Madarász Aladár

Karácsonyi ének az uzsoráról

Történelmi glóbusz
publikálva
2011/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Az öreg Marley halott volt, akár az ajtószeg."

Szeptemberben az országvédelmi tervet (emlékszik rá még valaki?) meghirdető miniszterelnök "zéró toleranciát és hajtóvadászatot" helyezett kilátásba "az uzsorás bűnözők ellen", tanúsítva, hogy a kormány egyáltalán nem idegenkedik az "ortodox" megoldásoktól. Ennek nyomán a törvénygyár túlnyomó többséggel el is fogadta a 2008-ban a büntető törvénykönyvbe iktatott tényállás szigorítását. Azóta a fővadászmester átlényegült a gyorsnaszád kapitányává, s a legtöbb szó mostanság azokról az unortodox közgazdasági próbálkozásokról esik, amelyek eredményeként a hajó léket kapott, a kapitány pedig kénytelen volt SOS-üzenetet küldeni az IMF-nek.

Legyünk méltányosak: az ortodox megoldásról még a legmegveszekedettebb liberális közgazda is kénytelen elismerni, hogy a magyar miniszterelnök meglepő, de illusztris társaságban található.

Kihelyez a végén

Hogyan került egy hajóba Adam Smith és Orbán Viktor - kérdezném, ha nem egy mértékadó hetilapban, hanem egy bulvárújságban kezdenék bele az uzsoráról szóló eszmetörténeti fejtegetésbe. Így beérem egy képzeletbeli szellemi vetélkedő záró kérdésével: melyik a modernitás legvalószínűtlenebb születési helye?

A helyes válasz: egy a mai Belaruszban, Kricsev városa mellett található birtok, az idő pedig 1787. Legalábbis így vélekedett G. K. Chesterton, a múlt század első felének népszerű angol írója, aki egyszerre volt intellektuális detektívregények szerzője és az "ortodox katolicizmus forradalmárja". (Kosztolányi) Aquinói Szent Tamásról szóló életrajzában (1933) azt írta: az "angyali doktor" nemcsak filozófus volt, hanem próféta is. "Az első perctől kezdve látta a bajt, amit az okoz, ha túlságosan a kereskedelemre és a váltóüzletre hagyatkozunk."

Chesterton számára egyértelmű volt, hogy a XIII. században keletkezett kapitalizmus logikusan vezetett el tetőpontjához, az 1929-ben bekövetkező "közismert világgazdasági összeomláshoz". Aquinói azt is bebizonyította - érvelt tovább Chesterton -, "hogy az uzsora természetellenes", amiben Arisztotelészt és a józan észt követte. Ennek mondott ellent Jeremy Bentham, amikor Az uzsora védelmében címmel kifejtette a szabadkereskedelmi koncepciót, s ezzel "megkezdődött a modern világ", amelynek tarthatatlansága éppen e válsággal lett nyilvánvalóvá.

Chesterton csúsztatott: Aquinói minden kamatszedést uzsoraként határozott meg és halálos bűnnek nyilvánított - de a XVI. századtól kezdve ezt az álláspontot már a katolikus egyház sem képviselte. Az V. lateráni zsinat a Medici-házból származó X. Leó pápasága idején 1515-ben már csak azt a nyereséget tekintette uzsorának, amely "egy természeténél fogva steril dolog használatából származik, munka, költség vagy kockázat nélkül". A XVIII. század közepén pedig egy jogi szöveg szerint az uzsora bűne "ma azt jelenti, ha a törvény által megengedettnél magasabb kamatot szabnak meg". Ezt pontosította Bentham, mondván: az uzsorát két módon lehet meghatározni: "vagy a törvényesnél, vagy a szokásosnál magasabb kamatként".

Bentham, aki 1787-ben Patyomkin herceg fehér-oroszországi birtokán próbálta befejezni a kormányzat és a büntetőjog haszonelvű reformjáról szóló munkáját, s közben kidolgozta a központi megfigyelésen alapuló börtön (Panopticon) tervezetét, az uzsora védelméről szóló érvelését levél formában fogalmazta meg. Az egyik levél címzettje Adam Smith volt, a Nemzetek gazdagságának szerzője, aki a természetes szabadság gazdasági rendszerében, ahol a pék vagy a hentes nem a felebaráti szeretettől, hanem az önérdek hatalmától hajtva igyekszik kielégíteni mások szükségleteit, e kérdésben elfogadta az állami beavatkozás, a törvényes kamatplafon szükségességét. A kamat tilalmát nem, mert a "tiltó rendelkezés a tapasztalatok szerint ahelyett, hogy megakadályozná, még fokozza is a bűnös uzsorát", hiszen az adós nemcsak a pénz használatáért, hanem a hitelező által vállalt kockázatért is kénytelen díjat fizetni. Azt viszont Smith tényként állapította meg, hogy a kamatszedést megengedő országokban "az uzsorás kiszipolyozás megakadályozására rendszerint törvényben rögzítik a büntetés nélkül szedhető legmagasabb kamatlábat", s ezzel kapcsolatban csak a mérték helyes megállapítását tartotta fontosnak.

Illúziókat persze nem táplált arról, hogy az uzsora tilalma önmagában feltétlenül eredményes lenne. Kedvenc antik szerzőjét, Cicerót idézte a politikai jellem és a magánemberi haszonlesés konfliktusáról, példaként említve, hogyan próbált "az erényes Brutus", a klasszikus republikanizmus zsarnokölő hőse "pénzt kihelyezni 42 százalékos kamatra" egy római provinciában. Smith szerint a törvényes kamatlábnak magasabbnak kell lennie a piaci kamatlábnál, de nem szabad jelentősen felülmúlnia, mert ha ez történne, akkor "a kölcsönzendő pénz nagy része tékozlóknak és tervkovácsoknak (projectors) jutna, mivel egyedül ők volnának hajlandók megfizetni ezt a magas kamatot". Így a józan emberek, akik a pénz használatáért csak a valószínű profit egy részét hajlandók megfizetni, "nem kockáztatnák meg, hogy versenybe szálljanak... az ország tőkéjének jelentős része azok kezébe kerülne, akik minden valószínűség szerint elpazarolják és elfecsérlik".

A projekt szó XVIII. századi jelentését Defoe, a Robinson szerzője fogalmazta meg érzékletesen: a bibliai Bábel tornyához hasonlatos, "olyan vállalkozás, amely túl nagy ahhoz, hogy sikeresen kivitelezhető legyen és ezért valószínűleg semmi sem lesz belőle". Smith hasonlóan értette, amikor egy skót bank csődjét elemezte, mely nyakló nélkül adott kölcsönt: a legtöbb adós "tervezgető fantaszta" (chimerical projectors), aki olyan vállalkozásokba öli a pénzt, amelyek sohasem térítik meg a költségeket.

A pénz ára

Bentham oroszországi remeteségében azt a hírt kapta Londonból, hogy a kormány 5 százalékról 4-re kívánja csökkenteni a törvényes kamatlábat. "Régi elvem, hogy a kamatnak, miként a vallásnak, a szerelemnek, s annyi más becses dolognak az életben, szabadnak kell lennie" - írta válaszul. Első érve arról szólt, hogy nincs "természetes kamatráta", csupán szokás van, ami időről időre és országról országra változik: az ókori Rómában 12 százalék volt, Konstantinápolyban Bentham idejében 30. Az uzsorát ezért, bármennyire rossz csengésű is a szó, a törvényhozó csupán a szokásra hivatkozva tudja megtiltani. "De miért lenne az árrögzítés politikája, amelyet a cserét illetően általában abszurdnak és kártékonynak tartanak, ebben az esetben szükséges?" A középkori kamattilalom jól illeszkedett az "igazságos ár" koncepciójába, de ha az árakat a piac szabja meg, ugyanaz érvényes a lókereskedőre és a pénzkölcsönzőre: annyit akar kapni árujáért, amennyit lehet.

Az uzsora tilalma a tékozlókat sem akadályozná meg abban, hogy nyakára hágjanak vagyonuknak, mert ha van mit eladniuk vagy elzálogosítaniuk, akkor a törvényes kamatmaximum nem változtat magatartásukon. A tékozlók számára nem az a kérdés, hogy ilyen vagy olyan kamat mellett vehetnek fel kölcsönt, hanem az, hogy pénzt szerezzenek és elköltsék.

