"Polgármester úr, ugye itt csak romák laknak?" - szegezi a kérdést az egyik kormányközeli rádió tudósítója Bácskai János ferencvárosi polgármesternek, miután a kilencedik kerületi Kén utcai telep egyik házában az első emelet egy részén csütörtök hajnalban leomlott a födém. "Nem, nem csak romák - válaszolja kissé meglepetten a polgármester -, laknak itt mások is." Erről persze a kérdező maga is meggyőződhetett volna a helyszínen, hiszen láthatta volna a föntről, a néptelen emeleti gangokról óvatosan ki-kinéző ősz hajú, nem roma néniket, és mögöttük a befalazott lakásokat. "Inkább szegénytelep ez, mint cigánytelep - mondja Fehérvári Szilvia, a Ferencvárosi Tanoda Egyesületnek itt a telepen meg a telepiek számára fenntartott Biztos Kezdet Gyerekházban is dolgozó szociális munkása. - Igaz, ezt a kifejezést ma kevésbé használjuk." A népesség összetétele mindenesetre a gettósodó falvakéhoz hasonló: alacsony jövedelmű roma családok és itt ragadt, többségükben egyedül élő, nem roma idősebb emberek élnek a telep három nagy házában, mintegy száz, zömében komfort nélküli lakásban. A Ráday utca, a sikeres városrehabilitáció, a prosperáló belváros egyik szimbolikus helyszíne tömegközlekedéssel is mindössze bő tíz percre van.
"Igaz, hogy tizenöten éltek az egyszobás lakásban?" - ezt már a jobboldali napilap munkatársa telefonon kérdezi a gyermekjóléti szolgálat egyik munkatársától, aki a szolgálat többi dolgozójával együtt kora reggel óta szervezi a segítséget a bajbajutottaknak. "Nem - válaszolja a megkérdezett -, két felnőtt és három kisgyerek élt ebben a lakásban." A családnak valóban kilenc gyermeke van, de a nagyobbak ideiglenes elhelyezésben vannak, csak néha jönnek haza látogatóba - a baleset éjszakáján sem voltak itthon. "De az hogy lehet, hogy a lakásban mégis kilencen tartózkodtak?" - ez a kérdésbe burkolt állítás az itt élők életmódját minősítő tényként nagy karriert fut be aznap az erre fogékony médiumokban. "Volt itt egy vendég házaspár a két gyermekével, ők is a lakásban aludtak - nincs ebben semmi kivetnivaló." "A telepen lakók többsége tudtommal jogcím nélküli" - hangzik a következő állítás, de a kérdezett elmagyarázza, hogy itt mindenkinek bérleti szerződése van az önkormányzattal, az "önkényesek" kiszorultak nemcsak innen, de az ide gyalog öt percre levő és mára csaknem teljesen elnéptelenedett Dzsumbujból is. A válaszolók türelmének hála, délután és másnap nagyjából korrekt tudósítások jelennek meg a médiában. A polgármester már a déli sajtótájékoztatón közli, hogy feltehetően a födémből kilopott acélgerendák hiánya és a leomlott konyhában engedély nélkül épített zuhanyzófülke okozta a födém leszakadását - a zuhanyzóból származó nedvesség miatt korhadtak volna el teljesen a fagerendák. Vagy így történt, vagy nem, mindenesetre tény, hogy a házak külső falán körös-körül a függőleges ereszcsatornák helyét csak a leomlott vakolat meg a helyén burjánzó zöldes színű penész- és mohafoltok mutatják. Az általános lepusztultság mementójaként az egyik idős lakó a folyosó végén álló közös vécé leomlott falához visz, amin a megkezdett javítás nyomai láthatók. Mint mondja, azzal hagyták itt az "íkávésok", hogy másnapig száradnia kell a malternak, akkor majd visszajönnek, és folytatják a félbehagyott munkát. Erzsi néni emlékei szerint ennek úgy tizenöt éve.
Az viszont kétségtelen, hogy nagyjából abban az időben az önkormányzat - elhárítandó az életveszélyt - számos lakásban acélgerendákkal váltotta ki a lassan szétkorhadó fafödémet. Az is egyértelmű, hogy ezek az acélgerendák nem a balesetet megelőző napon tűntek el.
Az eset és előzményei
"Hajnalban Ibiék arra ébredtek, hogy kivágódik az ajtó, robajlás hallatszik, majd por árad be a sötét lakásba. Fölkapták a kicsiket és rohantak kifelé a lakásból. Csakhogy épp a konyha padlója szakadt be, innét nyílik a bejárati ajtó, így aztán mindnyájan lezuhantak az alul levő befalazott lakásba. Nagy baj nem történt, de akkor ezt még nem tudtuk, és mindenki nagyon meg volt ijedve. Ráadásul eltört a gázcső is, és ömlött kifele a gáz" - meséli az egyik szomszéd, hogy mi történt csütörtök hajnalban a Kén utca 3. alatt. Mire a tűzoltók kiértek, mindenki kiszabadult; azóta pedig már a kórházból is hazaengedték a megfigyelésre benntartott gyerekeket. Bár a polgármester egyik első nyilatkozata szerint a ház lakható, péntek estére egyértelművé vált, hogy senkinek nem kell visszaköltöznie: mind a huszonhat család kap a kerületben új lakást. Hogy pontosan miért döntött így a polgármester, és mit tartalmazott a döntést megalapozó statikai szakvélemény, arról csak pletykák vannak, de vélhetőleg számukra is nyilvánvalóvá vált, amit a lakók többsége már régebb óta tudott: a ház állékonyságát biztosító acélgerendákat az üresen álló lakások többségéből egyszerűen ellopták.
Az első hangos veszekedés kora délután robban ki. Először nem értjük, hogy miről van szó, de egyértelmű, hogy még a telepen tíz éve dolgozó Fehérvári Szilviát sem avatják be mindenbe: valamit titkolnak, ami nyilván összefügg az éjszakai balesettel. Hamarosan elül a veszekedés, a rendőrök által fölállított kordonok mögött zajlik a pakolás, hordják ki a lakásokból a holmit, és még ha nem is kitelepítés zajlik, az érintettek idegesek. Valaki már vissza is jött a délben kapott lakásából: kulcsot ugyan adtak neki, de a lakáson nincs bejárati ajtó, ő oda bizony nem megy. A hírre hamarosan kisebb csoport verődik össze, a családsegítő meg a gyermekjóléti szolgálat munkatársai azt magyarázzák egyre elkeseredettebben, hogy ideiglenes megoldásról van szó, most átmenetileg el kellene fogadni, aztán majd lesz másik, végleges lakás, de az érintettek nemigen bíznak ebben. Aztán egy nő a másodikon kiabálni kezd, zeng megint az udvar, hogy ő nem hallgat tovább, és hogy amúgy is mindenki tudja. Egy idősebb férfi próbálja csendesíteni, de ez csak olaj a tűzre, a nő indulata a férfi ellen fordul, már üti is. Lent a fiatalok hangosan nevetnek, gúnyosan biztatják a két nekikeseredetten veszekedő embert, "leszúrja, fogadjunk, leszúrja" - erre aztán az udvaron ácsorgó tucatnyi rendőrből is kiválik három, és komótosan elindulnak fölfelé. Mire odaérnek, véget is ér az ordítozás, de most már nem kétséges, hogy valami közös titok van itt, amiről senki nem mer beszélni. Az egyik földszinti lakó, akit a gyerekházból ismernek, hevesen integetni kezd Szilviának, hogy jöjjön be hozzá. Átvisz minket a szomszédos lakásba, ahol a falakban a plafon alatt tátongó lyukak mutatják a födémet tartó, utólag beépített acélgerendák hűlt helyét. "Félek, Szilvi, látod, itt is kiszedték. Már nem merünk aludni se, hát mi lesz, ha holnap miránk omlik." Tőle tudjuk meg, hogy az egyik család - a fiatal asszony vesztére pont a szomszédai - a három ház szinte összes üresen álló lakásában kibontotta a falból, és elvitte az acélgerendákat. Szólni senki nem mert vagy nem akart, és a dolog egy idő után nyíltan zajlott: az udvaron darabolták föl a gerendákkal együtt kiszerelt fémlemezeket. Közel száz család őrizte eddig a titkot félelemből vagy szolidaritásból - bár egyesek szerint kizárt, hogy ne tudtak volna erről legalább a rendőrök -, de most megtört a jég, és valaki beszélt: reggel elvitték a "vasazó" család két fiatalabb tagját. A család szerint épp a szomszéd fiatalasszony jelentette fel őket. "Mit csináljak, nem merek szólni sem, de már megőrülök a félelemtől. Most már nemcsak attól félek, hogy ránk dől a ház, de ezektől is. Segíts, Szilvi, legalább ma éjszakára tudjunk valahová menni, hát nincs itthon az uram se." Szilvia elmegy, hogy segítséget kérjen az önkormányzat munkatársaitól, a nő pedig bezárkózik. De egy óra sem telik el, és az anyuka, karján egy kisgyerekkel sírva, kiabálva veszekszik a folyosón a szomszédaival. A húsz méterre ácsorgó rendőrök egy ideig igyekeznek nem meghallani az üvöltözést, de aztán kénytelenek közbelépni: beterelik a szemben állókat a lakásaikba, és elcsendesedik újra az udvar.
Távlatok
Másnapra mindenki elköltözött a lezárt házból, látszólag megoldódott az érintett családok sorsa is. Kérdés persze, hogy fogja fizetni a hatvan négyzetméteres lakás bérleti díját az a család, amelyik az itteni huszonöt négyzetméteresét sem bírta. A maradók most mégis inkább irigylik az elköltözők lehetőségeit. Menne Erzsi néni is, aki 1948 óta itt lakik - tavaly be is adta a kérelmét minőségi cserére, és a hivatalban azt méltányolhatónak találták. Egy akadálya mégis van a költözésnek: a hivatal a válaszlevélben arról is értesíti, hogy a 7/2006-os számú rendelet alapján cserére akkor van lehetőség, ha a bérlő harminchat havi bérleti díjat egy összegben előre megfizet. Erzsi néni meg csak nevet a viccen: "Hát honnét vegyek én annyit? És egyébként is: nyolcvankét éves vagyok."
Úgyis le lesz bontva
A Kén utcai telep eleve a szegényeknek épült a XIX. század végén: a négy épületből álló tömb a kis jövedelmű munkáscsaládok lakhatási nyomorán próbált segíteni a minimális igények szerint épített lakásokkal. Bár a lecsúszás jelei már az építés után nem sokkal mutatkozni kezdtek, a Kén utca sosem volt egy nívón a két háború közt épült hírhedt Dzsumbujjal: itt még most is felfedezhetők például az egykori kiskertek nyomai. A pusztulás az itteniek emlékezete szerint úgy tizenöt évvel ezelőtt gyorsult föl: a lakók kicserélődtek, a telep egyre inkább gettószerűvé vált. Néhány éve aztán sorban bezárt az Illatos út sarkán lévő posta, az orvosi rendelő, végül az egyetlen megmaradt bolt és a körzeti megbízotti iroda is. Idővel a telepet körülvevő kerítés tűnt el egy éjszaka, azóta sem pótolták. A most bontásra ítélt házból már évek óta nem a szokott városi kukákba, hanem egy hétfőtől péntekig a ház mellé lerakott nyitott konténerbe hordhatták a lakók a szemetet, a telepre kijáró civil és önkormányzati segítőket nemegyszer fogadta a konténerben élelem után kutató gyerekek látványa. A Dzsumbujban a telepfelszámolás lényegében befejeződött, de az itteniek előtt nincs perspektíva: "Ha valamit kérünk, hogy reparáljanak, tizenöt éve az a válasz, hogy minek, nemsoká' úgyis le lesz bontva."
