkásokra ez bizonyosan nem igaz: márpedig e területeken is csúnyán csökkentették az állami helyeket.
Arról nem is beszélve, hogy a keretszámokat egyáltalán nem helyénvaló e szempont szerint szétosztani. A közgazdasági elméletből és az empirikus kutatásokból is tudjuk, hogy a felsőoktatásnak van magánhaszna (magasabb jövedelem és foglalkoztatottság, nagyobb elégedettség a munkával, az élettel stb.) és van társadalmi haszna is (több adófizetés, tudástranszfer és innováció, részvétel a közéletben stb.). Az állami hozzájárulást akkor allokáljuk optimálisan, ha azzal maximalizáljuk az elérhető össztársadalmi hasznokat. Vagyis az állami pénzt elvileg oda kell adni, ahol nagy a társadalmi haszna, amit a piac nem fizet meg. Attól még azonban, hogy egy képzésnek viszonylag nagy a magánhaszna (mint a közgazdászok, jogászok esetében), még nagy lehet a társadalmi haszna is. Ha az állam ezeken a területeken a magánhasznokra hivatkozva kivonul a finanszírozásból (mint minálunk), akkor a képzés mennyisége az optimálisnál alacsonyabb lesz, és így sok társadalmi haszon elvész. A társadalmi hasznokat persze nehéz mérni: de az azért biztos, hogy nem szakadhatnak el nagyon a jövedelmi és a foglalkoztatási tendenciáktól. Ezen az alapon pedig kétségbevonhatatlan, hogy a közgazdászoknak és a jogászoknak igenis jelentős pozitív társadalmi hatásuk van - és nemcsak azoknak, akik az államigazgatásban vagy a NAV-nál helyezkednek majd el.
*
Lássuk, hogy mire jutottunk ennyi számolás után.
Bebizonyítottuk, hogy a hivatalos indoklással szemben a felsőoktatásba jelentkezők számának komoly csökkenése nem azért következett be, mert kevesebben akartak volna jelentkezni; viszont e csökkenés jól kimutathatóan összefügg az állami ösztöndíjas képzések keretszámainak elszabásával.
Azt is bebizonyítottuk, hogy az állami keretszámok csökkentése valójában nem indokolható sem a munkaerőpiac igényeivel, sem a nemzetközi tendenciákkal; viszont ennek a csökkentésnek az eredményeképp kevesebb lány és kevesebb fővárosi fiatal lesz majd főiskolás, egyetemista. A korrelációszámítás persze semmit nem mond az ok-okozati viszonyról: nem tudjuk, hogy a budapesti lányokat szántszándékkal presszionálják egy gazdaságpolitikai és társadalmi vízió érdekében, vagy ez pusztán a nem várt következménye lesz a keretszám-változtatásoknak. Be kell ismernem, hogy ennyi matematika után is homályban marad - ha a döntések következményei nem is, de motivációjuk mindenképpen. De nem adom fel.