Bentham a legsúlyosabb érvet, a nélkülözők védelmét sem találta meggyőzőnek. Az uzsora tilalma nem megvédené, hanem kizárná a szóban forgó személyeket a pénzpiacról. Ha olcsóbb kamattal tudnának pénzhez jutni, nyilván azt tennék, de ha a kamatplafon működik, akkor egyszerűen nem találnak olyan kölcsönforrást, amely hajlandó a szabott áron hitelezni nekik. A másik megfontolás a jogrendszer radikális reformerének szempontja: minden ember, akár gazdag, akár szegény, maga képes megítélni saját helyzetét és érdekét, nem pedig az ezt nem ismerő törvényhozó. S mi a helyzet azzal az együgyű emberrel, akinek ítélőképessége nem elegendő a feladathoz? Amennyiben nem képes ügyei vitelére, akkor nyilván az sem jöhet szóba, hogy kölcsönügyletet kössön, de ha képes a piacon javakat vásárolni, és az árak között eligazodni, akkor miért tételezzük fel, hogy a pénz árát nem képes megítélni?

A legfontosabb vitakérdés Bentham számára az volt, miként hat a kamat rögzítése a "tervkovácsokra". A mai közgazdász számára is ismerős fogalmakat használva vonta kérdőre a "mestereként tisztelt" Adam Smitht: vajon nem volt-e minden mai ipari és "kereskedelmi rutin születésekor projekt, vajon nem volt-e a mai vállalat egykor innováció"? Születésükkor ezek a vállalatok - ahogy Smith is elismerte - mindig rendkívül magas profitra számítanak, s olykor el is érik ezt. A törvényes kamatláb a megfontolt üzletembereket részesíti előnyben, azokat, akik régi, megbízható vállalkozásra vesznek fel hitelt, és eszük ágában sincs vakmerő, új projektekbe kezdeni. A megszokott ösvényről letérni, újat megvalósítani - ez olyan bátorságot és képességet követel, ami hiányzik a közönséges emberekből. A magas kamat e vállalkozások lehetőségét és esélyét adja meg, ezért a törvényhozónak nem korlátoznia, hanem ösztönöznie kell őket. Ahogy Smith maga írta: "az államférfi vagy törvényhozó, aki megpróbálja irányítani a magánembereket, hogyan fektessék be tőkéjüket", veszélyes hatalomra tenne szert, kiváltképp, "ha elég dőre és öntelt ahhoz, hogy alkalmasnak képzelje magát e hatalom gyakorlására".

Az uzsorás csomag

Amikor az uzsora védelméről szóló leveleit fogalmazta Kricsevben, Bentham egyedül is volt, meg nem is. Egyedül volt, mert öccsét, a hajóácsból és feltalálóból orosz alezredessé és az anglomán Patyomkin herceg bizalmi tisztjévé előlépő Samuel Benthamet, akit ura a törökökkel vívott flottaütközetektől a kínai határig mindenhol bevetett, a szolgálat gyakran elszólította. A herceg azt a feladatot is a fiatalabb Benthamre bízta, hogy jachtokat és bárkákat építsen a cárnő és kísérete számára, amikor II. Katalin Patyomkin társaságában meglátogatta birodalma új, a Krímben szerzett területeit, s megszállt Kricsevben is a számára egy napra épített "palotában". Ám Jeremy Bentham nem találkozott Észak úrnőjével, nem próbálta megnyerni támogatását a törvények reformjához. Öccse hajói viszont jól vizsgáztak a Dnyeperen, nemhiába inaskodott építőjük hét hosszú esztendeig a hazai dokkokban. Persze ezt nem őrizte meg a történelmi emlékezet, de a cárnőt elkápráztató díszlethomlokzatok, a Patyomkin-falvak legendáját igen.

S nem volt egyedül, mert ilyenkor öccse helyett neki kellett bajlódnia a herceg hatalmas birtokain létesített műhelyekben dolgozó angol mesterek és szakértők, közöttük nem egy szerencsevadász kalandor ügyeivel. Ám igazi bajba nem miattuk került, hanem amikor egy orosz kereskedő számlakövetelése kapcsán letartóztatták - bár a börtönügy nagy reformerének szerencséjére nem kellett megismerkednie az orosz börtönélet realitásaival, s Patyomkin herceg pártfogoltjainak nem volt nehéz támogatást szerezni az ügy gyors lezárásához. Az affér idején Jeremy Bentham már a hazatérésre készült, s 1788 elején visszaérkezett Angliába. Öccse csak évekkel később követte, amikor kinevezték az angol flottaépítés főfelügyelőjének. Nelson admirális e hajókkal védte meg a brit tengeri hegemóniát.

Készpénznek venni

Smith nem válaszolt Bentham levelére, csak elküldte nagy műve egy példányát Oroszországból időközben hazatért önjelölt tanítványának. Bentham azonban úgy értesült, hogy az élete alkonyán járó skót bölcs egy beszélgetésben elismerte az ellenvetések jogosságát, de a Nemzetek gazdagsága utolsó, Smith életében, 1789-ben megjelent kiadásában semmilyen változás nem utalt ilyesmire. Az utókorral, legalábbis ami a közgazdaságtant illeti, Smithnek volt kevesebb szerencséje. John Stuart Mill 1848-ban azt írta: hiába érvelt mellette Smith, a kamat törvényi korlátozását Bentham sikeres támadása óta minden felvilágosodott személy elutasítja, mint "az ipari tranzakciók spontán menetébe történő kártékony beavatkozás egyik példáját".

Száz-egynéhány évvel később egy tekintélyes angol közgazdász (Lord Robbins) így mentegette a közgazdaságtan atyjának ballépését: "Smith a törvényes kamatmaximumot csakis egy rossz pillanatában vehette védelmébe". A Nobel-díjas G. Stigler aberrációt emlegetett, mondván, hogy ez nyilvánvalóan nem vág egybe Smith alapfeltevésével, a gazdasági viselkedés ésszerűségével. Mi támasztaná alá különben azt, hogy a hitelező annyira rövidlátó, hogy csak az aktuális kamatot veszi figyelembe, de nem számol a visszafizetés valószínűségével? Az a tény, hogy Smith nem válaszolt Benthamnek, és továbbra is ragaszkodott véleményéhez, csak azt bizonyítja, "hogy a tehetséges közgazdász ritkán ismeri el vagy korrigálja tévedését".

De volt, aki Smith pártját fogta - a laissez faire végét már 1926-ben bejelentő Keynes, a "nem-euklideszi" új általános közgazdasági elmélet megfogalmazója dicsérte Smith "rendkívüli mérsékletét" az uzsoratörvényekkel kapcsolatban. Az 1929-33-as nagy gazdasági válságot követően megjelent Általános elméletében Keynes rehabilitálta mindazokat a közgazdasági eretnekségeket, amelyeket saját koncepciója előfutárainak látott - a középkortól a kortárs szerzőkig. Ide tartozott az ésszerű kormányzás ama feladata, hogy a tendenciájában túl magas kamatlábat "rendelkezések és szokások által megfékezze". "Én abban a hitben nevelkedtem, hogy a középkori egyház magatartása a kamatlábbal szemben abszurd volt", de 1936-ban már úgy látta, hogy a skolasztikus gondolkodók olyan fogalmakat próbáltak szétválasztani, amelyeket utóbb "a klasszikus iskola kibogozhatatlanul összekevert". Keynes világában a megtakarítás elválik a beruházástól, nincs közöttük automatikus egyensúly, az első a kamatlábtól függ, a második a befektetés várt jövendő hozamától. Ha az utóbbi nem kielégítő, hiába alacsony a kamat, a befektetési lehetőségek hiányában a megtakarítások "nem találják meg levezető csatornájukat az új beruházásokban". A vitában "Bentham szájával a XIX. századi Anglia beszél a XVIII. századihoz", hiszen csak itt, "a beruházási indítékoknak a történelemben páratlan bősége közepette" lehetett elfeledkezni arról, hogy "más viszonyok között ezek az indítékok elégtelenek is lehetnek". A mai recesszió - legalábbis a Keynes elméleti feltámadását hirdető közgazdászok szerint - éppen erről, a Keynes által likviditási csapdának nevezett helyzetről szól. Azt viszont nem kell készpénznek vennünk, hogy Bentham valóban a XIX. századi Anglia jövőjét látta maga előtt, amikor a vállalkozás és az innováció dicséretét zengte. Keynesnél földhözragadtabb képzelettel inkább arra gondolnék, hogy a közvetlen tapasztalat inspirálta - látta öccse lázas és eredményes működését az új hajóépítési technikák kifundálásától a manufaktúrák szervezéséig.

