"Korszerűtlen elmélkedések" (Utolsó beszélgetés Simon Balázs költővel)

szerző
Jánossy Lajos
publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Jánossy Lajos: Az első köteted, a

Jánossy Lajos: Az első köteted, aMinerva baglyát faggatom mégis verseiben még nagyon erősen használsz mitológiai utalásokat, az antikvitás kitüntetett szerepet kap a versvilág megformálásában. Később ez az apparátus egyre bújtatottabbá, vízjelszerűvé válik. Te hogyan látod a saját versírásodnak a történetét?

Simon Balázs: Tetszik ez a szó, hogy versírástörténet, vagyis a poézis archeográfiája. A klasszikus érintettségű, tehát a tematikusan klasszikus érintettségű költészetnek az a problémája, hogy iszonyú nagy állványzatra van szüksége, Heideggerrel szólva: Gestellre. Azt a nehézséget értem ezalatt, hogy az a teljesen friss, teljesen primer dolog, ami mondjuk Heraklész vagy Arion, annak végül, mire vers lesz belőle, mire átverekszi magát a klasszika-filológia útvesztőin, eredendő pompája kicsit elhomályosodik. És ez borzasztó. Az én költői indulásomra a bányászati erőlködés nyomta rá a bélyegét, ahogyan megpróbáltam ezeket a kincseket felszínre hozni, amik lenn csillogtak, még aranynak tűntek, fönn pedig, a sík földön vesztettek a fényükből. Ezt különben bárki elképzelheti, aki nem írt verset, azt is, hogy mennyire borzasztó, amikor az indulat rettenetes erővel akar kitörni, és egyszer csak szembetalálja magát azokkal a geológiai rétegekkel, amiken át kellene magát verekednie. Ez a helyzet szinte fizikai, zsigeri frusztrációt okoz.

JL: Egyre inkább azt érezted, hogy ezek az elemek bénító béklyók?

SB: Inkább ballasztok. Szívesebben közelíteném meg a kérdést a fent már bevált földtörténeti hasonlattal: dinoszauruszt kívánt ez a küzdelem, hogy ezeken a rétegeken átverekedjem magam, és közben az energiámat se veszítsem el.

JL: A harmadik, a Lectisternium kötetben érhető tetten, hogy valamiképp elkezdődik ennek a világnak a dekonstruálása. Amikor valakinek a figyelme, a perspektívája az első két könyve alapján olyan változatlan irányú, mint amilyen a tied, miképp lehet elképzelni ennek a figyelemnek az elmozdulását? Mi módon voltál képes elszakadni az addigra már alaposan belakott, ismerős versvidékektől?

SB: Itt természetesen nem kerülhető meg, ami velem történt. Ez a művészet, ami Goethével kortárs, olyan költőt feltételez, akinek tulajdonképpen semmi problémája nincs. Mondjuk valami örökségből él, amit Amerikából küldenek neki. Tehát egy világon kívüli és világ fölötti Hüperion-státus birtoklásáról van szó. Persze magam soha nem foglaltam el ilyen pozíciót, de aztán olyan dolgok történtek velem, hogy ennek a lehetőségéről elvben is le kellett mondanom...

JL: ...mert azért valami ez irányú hajlandóság vagy hajlam volt benned...

SB: Hogyne, így van, csodálatos státus volna, de hát természetesen megint csak teljességgel korszerűtlen magatartásról vagy állapotról beszélünk, mert én például nem nagyon ismerek ilyen embert. Erre a polgári egzisztenciára jól emlékezhetünk a századelő regényeiből, ezek prousti, Thomas Mann-i figurák, ők ugyanúgy kiveszett állatfajták, mint Proust és Thomas Mann...

JL: ...ez az út neked nem adatott meg...

SB: Valóban nem, sőt radikalizálódott ez a nem, hisz lett egy betegségem, ami máig tart, és amibe már többször valóban majdnem belehaltam, szokták ezt mondani, de az esetemben ez orvosilag valós, tehát nem Münchhausen bárói hivalkodásról van szó. Na most, hogy ennyire közel jött hozzám az élet, végső soron a nyomorúság világa, az végleg kijózanított. Élesen felvetődött a kérdés: hogyan lehet haldoklóként, a világ nyomorúságaiba belevetett kreatúraként ilyen művekről álmodozni.

JL: Ennek a szembenézésnek milyen hatása volt a verseidre? Nagyon közhelyes a kérdés, mégsem tudtam megkerülni, mert kívülről szinte csak ilyen ostoba kérdések tehetők fel.

SB: Igen, megértem, ez nehéz. Azt gondolom, hogy a vers az mégiscsak eszköz, nem valamiféle esztétikai függelék, hanem a megismerés eszköze. Tehát ha az ember ilyen tapasztalatoknak van kitéve, akkor a vers ontológiai helye teljesen más lesz. Persze abszolúte átgondoltam a verset, a vershez való viszonyomat, a vers funkcióját, létjogát, és innen kezdve a versnek egészen más problémákkal kellett számolnia. A kérdésekre adott válaszok pedig alapvetően módosították a költészetem sarkpontjait is. Közelebb kellett lépjek olyan dolgokhoz, amelyektől addig, talán valami furcsa tapintatból, ódzkodtam, és ezért írtam szívesebben Heraklészről.

JL: Mi volt a vonakodásod oka?

SB: Nem könnyű válaszolni, ennek nyilván egyrészt alkati, másrészt neveltetésbeli magyarázatai vannak. Minthogyha a Kulturmenschtől, attól a bizonyos régi vágású kultúrembertől idegen lenne a vér, a kórházak, a pőre szenvedés világa. Aztán ezért a dölyfért, talán büntetésből, százszoros árat fizettem... Ennek poétikai visszahatása nem maradhatott el, ellenkező esetben nem lennék költő.

JL: Annak, amiről itt beszélünk, a kristályosodási pontja a Makdir kötet, amit én rendkívüli sűrűségű, ám kristályszerkezetű műnek látok. A könyvben két eléggé kemény és kíméletlen ciklus olvasható...

SB: ...mert ráadásul nemcsak a saját vonatkozásomban kellett megélnem a halálközelséget, hanem - és ez tulajdonképpen még durvább - a számomra legeslegfontosabb ember, anyám vonatkozásában is. Az ő halála valószínűleg egy soha le nem zárható történet. Akik már elvesztették az anyjukat, és akiknek annyira fontos volt, mint számomra, azok ismerik ennek a veszteségnek a fájdalmát. Nekem ő volt a legfontosabb... így van... elnézést, az égiektől kérek ezért az emberi gyengeségért elnézést, hogy voltot mondtam. Szóval az egyik ciklus az őérte mondott kaddis, a másik pedig az én műtétem és az ehhez tartozó tortúrák tárgyalása. Az egyik tehát egy halálhoz közelítő élet kórházi stációit rögzíti, a másik pedig egy befejezett életért, egy anyáért mondott gyászbeszéd.

JL: A kórházi verseket olvasva elfogott az érzés, hogy ezek egyszerre, egy lendületből szakadtak ki belőled.

SB: Szinte. Rólam tudni kell, hogy én olyan ember vagyok, aki a költeni tudást mágikus erőnek érzem, isteni erővel való felruházottságnak, amely képességet - mindig ettől félek - egyik pillanatról a másikra elveszthetek, akár valami tragédia, akár az alkalmatlanságom miatt. Ha Kafka naplóját olvasgatjuk, állandóan szembetalálkozunk azzal, hogy Kafka mindig rettegett az alkalmatlanságától és attól, hogy végleg elvétetik tőle az írás fegyvere, az egyetlen, aminek révén embernek érezheti magát. Én is állandóan ettől rettegek, hogy ez elvész, és akkor az életemnek semmi értelme többé. Amikor hazajöttem, most már mondjuk ki, az első agyműtét után, akkor úgy éreztem, hogy ezután nyilvánvalóan nem fog többé menni. Úgyhogy szinte tébolyodottan vetettem magam rá a dologra, hogy bebizonyítsam, hogy kiderüljön, hogy a szálisi fátyol mögé tekinthessek, hogy megtudjam a sorsom. Így volt. Nem lehetett ezt nem kipróbálni, és ezért érzed úgy, hogy egy szuszra szakadt ki az egész.

JL: A másik ciklusnak is hasonló a keletkezéstörténete?

SB: Nem egészen, lényege szerint nem ilyen, mert hosszabb folyamatról van szó. Olvasható egy gyászmunka naplójaként is. Ahogy ez a zsidó hitéletből ismeretes, kaddist bizonyos ünnepek alkalmával még nagyon sokszor kell mondani vagy mondatni a halottért. Ezt ennek fényében kell látni. Persze voltak versek, amelyek közvetlenül a halál után jöttek, a villám sújtotta állapotból. Utána pedig hosszú ideig írtam, sőt máig előjönnek innen versek. Néhány hónappal ezelőtt is írtam olyan verset, amiben anyámat siratom, vagyis hat évvel halála után. És nagyon remélem, és ha Isten is úgy akarja, és még élhetek, hogy öt év múlva újra írok ilyen verset. Ez egy lényege szerint lezárhatatlan gyászmunka.

JL: Szóba kerültek itt olyan szavak, fogalmak (kaddis, makdir), amelyek egyértelműen a zsidó hitéletre, mitológiára utalnak. Beszélhetünk-e erről mint életed megkerülhetetlenül fontos fordulatáról, vagy másképpen fogalmazva: hagyományváltásról?

SB: Itt van egy szó, amire rögtön lecsapnék, ez pedig a mitológia. Ennek használata magán túlmutató elvétés. Görög-latin mitológia van, héber mitológia nincs. Az egyistenhitnek nincs mitológiája, az egyistenhit lerombolja azt. Ez egy tragikus és fájdalmas folyamat. Én a mitológia labirintusából akartam az előbb már tárgyazott korrekcióval együtt kikeveredni. A Minervában valóban vannak a klasszika-filológia módszerével előásott mitologémák, csakhogy nincsenek meg hozzá a rítusok, és ez a tény nemcsak a vers vonatkozásában frusztráció, de az egész megélése szempontjából is az. Az ember együtt él ezzel a csodálatos világgal, ám nem veheti birtokba, mert nem beavatott, mert nem egyidős a görögökkel, akik ezeket vallási értelemben, a kultusz vonatkozásában és szabályai szerint gyakorolták. Tehát akik dionüsziákát ültek, akik ünnepelték Orpheuszt, akik az eleuziszi misztériumok különböző, számunkra valójában teljesen ismeretlen beavatási ceremóniáit megélhették. Hallatlan világról van itt szó, de metaforikusan és szimbolikusan egyaránt azt gondolom, hogy ez már Goethe számára is elérhetetlen távolságban volt. Nem lehet olyan indulattal és olyan szerelemmel csüggeni rajtuk, ahogyan én tettem, mert a végén nincs kielégülés, ez reménytelen szerelem. Nem véletlen, hogy a szerelem, már-már a szexus terminusával írom le ezt a viszonyt, tudniillik itt nincs szerelmi beteljesülés, mert nincs rítus. Ezért kell olyan kultúrát találni, aminek van élő vallása. Meggyőződésem szerint ez számunkra vagy a kereszténység, vagy a zsidóság. Természetesen a kultúrkeveredés, az etnomix hatására épp a posztmodern behozhat buddhizmust, behozhat sintoizmust, mindenféle ügyeket behozhat, és én nem is vagyok ez ellen, nem hiszem azt, mint a Hit Gyülekezete tagjai és korifeusai, hogy ez a sátán műve, nem, ha valakit ez köt le, az ő dolga. Művészi munkásságot ezekre építeni azonban legalább annyira kilátástalan, ahogyan én a Minervában az antikvitás reménytelen szerelmeseként sóvárogtam. Én ezt a kultúrsóvárgást a zsidó valláshoz és persze az istenhithez való közelférkőzésben tudtam feloldani. Mindez óhatatlanul visszahatott a költészetemre. Ez megint csak lezáratlan folyamat, amely mindmáig tart, úgyhogy erről nem tudok retrospektíve beszélni.

Jánossy Lajos

szerző
Jánossy Lajos
publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra