A Kikényszerített utak. Elüldözöttek és menekültek a XX. században címet viselő, a berlini Kronprinzenpalais-ban augusztus 10. és október 29. között látható (amúgy Joachim Gauck, Norbert Lammert Bundestag-elnök, és számunkra nem mellékesen Konrád György által megnyitott) kiállítás szervezője az Elüldözöttek Szövetségének (BdV) alapítványa, az Elüldözések Elleni Centrum (ZgV). A szervezet előéletét övező folyamatos viták folyományaként (lásd keretes írásunkat) sokan - elsősorban Lengyelországban és Csehországban, de német baloldali körökben is - tartottak attól, hogy a kiállításnak revizionista felhangjai lesznek. Mint kiderült, teljesen alaptalanul. Illetve mások szerint teljes alappal. De hogy ezt megértsük, érdemes kicsit elmerülni a részletekben.
A száraz tények
A kiállítás a II. világháború után Kelet-Európából elüldözött németek sorsát, mint azt a cím is sugallja, általában a XX. században Európában elüldözött népek kontextusában helyezi el. A törökök egyszer az örményeket (1915), egyszer meg a görögöket (1922) üldözték el otthonaikból, míg utóbbiak válaszul a maguk törökjeit tették lapátra. Ugyanez megismétlődött még egyszer a 70-es évek közepén Cipruson. Külön tablót szentel a kiállítás Sztálinnak, aki több népcsoportot is áttelepített a birodalmon belül, illetve az exjugoszláv utódállamoknak is. De természetesen az igazán neuralgikus pontok a német történelemmel kapcsolatos tablók. Kezdve onnan, hogy a nácik a 30-as évek végétől elkezdték összegyűjteni a birodalomban a "szétszórt, de magát tartani nem tudó töredéknémetséget" - ahogy Hitler fogalmazott 1938-ban. Ehhez persze helyet kellett csinálni nekik, amit elsősorban a zsidók meg az újonnan elfoglalt területeken lakó csehek és lengyelek kárára valósítottak meg. A háború után meg éppen fordítva ismétlődött meg mindez - vagyis Kelet-Európából üldözték el a németeket, hogy helyet csináljanak a visszatelepülő saját népességnek.
A kiállítás miatti előzetes aggályok teljesen alaptalannok voltak. A kilenc tablón elhelyezett szövegekben - mert elsősorban ezekből áll a kiállítás - a legnagyobb rosszindulattal sem lehet revizionista kitételeket felfedezni. A történet alapvetően szűkszavúan és minden kommentár nélkül mesélődik el - szó sem esik emberiségellenes bűnökről, a kollektív bűnösség elvének érvényesítéséről, a következtetések levonását a kiállítók a látogatókra bízzák. A tényanyagban pedig egy pillanatig sem tagadják a németek felelősségét mindazért, ami történt. Mert bár például a hitleri áttelepítéseknél szóba kerül, hogy a két világháború között a nem Németországban élő német kisebbségeket általában államilag elnyomták, azt sem felejtik el hozzátenni, hogy Hitler birodalomépítő politikája szempontjából is fontos volt a birodalom lakosságának "felszaporítása". Vagy a háború után Lengyelországból elüldözött németek kapcsán mintegy felmentik a lengyeleket, mondván: kénytelenek voltak így cselekedni, hiszen országuk a párizsi békeszerződésekben "nyugatra csúszott", mégpedig éppen a Ribbentrop-Molotov-paktum kései következményeként. És mivel a potsdami szerződés kifejezetten megemlíti, hogy minden államnak joga van a területén élő németeket "rendezett és humánus módon" visszatelepíteni az egykori birodalom területére, a lengyelek csak éltek ezzel a lehetőséggel a kényszerhelyzetben. A "rendezett és humánus mód" ugyan némi kívánnivalót hagyott maga után - a kitelepítendőket a lehető legnomádabb körülmények közt "tárolták" és szállították, és rendszeresen megalázták -, a jelentős emberveszteséget mégis elsősorban az oroszok elől rendezetlenül, hóban-fagyban menekülők szenvedték el - mondja a megfelelő tabló.