Ebenezer javuló tendenciát mutat

A törvényes szabályozás vegyesebb képet mutat. P. Stufford, a középkori kereskedelem kiváló történészének megállapítása nem csak a kora újkorra érvényes: "a kormányok gyakran vállalták fel a jogos és jogtalan kamatok közötti határvonal kijelölésének feladatát". Igaz, 1854-ben az angol parlament eltörölte az uzsoratörvényeket, az előterjesztő Benthamre is hivatkozva érvelt a szerződéses szabadság általános érvénye mellett, s a példát hamarosan követte számos más európai ország. Az USA-ban viszont a XIX. század végén mindegyik államban érvényben volt valamilyen törvényes kamatmaximum, általában 6 és 8 százalék között. Nagy-Britanniában ma sincs ilyen, de utoljára néhány napja lehetett olvasni arról, hogy szükség volna rá. A hátrányos, az adósra mintegy ráerőltetett kölcsönformák (predatory lending) közül ezúttal a hitelkártyakeret túllépésekor felszámított kamat verte ki a biztosítékot. Ennek mértéke ugyanis égbekiáltó: a késedelmes fizetés első napján 100 fontért 200-at követel a bank, ami éves szintre átszámítva 819 100 százaléknak felel meg. A bank szerint persze csak matematikai trükkről van szó, s ez igaz, de az uzsora vádjához a 100 százalék is bőven elegendő.

Idáig érve a szerkesztő azt szokta tőlem kérdezni: végül is kinek volt igaza? Aquinóinak, a morálteológia angyali doktorának, vagy Benthamnek, a doktriner haszonelvűség prófétájának? Esetleg Smithnek, a józan középutat kereső szkeptikus rendszeralkotónak? Létezett-e valaha Chesterton visszaidézett középkori világa, ahol egy átfogó rend igazított el az élet minden dolgában, amely "oly tökéletes, szinte kozmikus otthona volt az embernek", ahol az eretnek a kínpadon is kitartott amellett, hogy ő az ortodox, akinek igaza van, s a világ hatalmasságai az eretnekek, akik fellázadtak ellene?

Ez a világ természetesen csak fikció, mint a történelem minden elbeszélése. Egy másik elbeszélésben az igazi bűnbánatot sürgető XIV. századi domonkos rendi szerzetes indulatos, ám bizonytalanságát is eláruló szavai dörögnek a firenzei templom szószékéről: "Még a tanult és olvasott emberek sem igazodnak el bizonyos ügyekben ... oly sok az uzsoraszerződés, amelyet alig lehet megérteni. Néhány ember csere vagy letét név alá rejti őket és keres mentséget számukra, mások adás-vételnek hívják, vagy a kockázattal és a halasztott fizetéssel összefüggő nyereségnek, megint mások azt mondják: ezek befektetések, társaságok és más formái a förtelmes profitnak."

Évtizedeken át nem lehetett (s talán ma sincs) karácsony Ebenezer Scrooge nélkül. Dickens Karácsonyi énekének szívtelen uzsorása biztosan feltűnt valamelyik tévécsatornán, hogy megjavulásának könnyfacsaró történetével járuljon hozzá a szeretet ünnepének elvárt harmóniájához. Nem az a fontos, hogy valószínű-e az uzsorás megtérése - írta Chesterton 1906-ban - hanem az, hogy a múlt, jelen és jövendő karácsonyok három szelleme bennünket térít meg. 'ket kellene várnunk?

publikálva
2011/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Betyárok, új nyilasok, neonácik
Pártot alapít a legszélsőjobb
Várhegyi Éva: Ekotrip
Cinkelt lakáslottó
Balaton-melléklet
Kis-Balaton, madármentés, fürdőélet
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra