A Fekete Doboz Alapítvány filmesei másfél éven át forgattak budapesti hajléktalan családokról. Az elkészült dokumentumfilm-sorozat a bemutatásra vállalkozó televízióra vár. A 93 perces filmváltozatot (Elbert Márta: Utcaképes) már megismerhették a hajléktalanügy illetékesei és az érdeklődők. Gyomorszorító élmény volt.
Elbert Márta: A téma kézenfekvő volt, hiszen bárki, aki Budapesten jár, láthatja, hogy ezek az emberek az utcán élnek, esznek-isznak, mosakodnak, nevelik a gyereket, szerelmeskednek... A forgatás után, még 2002-ben fel is ajánlottam filmünket a TV 2-nek, hogy ez egy más típusú valóságshow. Nem kaptam választ. Valószínűleg kinevettek, pedig én komolyan gondoltam. Azok az emberek úgy élnek, ezek az emberek meg így élnek a szemünk előtt. Sok film készült már hajléktalanokról, de szerettem volna ezt a nagyon súlyos társadalmi kérdést úgy bemutatni, ahogyan ezt előttem még nem tették. Hajléktalanoknak általában a magányos férfiakat gondoljuk, akikről az él a köztudatban, hogy alkoholisták, és kirúgta őket a feleségük. De mi meg akartuk mutatni, hogy generációk élnek így, a ma született csecsemőtől a hetvenéves néniig. ´ket kerestük, mégis megdöbbentünk, amikor rájuk találtunk. A híd alatt élő cigány családot a film operatőre, Rostás Mária fedezte fel. A lakásától pár száz méterre éltek. Hívott, hogy azonnal menjek, mert olyat lát, amit még soha. Húsz-huszonöt ember néhány fa árnyékában, egy közúti felüljáró hídja alatt, ágyakkal, szekrényekkel, gyerekjátékokkal, káddal, száradó ruhákkal. Amikor a Balogh családdal találkoztunk, akkor már Éváékról, egy nem roma hajléktalan családról két hónapja gyűlt az anyagunk.
MN: Róluk hogy derült ki, hogy hajléktalanok, hiszen amikor együtt vannak négyen a két szépen járatott kisgyerekkel, nem látszik rajtuk.
EM: Rostás Mari elegyedett velük szóba egy lakótelepi játszótéren, és 2000 májusában velük kezdtük el a hajléktalanságról szóló filmünk forgatását. A harmadik a harmincnyolc tagú Lakatos család, akiket eddigi budapesti életükben folyton kilakoltattak.
Másfél évig forgattunk, és másfél év volt az is, amíg a felvett 145 órát megvágtuk. Ez egy négyszer 40 perces dokumentumfilm-sorozat, és ebből készült a 93 perces moziverzió. A kimaradt anyagban is döbbenetes felvételek vannak, egy másik filmet lehetne belőle csinálni, de már így is a határán voltunk annak, hogy a néző azonosítani tudja, ki kicsoda, és kivel mi történik. Sem felirat, sem riporteri kérdés nincs a filmben. A négyrészes változatba több lírai epizódot tehettünk be, ilyen például, amikor Éva ruhát próbál a Vöröskeresztnél, pontosan ugyanúgy, ahogy a nők, amikor bemennek egy butikba. Egy másik jelenetben a Balogh család ötezer forintért vásárol egy autót, ami már régen nem megy, csak tologatni lehet, és amikor szakad az eső, betolják a híd alá, és a gyerekek abban alszanak.
MN: A filmbeli háromból kettő roma család, jellemző, hogy inkább cigányok vannak az utcán?
EM: Nem tudom megmondani. Talán az egyedülállók közt nem, de a családosok között valóban többen lehetnek. És ami a legszörnyűbb, hogy itt generációkon át tartó hajléktalanságról beszélhetünk. Majdnem minden történet úgy kezdődik, hogy ránk omlott a vályogház Borsodban, Szabolcsban vagy Hajdú-Biharban. A szülők-nagyszülők még valahol laktak, és napszámon, gyárban, alkalmi munkákon valahogy elvoltak, és amikor megszűnt a munkahely és már enni sem volt mit, Budapestre menekültek. Általában egy fiatal családtag jött fel elsőnek, majd őket követték a rokonok. Az itteni lakhatásuk szinte mindig illegális volt, de itt gazdagabbak a kukák, lehet üveget gyűjteni, és vannak lomtalanítások. Hallottam, hogy szociális munkások azért küzdenek, hogy a kukázást ismerjék el munkaviszonynak.
MN: Nem is olyan abszurd, hiszen nálunk gyakorlatilag ők végzik a szelektív hulladékgyűjtést és az újrahasznosítást. Másfél évig forgattatok, de téli képek nincsenek a filmben. Hogyan élik túl ezek az emberek a telet?
EM: Megvannak a módszereik. Forgattunk a Kiscelli Múzeum parkjában, a leghidegebb tél idején, ahol sátortáboroztak a hajléktalanok. Mivel rendszeresen jártunk oda, feltűnt, hogy az egyik sátrat lebontották. Kérdezem, hogy mi történt a Zsuzsiékkal, azt a választ kapom, hogy Zsuzsi infarktust kapott, kórházban van, és ez most nagyon jó, mert mindannyian oda járunk fürödni és mosni. Az utcáról kórházba kerülni maga a gyönyör.
MN: A kétgyerekes, nem roma család egy darabig megpróbál a felszínen maradni és reménykedik. De aztán elveszik a két gyereket, ráadásul Éva megint terhes lesz, és a harmadik fiát ott kell hagynia a kórházban. Nekik nem volt arra esélyük, hogy két, illetve három gyerekkel kapjanak egy szükséglakást?
EM: Amikor találkoztunk velük, akkor még csak pár hónapja volt, hogy az asszony testvére kitette őket a közös lakásból. Ha rögtön kapnak egy szoba-konyhát, akármilyen romosat - a férfi kőműves, boldogan rendbe hozta volna -, ők megmenekülhetnek a borzalmaktól. Mert a gyerekeket imádták, és egymáshoz is ragaszkodtak. De az önkormányzatnál az pályázhat lakásra, akinek munkahelye van, és ezek az emberek az utcáról nyilván nem kaphatnak rendes állást. Ördögi kör, mert munkát kapni, munkába járni csak rendezett háttérrel lehet, a lakást viszont a munkához kötik, és a gyerekeiket is csak úgy kaphatták volna vissza, ha van lakásuk. Az ő esetükben is igaz, hogy ha néhány hónapnál tovább tart a hajléktalanság, akkor onnan már ritkán van visszatérés. Mert rohamos a leépülés. Aki télen-nyáron kinn él az utcán, az mit tud csinálni? Ott a kocsma a közeg, ahol elfogadják, ott tud pisilni-kakilni, ott tud melegedni, ott talál valamilyen kapcsolatot, hírt. Mert ezeknek a embereknek a lakással együtt megszűnnek a kapcsolataik is. Se családi, se munkahelyi, se lakóhelyi. A film elején Éva a két gyerekkel éjszakánként annak a tízemeletes háznak a kukatárolójába megy aludni, ahol valaha laktak. Most ezt tekintik az otthonuknak. Hátborzongató. Azt láttam, hogy mindenkinél megvannak a helyek, és ha kidobják őket valahonnan, ha bármelyikükkel történik valami, mindig ugyanoda mennek vissza. Akik laknak, azoknak természetes, hogy este hazamennek, és otthon találkoznak. A hajléktalan, szétszakított családoknak is kell egy hely, ahol találkozhatnak egymással, ahol otthon érezhetik magukat.
MN: Bár csak három család szerepel a filmben, így is kiderül, hogy többféle hajléktalanság van.
EM: Baloghék vannak a legelkeserítőbb helyzetben, mert ott mindenki az utcára születik és az utcán hal meg. Majdnem mindenki analfabéta, és az összes gyerek rövidebb-hosszabb ideig állami gondozásban van, volt. Lakatosék tanultabbak, jobban tudják érvényesíteni az érdekeiket, és nem engedik elvenni a gyerekeiket sem, inkább eldugják őket valahová. Éváék pedig... ami velük történt, az szinte bárkivel megtörténhetne. Van egy lakótelepi lakás, és amikor a szülők meghalnak, az egyik testvér kidobja a másikat. Az utcára került emberek csak a percnek élnek. Azt szokták kérdezni, hogy miért nem dolgoznak, miért nem spórolnak, miért kell nekik akkora lagzi, olyan drága temetés... Mert nekik csak az van, ami most van. Az egész életük arról szól, hogy mit fogunk ma enni, hol fogunk ma aludni. És nagyon ritkák a boldog pillanatok, amibe belekapaszkodhatnak, amire emlékezhetnek.
MN: Ti elég mélyen belemerültetek ebbe a kérdésbe, mit gondolsz, mit csinál rosszul az intézményhálózat, miért nincs segítség ezeknek az embereknek?
EM: Elbeszélnek egymás mellett, hiszen ez egy egészen más közeg, ezt nem lehet hivatali eszközökkel kezelni vagy megváltoztatni. Nem lehet megmondani egy negyventagú roma családnak, hogy hogyan éljen. Ezeréves minták szerint élünk, mindkét részről, és nem mondhatjuk azt egy másik embernek, hogy ha nem teszed azt, amit mondunk, akkor nem kapsz gyest vagy segélyt, és halj éhen. Ezért is nagy baj, hogy kevés a cigány származású szociális munkás, aki ért a nyelvükön, és nem csak a cigány nyelvre gondolok. Sokan kérdezték a film után, hogyan tudtunk úgy jelen lenni, mintha ott sem lennénk. Ez annak volt köszönhető, hogy Rostás Mari, az operatőr roma, akit a szereplők el tudtak fogadni, és ezáltal már engem is.
MN: ´t sokan ismerhetik, mint az ARC filmpályázatának nyertesét. Pár éve itt tanult a Fekete Doboz Roma Média Iskolájában. A cigány fiatalok médiaképzésének lett folytatása?
EM: Tavaly júniusban befejeztünk egy egyéves képzést, azóta hiába pályáztam, nem kaptunk olyan támogatást, amelyből egy új évfolyam indítására vagy az első évet befejezők továbbképzésére lenne mód.
MN: Közben meg halljuk a jámbor óhajokat, hogy támogatni kell a roma fiatalok tanulását, erősíteni médiajelenlétüket, miért nincs roma bemondó meg szerkesztő...
EM: Közel tíz éve tanítunk cigány fiatalokat filmkészítésre, televíziózásra, de a mostani kurzus valódi iskolaként működött, tíz hónapon át heti rendszerességgel. Megteremtettük a módszertanát, kialakítottunk egy működő tanmenetet, lett 10-14 jó tanár, meglett az infrastruktúra, és ez most mind veszendőbe megy. Nem lehet mindig mindent elölről, a nulláról kezdeni. És roszszul érzem magam attól is, hogy felcsillantok a gyerekeknek egy lehetőséget, aztán magukra hagyom őket. Miközben kiderült, hogy tehetségesek, minden létező díjat elhoztak, sikereket arattak. Azok a roma gyerekek, akik korábban inkább csak a kudarcokat ismerték, az iskolában, az életben...
MN: És mit lehetne tenni az utcán élő gyerekekért?
EM: Szerintem fel kellene térképezni a hajléktalan családokat. Itt általában minden gyerek analfabéta. Mert ma a X. kerületben csöveznek, holnap a XVII.-ben, két hónap múlva a VI.-ban, így nem lehet iskolába járni. Reggelente buszokkal öszszeszedném az utcán élő gyerekeket, és a hajléktalan gyerekek iskolájába vinném őket. Itt megtanulnának írni-olvasni, itt látnának életükben először WC-t, folyó vizet, mosakodhatnának, és ételt is kapnának. Ha ez csak 8-tól 2-ig tart, már akkor is történt valami azért, hogy meg lehessen szakítani az analfabetizmus újratermelődését, és valamilyen kulturális mintát is látnának a gyerekek. Nem az a megoldás, hogy elviszem őket állami gondozásba, mert ezek a családok ragaszkodnak egymáshoz, és a kilátástalan nyomorban is meleg szeretettel veszik körül a gyerekeket. A három nem roma gyereknek évi nyolcmillió forint az állami gondozása. Ezekből az összegekből már lehetne működtetni egy nappali intézményt, ahová a hajléktalan gyerekek, ha időlegesen is, ha rendszertelenül is, járhatnának, valamit tanulnának, és lenne egy fix hely is az életükben.
MN: Van hajléktalanszálló férfiaknak és nőknek, de a családoknak nem jut hely.
EM: Úgy tudom, hogy öt-nyolcezer férőhely van Budapesten és harmincezer hajléktalan. Ha egy család utcára kerül, akkor az a menetrend, hogy a gyerekek állami gondozásba, a mama a Podmaniczky utcai női szállóba, a papa a padra vagy a Doboziba. Nincs családos menhely, szétszedik a családokat, és elvész az a kohézió, ami talán előbbre vihetné őket. De a mi életünkben is elvesznek a rokoni, baráti kapcsolatok, ha nem ápoljuk azokat. Szinte bármelyikünkkel előfordulhat, hogy kiraknak a munkahelyünkről, és ezzel elveszítjük egzisztenciánkat. És ha nincsenek segítő rokonok, barátok, néhány hónap alatt mi is könnyen az utcán lehetünk.
MN: A film egyik családjának megoldódik a sorsa: lakást kapnak, méghozzá egy szép, nagy, komfortos lakást. Látjuk, hogy mennyire megbecsülik, de az is kiderül, hogy meghaladja az erejüket a fenntartása. Enni már csak abból tudnak, amit a kukákban találnak, és ők is tudják, hogy ha elvész ez a lehetőség, akkor vége... akkor választani kell, hogy esznek vagy laknak.
EM: Azóta ez be is következett, és már nem laknak ott. Igaz, hogy egy közel száz négyzetméteres, felújított lakást kaptak, de oda huszonketten költöztek be. Ugyanis nem tudják azt mondani a testvérüknek, a lányuknak vagy az unokájuknak, hogy te maradj az utcán... Hiába nagy a lakás, ennyi embernek mégis kicsi. És a szomszédok is fellázadtak - teljes joggal. Ráadásul őrült magas egy ekkora bérlakás rezsije. Itt a hajléktalanságnak egy újabb drámáját látjuk: hiába lesz lakásuk, nem tudják fenntartani. És vagy esznek a pénzükből, vagy rezsit fizetnek.
MN: Látva ezeket a sorsokat, az ember mindenesetre megtanulja becsülni azt, amije van.
EM: Ezek a családok nincsenek szem előtt. Még koldulni sem tudnak. A koldulás is összetett feladat, ott kell állni napi több órán át a piros lámpánál, utána el kell tudni számolni az újságpénzzel, és még "jól" is kell kinézni ahhoz, hogy leessen valami. De ha valaki nem lakik, nincs munkája, és még a gyerekeit, a családját is elveszti, akkor mi marad? A filmben van egy rettenetes jelenet, amikor Éváék másfél és hároméves kisfiát állami gondozásba veszik. Ott és akkor a kamera jelenlétében. Nem akartuk sokkolni a nézőket, de ez az a mai valóság, amit meg kell mutatni, máskülönben nincsen értelme filmet csinálni.
Bori Erzsébet