Relativizálás
Persze a kákán csomót keresőknek, így a lengyel jobboldalnak, azért így is van kifogásuk. Például a rendezők szemére hányják, hogy érdekes módon a holokauszt csak egy mondat erejéig kap teret a kiállításon. És valóban, a tablók csak a zsidók ellen hozott korai kényszerintézkedéseket tárgyalják részletesen. Ugyanakkor az is nehezen vitatható álláspont, hogy ez az, ami még úgy-ahogy belefér az elüldözés fogalmába, a holokauszt maga csak nagyon áttételesen esik e kategória alá. Egy másik kifogás szerint már a témák egymás mellé rakása is a német bűnök relativizálását jelenti. Ez ellen a kifogás ellen - ami már a kiállítás megnyitásának másnapján elhangzott Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök szájából - valóban nehéz érvelni, miután itt interpretációs kérdésről van szó, amiben mi nem szeretnénk állást foglalni. Bár megjegyeznénk, hogy ha a rendezők csak a német elüldözöttek sorsát mutatták volna be, úgy azt lehetett volna a fejükhöz vágni, hogy éppenséggel magukat tekintik a XX. század igazi áldozatainak - amivel egyébként Krzysztof Olendzki lengyel oktatási miniszterhelyettes így is megvádolta őket. De van egy még érdekesebb összeesküvés-elméleti tézis is, miszerint a kiállítás éppen attól gyanús, hogy nem gyanús. Vagyis hogy az alapvetően revizionizmusban utazó ZgV azért rendezett egy egyáltalán nem revizionista kiállítást, hogy ezzel álcázza igazi szándékait, amelyek előbb vagy utóbb óhatatlanul a felszínre törnek majd.
A kiállítással szemben igazából egyetlen jól védhető kifogás hozható fel: hogy unalmas, tartalmatlan és súlytalan. A szűkszavú tablók semmi érdemi újdonságot nem tartalmaznak. Viszont mellérakni sem volt nagyon mit: pár elsárgult cetli - pont, amit várnánk: névjegyzékek, levelek, igazolványok, felhívások stb. - és néhány fotó. Illetve egy külön teremben szerény számú tárgyi emlék - megint csak pont az, ami várható: rozoga kuffer, sebtében a lágerben összeütött gyerekjáték, széttaposott cipő, vagyis amit az érintettek véletlenül ennyi év után is megőriztek a padláson. És mivel a XXI. század elején már nem lehet nem multimédiás kiállítást rendezni, meghallgathatjuk néhány menekült visszaemlékezéseit - de igazán ez sem változtat sokat a szegényesség érzésén. Márpedig mindez két szempontból is a rendezők szemére hányható: egyrészt, mert rossz kiállítást csinálni önmagában is rossz, másrészt a problémakör ennél talán fajsúlyosabb megjelenítést érdemelne.
És ugyanaz még egyszer
Hogy mennyivel inkább a kiállítás szervezője, mint annak anyaga szúrja a kritikusok szemét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az NSZK Története Ház Alapítvány által rendezett és Horst Köhler államelnök által védnökölt Menekülés, elüldözés, beilleszkedés című kiállítás. Ami néhány napig átellenben, az Unter den Linden túloldalán, a Német Történeti Múzeumban volt látható, majd decembertől fél évre újra kinyit Lipcsében. Érdekes módon ez a kiállítás sokkal kisebb negatív visszhangot váltott ki, pedig ez kifejezetten az elüldözött németekről és az ő beilleszkedésükről szól, még ha ezt nem is meri nyíltan vállalni. Itt tényleg egyértelműen tetten érhető, hogy a németek nem mernek önnön sérelmeikről beszélni, csak valamilyen kontextusban elhelyezve, ezért vörös faroknak oda van biggyesztve némi anyag a törökökről, a nácikról és a jugoszlávokról. Így elvben ez is a XX. században elüldözött népekről szóló kiállítás, ahol az arányok - illetve az aránytalanság - még meg is van magyarázva: ha a 60-80 millió elüldözöttből 14 millió német volt, érthető, hogy az ő sorsuk kapja a legnagyobb teret. De ami ennél is fontosabb információ: ez a kiállítás csak hajszálnyival jobb a másiknál. A kísérőszöveg a falakon éppen olyan unalmas és semmitmondó, és a kiállítási tárgyak is pont annyira esetlegesek, mint az utca túloldalán. Viszont mivel mindez nagyobb területen és látványosabban van előadva, beleesett egy-két érdekesebb darab is a szórásba. Hogy csak a kedvencünket említsük meg: egy rejtett hangszóróból a hátunk mögül sugdolózást hallunk, amelyből megtudhatjuk, hogy miért nem hiányoznak senkinek a jöttmentek (a betelepítettek) Németországban. A magyarországi svábok például azért nem, mert állandó fokhagymaszaguk van...
Bocsánat? Már bocsánat...
A Bund der Vertriebenen (BdV) elődszervezete már 1949-ben megalakult, de mivel az elüldözött németek sorsa tabutéma akkoriban Kelet-Európában, sok visszhangja a tevékenységüknek sem volt. Mint ahogy a Szudétanémetek Szövetsége sem sok vizet zavart azzal, hogy évtizedekig próbálta a témát - valóban meglehetős nacionalista éllel - napirenden tartani. Az igazi áttörést a 90-es évek eleje, a kelet-európai rendszerváltások hozták, amikor reális lehetőségnek tűnt, hogy az új, demokratikus államok esetleg szembenézhetnek azzal, amit a saját németségük ellen elkövettek. Sőt felmerült, hogy a csehek esetleg a kollektív bűnösség elvét kodifikáló Benes-dekrétumokat is visszavonhatnák. Csakhogy az érintett államok úgy vélték, hogy ezzel egyrészt saját népük szenvedése relativizálódna, másrészt ez alapul szolgálhatna valamiféle német kártérítési igényeknek is. Amikor aztán 2000-ben Berlinben megalakult a BdV elvben a kérdéskör általános kutatásának támogatására szakosodott alapítványa, az Elüldözések Elleni Centrum (ZgV), elszabadultak az indulatok. Bartoszewski lengyel külügyminiszter például, aki korábban a német Bundestagban mondott beszédében maga is elismerte, hogy a háború utáni kikényszerített népmozgásoknak voltak német áldozatai, és ezért a lengyelek is felelősek, most egészen más húrokat kezdett pengetni. Kijelentette, hogy az alapítvány egyetlen célt szolgál: elhitetni a világgal, hogy a második világháború igazi áldozatai a zsidók mellett a németek. Milos Zeman akkori cseh miniszterelnök viszont egészen odáig ment izraeli látogatása során, hogy egy beszédében a szudétanémeteket nem pusztán Hitler ötödik hadoszlopának nevezte (amúgy nem teljesen alaptalanul), de azt is kijelentette, hogy a kitelepítés teljesen legitim módja a kisebbségi problémák megoldásának. A viszony normalizálása érdekében Gerhard Schröder kancellár, aki korábban szintén üdvözölte a ZgV megalapítását, kénytelen volt hivatalosan is bejelenteni: egyetlen kormányszerv sem fogja az elüldözöttek kártérítési igényeit támogatni. Amivel megint csak az ellenoldal haragját sikerült magára vonnia, mert szerintük ez nem kötelező érvényű elhatárolódás, és messze nem eléggé határozott. Ezért aztán a lengyel szejm rövid úton megszavazta, hogy szó nem lehet semmiféle német kártérítésről, míg a cseh parlamenti pártok abban értettek egyet, hogy a Benes-dekrétumok érvényben maradnak.
