Leisztinger Tamás pályaképe - I.: A kis gömböc

  • Bogár Zsolt
  • 2004. augusztus 19.

Belpol

Az ország egyik legsikeresebb cégfelvásárlója. Épp egy évtizede, 26 évesen lépett be a kárpótlási üzletbe, hogy aztán villámgyorsan megjelenjen a szállodaipari és a gyógyszer-kereskedelmi privatizációban, majd befolyása alá hajtson egykori és jelenlegi tõzsdei, illetve tõzsdén kívüli cégeket. Vegyes konszernje, az Arago Holding Befektetési Rt. néhány év alatt a legismertebb hazai kockázatitõke-társasággá nõtte ki magát. Kétrészes írásunk elsõ felében pályája 1999-ig terjedõ szakaszáról lesz szó.

Leisztinger Tamás az új gazdasági mechanizmus évében született, egy terézvárosi értelmiségi családban. Az édesapa az Orion gyárban dolgozott villamosmérnökként, édesanyja fogszakorvos. Karrierje az elmondások szerint magától értetõdõen vezetett az iskolai matek- és fizikaversenyeken elért sikerektõl az ELTE TTK elméleti fizika szakáig. Forrásaink egyöntetûen kivételesen okos, eleven gondolkodású emberként jellemezték, akit a játék és a kihívás vonz - legyen szó egy cég bekebelezésérõl, egy fogós sakkfeladványról vagy épp a bioenergiával mûködõ Egely-kerék tudományos cáfolatáról. A nyilvánosságot kerülõ fiatalember azt hangoztatja, hogy az egyetem mellett taxizásból tartotta fent magát; mi úgy tudjuk, a korszak más jellegzetes foglalatosságai sem álltak tõle távol: gépkocsikat hozott be külföldrõl, lakóingatlanokat közvetített a fõvárosban, számítógép-alkatrészekkel kereskedett. Elsõ "rendes" irodája állítólag a Pixel-Graphics Számítástechnikai Kft. (Pixel-G) Balassi Bálint utcai központjában volt (ez ma a HBW Expressz Takarékszövetkezet fiókja). A céget végzõs mûegyetemista tankörtársak alapították a rendszerváltás hajnalán. (Fáy Zsolt ügyvezetõvel, Farkas Gáborral és Rostás Attilával Leisztinger 1991 után közösen jegyezte a No-com Kft.-t. A Pixel-G tagja volt még Barczi Imre és Gerényi Gábor is, akik késõbb az Internetto nevû internetes portál megszületésénél is bábáskodtak.) A Sony és a Microsoft magyarországi megjelenéséig a társaság multimédiás szoftvereket, hang- és képi megoldásokat kínált, továbbá televíziós stúdiókat szerelt fel a Sony Broadcast hazai képviselõjeként, illetve Amerikából szállított be irodai és üzleti szoftvereket. 1994-ben félmilliárdos árbevételt realizáltak, ez volt számukra a csúcs. Leisztinger 1993 novemberében társult a cégbe: ezt követõen a vidéki stúdiókkal tárgyalt, és finn faházakat árult. A számítógépes multik bejövetelével új húzóágazat után kellett nézni: ekkor került a képbe a kárpótlási üzlet.

Anyajegyek

A Leisztinger-birodalom gyökerei 1994-95-re nyúlnak vissza, amikor javában folyt az állami tulajdon értékesítése kárpótlási jegy (kpj) ellenében. Ez idõ tájt alakultak sorra a kpj-hasznosítók is, amelyek jórészt az értékpapír-vásárláshoz kapcsolódó adókedvezmények, valamint adókerülési kiskapuk kihasználására szervezõdtek. (Lásd Jegyek és hasznosítók címû keretes írásunkat.) Csak a társaságok töredéke gondolt arra, hogy ténylegesen begyûjtse, megforgassa és befektesse a kpj-t: e kisebbség abból az ábrándos ideából indult ki, hogy a tízezer forintos névértékû jegy - amit a piacon megkaphattak 3-4 ezerért - valamikor (valakiknek) a kamattal megnövelt értéket, vagyis tizenhétezer-négyszáz forintot fog érni. A megérzés összekapcsolódott azzal a számítással, hogy jöhet bármilyen politikai kurzus, annak vagyont (állami vállalatok részvényeit) kell tenni a kárpótlás mögé, különben összeomlik az árfolyam, és ez a kárpótlás politikai kudarcának nyílt beismerése lenne. A kérdés csak az volt, hogy mikor és milyen vagyonelemeket hirdetnek még, és kik állnak rá véletlenül készen - mobilizálható kpj-csomaggal a zsebükben.

A HB Westminster Kárpótlásijegy Befektetõ Rt. (HBW I) 1994 szeptemberében jött létre, nyilvános részvénykibocsátással. Az emissziót a "sikerre való tekintettel" az alapítók - a Pixel-G-bõl Fáy, Rostás és Leisztinger - fél éven belül megismételték. A cég irányításának a megszerzését, melyhez a tõke töredéke (0,01-0,02 százalék) is elégnek bizonyult, szavazatelsõbbségi részvényekkel biztosították maguknak. A HB Westminster gyors megtérülésû üzleteket bonyolított: kpj-t adott el privatizációs lízingben részt vevõ cégeknek (például a Suzuki egyik hazai beszállítójának), illetve állami résztulajdonokat vett és adott tovább 20-25 százalékpontos biztos nyereséggel (például a Ganz Holdingot, a Baranyakert). Arról, hogy másfél év után miért szakítottak egymással a HBW I tulajdonosai, nem sikerült az érintetteket megkérdeznünk. Egy forrásunk szerint az alapítók befektetési filozófiája különbözött: Fáyék bankot akartak, míg Leisztinger gyorsan szeretett volna extraprofitot szerezni, "mint Richard Gere a Pretty Womanben" - felvásárlással, reorganizációval, eladással. Más úgy véli, prudenciális okokból került sor a válásra: nem vette volna jól ki magát, ha hasonló néven mûködik egy takarékszövetkezet - a HBW Expressz - és egy hiperaktív befektetési holding. (Tény: 1996 õszén a Leisztinger befolyása alá került Pannon Váltó is részt vett abban a konzorciumban, amely a Polgári Bankot szerette volna privatizálni, de a bankfelügyelet a bankalapítási kérelmet a nem megnyugtató tulajdonosi háttér miatt visszautasította.)

Leisztinger 1995-96-ban "önállósult": októberben a vezetésével és a névadó-alapító 50 százalékos befolyásával létrehozta a HB Westminster II. Rt.-t (HBW II), melyet aztán 1996 júniusában Dominique-Francois Jean Arago francia matematikus-fizikusról nevezett el. A HBW II 1995. július-szeptember közötti részvénykibocsátása során 13 ezer kisbefektetõ és 10 cég kpj-csomagját fogadta be. Leisztinger és társai mindössze hatmillió forint névértékû szavazatelsõbbségi részvény birtokában egyedül irányíthatták az 1,628 milliárd forint jegyzett tõkéjû céget - az Arago ezekbõl a milliókból indult. A kisrészvényesek rövidesen meglepve tapasztalták: a névértéken beszámított jegyeket piaci árfolyamra értékelték le. Vagyis jegyhasznosító részvényeik rögtön veszítettek az értékükbõl, az osztalékból a késõbbiekben - ha egyáltalán volt - korlátozottan részesültek.

Az Aragót mûködése alapján kockázatitõke-társaságként lehetne definiálni, amely észreveszi, ha a piacon egy cég alulértékelt: gyors felvásárlással "bemegy", majd jó áron továbbértékesíti. Másrészt olyan cégekbe fektet, ahol a tulajdonosi szerkezet lehetõvé teszi, hogy viszonylag alacsony stockkal is meghatározó befolyást szerezzen az irányításban: ha szükséges, elvégzi a fõként pénzügyekre kiterjedõ reorganizációt, s ezután a cégeket értékesíti, esetleg osztalék formájában veszi ki a befektetett tõkét, és a "lerongyolódott" társaság eladásából szerez extraprofitot. Az Aragóra jellemzõ, hogy a kiszemelt cégben annak éves közgyûlése elõtt valamivel kevesebb mint 33 százalékot birtokol - azért, hogy ne kelljen nyilvános vételi ajánlatot tennie -, az embereit beülteti a társaságok vezetõ testületeibe. Mindenkit biztosít, hogy a vállalati stratégiát változatlanul hagyja, barátságos viszonyra törekszik a menedzsmenttel, és a befektetést hosszú távra tervezi - aztán az élet rendszerint másképp alakul.

Az Arago különlegessége, hogy az akvizíciók méretéhez és számához viszonyítva viszonylag kevés saját tõkével és olykor óriási adósságokkal vágott bele a hódításokba, ráadásul Leisztinger a cégfelvásárlásokkal párhuzamosan az Aragóban is expanziós taktikát alkalmazott: a kisbefektetõk kiszorításával növelte a "baráti tulajdonban" lévõ üzletrészt. A likviditás javítására a kezdetektõl aktív tõzsdei pénzmenedzsmentet folytatott, adta-vette a társaságok részvényeit. Saját papírjai kibocsátásához és cseréjéhez, a csendes és gyors felvásárlásokhoz akár külön egy-egy ügyletre szervezõdõ, változó öszszetételû, jól mûködõ brókerkapcsolatokat használt (City, K&H Bróker, Cenzor, Procent, IE-New York, Concorde stb.): az ilyenekben Leisztinger "tõkepiaci szocializációja" okán eleve nem szenvedett hiányt. Elég csak a személyes kapcsolatokra utalni: Leisztinger volt felesége a Concorde egyik tulajdonosának, Borda Gábornak a testvére; a baráti körhöz tartozott Albrecht Ottó is, a tõzsde felvásárlásában a közelmúltban az Arago oldalán részt vevõ Cashline vezetõje; a City Bróker élén pedig az a Hülvely István állt, aki késõbb a Hunguest Hotels Rt. vezérigazgatója lett. Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy-egy megbízást a szolgáltatók nem piaci áron nyertek el. Az Arago számára a diszkréció és a tõzsdei megbízások technikai lebonyolításánál is érvényesülõ önállóság volt a döntõ szempont. Az Arago sikere még így sem jöhetett volna létre megfelelõ banki háttér (Inter-Európa Bank, CIB, Raiffeisen) nélkül, amely a nagy tõkeigényû transzferek finanszírozását lehetõvé tette. Az Eravis-szállodalánc ingatlanai például banki fedezetként szolgáltak, és nem csak a mûködésükbõl származó eredményükkel támogatták a holding likviditását.

Leisztinger lényegében már 1995-96-ban kialakította annak a csapatnak a magját, amely a késõbbi cégvásárlásokat és a vagyon mûködtetését menedzselte. Bekerült a portfólióba a két legtartósabb befektetés: az Eravis és a Hunguest. Létrejött a cégeket szinte követhetetlen kereszttulajdonlásokkal egymáshoz láncoló, üzletrészcserékkel folyamatosan mozgásban tartott holding tulajdonosi szerkezete, melyben a döntési jogok a Leisztinger famíliánál összpontosultak. Kapcsolatba lépett számos - "kpj-vel kényszerkárpótolt" - települési önkormányzattal, ami a késõbbi cégfelvásárlásoknál is jól jöhetett, csakúgy, mint a fokozatosan kiépülõ, a legfelsõbb köröket is elérõ politikai kapcsolatok.

Az elsõ komfortérzés

A HBW II születése arra az idõpontra esik, amikor az ÁPV Rt. - készpénz és kpj ellenében - piacra dobta az Eravis Rt. 51,4 százalékos pakettjét. A közel 90 százalékban állami tulajdonú Eravis Rt. apportlistáján egykori munkás- és diákszállók voltak, köztük néhány egy-, két- és háromcsillagos hotel. Hasznosításukra korábban többfajta elképzelés született: a fõvárosi ingatlanokat hol szükség-, hol bérlakásoknak építették volna át, végül egy korábbi sikertelen próbálkozást követõen kitûzték a privatizációt. Mintha már a részvényjegyzési szabályokat is a HBW II-nek találták volna ki: a magán- és intézményi befektetõk közül elõnyben részesítették az alanyi kárpótoltakat, illetve az önkormányzatok és a mezõgazdasági szövetkezetek mellett a kpj-hasznosítókat. A HBW II még arra is ügyelt, hogy saját részvényesei között minél több legyen a kedvezményezetti körbõl, így az alanyi kárpótoltak számára elkülönített csomag megmaradt részére is lecsaphatott. (Kovács Kálmán, az Eravis-emisszióval megbízott K&H Bróker kibocsátási igazgatója, aki korábban az ÁVÜ Portfólió-menedzsment Igazgatóságán dolgozott, jelenleg pedig a Forrás Rt. vagyonkezelési igazgatója, 1996-99 között bent ült az Arago felügyelõbizottságában.) A HBW II elsõ körben az Eravis jegyzett tõkéjének 12,4 százalékát vásárolta fel: a Leisztingerhez köthetõ cégek részesedésüket az innen-onnan, a szintén tulajdonos fõvárosi önkormányzattól, kisbefektetõktõl 37,6 százalékot vásárló Domestore Kft. segítségével tornászták 50 százalékra. A Domestore-t a HBW II alapította - s mivel a törvény ekkor még nem zárta ki a közvetett tulajdonlást, és csak a részvénytársaságoknak írt elõ nyilvános ajánlattételi kötelezett-séget a kisbefektetõk felé, az üzlet nyélbe üttetett. Az Eravis megszerzésekor ismerhette meg Leisztinger nem egy késõbbi munkatársát. Az Eravis-menedzsment élén álló Karikás György, aki a rendszerváltás elõtt az építõipart minisztériumi fõosztályvezetõként felügyelte, kénytelen volt leszámolni tulajdonosi ambícióival. Ellenben a helyén maradhatott, amihez Csiha Judit akkori igazságügyi államtitkár (korábban a fõvárosi MSZP frakcióvezetõje, késõbb privatizációs miniszter) személyes közbenjárására is szükség volt, aki Karikást és Leisztingert is régebbrõl ismerte. Leisztinger valószínûleg az Eravis-üzlet révén találkozott a fõváros értékpapír-portfóliójának kezelésével megbízott Sasinszki Ágnessel, Angelusz Ivánnal és az elsõ kerületi fideszes képviselõ Törõ Imrével, akik késõbb a Hunguest megszerzésére alapított Aquincum Kárpótlásijegy Befektetési Rt. születésénél is ott voltak. Sasinszki azóta az Aragónál ragadt, több cégben is képviselte a holdingot. Az Eravis elsõ HBW II-s igazgatóságában feltûnt Hülvely István, aki a Dunaholdingnál és leányvállalatainál töltött be vezetõ pozíciókat (többek között a City Brókernél, melynek Leisztinger is ott ült a felügyelõbizottságában a HBW I-részvények kibocsátását követõen), és Gránicz János, az Arago késõbbi vezérigazgatója, aki Leisztinger jobbkezének számított. Az Eravis-akciót az Inter-Európa Bank hitelezte (sajtóértesülések szerint a többségi tulajdon megszerzése mintegy 800 millióba és 400 millió névértékû kpj-be került), melynek idõvel több munkatársa is az Arago és csatolt részei vezetõ testületeiben landolt, és aktívan részt vett egyes cégek reorganizációjában (Kálmán Zsolt, Takáts Imre).

Vidéki szálláshelyek

Szállodaipari portfólióját a fõként vidéki (Balaton-parti) ingatlanokkal rendelkezõ Hunguest hotellánccal kívánta országos méretûvé fejleszteni az Arago. Ám mielõtt megjelent volna a Hunguest háza táján, 1996 júliusában a Pannon Váltó Rt.-ben (PV) szerzett 33 százalékos részesedést.

Ebbe a cégbe az állam egy évvel korábban az önállóan eladhatatlan kisebbségi üzletrészeit helyezte el, s ez a társaság is a kárpótoltak, illetve a kpj-vel rendelkezõk számára jelentett volna befektetési lehetõséget. A kárpótlási jegyekért vásárolt PV-részvények egy csomagját azonban a PV menedzsmentje egy brókercégen keresztül begyûjtötte, és az általa alapított kft.-be helyezte el. A PV menedzsmentje aztán ezt a csomagot kínálta fel eladásra - a piaci ár fölött mindössze egy százalékkal - az Aragónak.

A PV-t a késõbbiekben a holding gyakorlatilag házi bankjává változtatta: befektetési és akvizíciós tevékenységeiket összehangolták, a PV portfóliójában a késõbbiekben javarészt az Arago-érdekeltséghez kötõdõ papírok landoltak. (Érdekesség, hogy az Arago cégjegyzésre jogosult tagja volt 1996. március-augusztus között a PV ügyvezetõje, az ÁVÜ-bõl indult Scheuer Gyula neje is.) A PV menedzsmentjébõl többen is megmaradtak az Arago-csoport közelében, köztük Zala László ügyvéd, a PV felügyelõbizottságának elnöke, akivel legutóbb a Kopaszi-gáton találkozhattunk az Arago érdekeltségû Öböl XI. Kft. ügyvezetõjeként. (Lásd: Láb az ajtórésben, Magyar Narancs, 2004. május 13.) Az Arago-csoport a PV-t is bevonta abba a konzorciumba, amely decemberben a szállodalánc üzemeltetését felügyelõ társaságban vásárolt jelentõs befolyást.

A Hunguest "megszerzésére" alakult konzorcium (Eravis, PV és a 868 millió forintos jegyzett tõkéjû Aquincum Kárpótlásijegy Befektetési Rt.) egy héttel 1996 karácsonya elõtt szerzett 50 százalékos tulajdonhányadot a Hunguest által alapított Hunguest Hotels Rt.-ben (HH), melybe korábban apportként bevitték a 36 vidéki szállodát üzemeltetõ 25 kft.-t. A helyzetet bonyolította, hogy a Hunguest Rt.-nek csak a kezelésében, és nem a tulajdonában volt az egykori szakszervezeti üdülõvagyon, amelynek húsz évre szóló üzemeltetési jogát a Népjóléti Minisztérium felügyelete alá tartozó Magyar Nemzeti Üdültetési Alapítványtól (MNÜA) kapta meg.

A konzorcium birtokába a hírek szerint 150-200 százalékos árfolyamon jutott a 850 millió forintos jegyzett tõkéjû cég fele, amit azonnal 1,2 milliárdos névértéken végrehajtott tõkeemelés követett. Hogy az Eravis a rá esõ 6-800 milliót például mibõl fizette, a tranzakció során nem derült ki.

Egy 2001. januári állami számvevõszéki vizsgálat ugyanakkor arról számolt be, hogy a vevõknek szinte semmibe sem került a pénzügyi mûvelet, mert a Hunguest Rt. a bevételt az Arago-csoport részvényeinek vásárlásaira fordította viszsza. (Errõl szól Szociális alapon címû keretes írásunk.) Az Eravis- és a Hunguest-szállodalánc hitelbõl, ingatlaneladásból és a mûködési eredménybõl származó bevételek segítségével nagyszabású modernizáción esett át - új hoteleket is vásároltak, legutóbb épp Szerbia-Montenegróban (2004. május). 2000-ben a két céget egybeolvasztották: a HH megkapta üzemeltetésre az Eravis szállodáit bérleti díj fizetése ellenében, az Eravis pedig az Arago-csoport mindössze hét fõvel mûködõ vagyonkezelõ cégévé alakult. (Karikás György, az Eravis hároméves rekonstrukciós programját megtervezõ vezérigazgató lemondott, és az Élelmiszer-ipari Minõség-ellenõrzõ Intézet élére távozott.)

A patikamérleg nyelve

Leisztinger a szállodaipart követõen a gyógyszer-nagykereskedelembe fektetett. A gyógyszertár-privatizáció (beleértve a patikákat ellátó megyei gyógyszertári központok magánkézbe adását) a hazai ágazati privatizációktól eltérõen decentralizáltan, önkormányzati hatáskörbe utalva ment végbe. A tömeges eladások igazából csak 1996-ban indultak meg, mert az ÁVÜ és az önkormányzatok öt éven át nem tudtak dûlõre jutni, hogy kit illet a vagyon, amit aztán még el kellett osztani a megyei és a települési önkormányzatok között. Az Arago Holding a nyilvános cégadatok szerint 1997 áprilisában lépett a patikapiacra Délkelet- és Délnyugat-Magyarországon. Mivel a szegediekkel nem tudott dûlõre jutni a város Heliomed-pakettjének eladásáról, a fõ felvonulási terület Zala megye lett. Itt viszont az a "szerencsés" helyzet állt elõ, hogy az önkormányzatok nem választották le és adták oda a patikusoknak a gyógyszertárak mûködtetési jogát, hanem azt a befektetõ kaphatta meg a gyógyszertári központokkal együtt. Nyáron a holding a Pharmaco Rt.-ben (Vas) és a Gyõr-Moson-Sopron megyei Gyógyszerkereskedelmi Rt.-ben is meghatározó tulajdont szerzett, majd fúzióval létrehozta a Westpharma Rt.-t. (Az igazgatóságba bekerült Szendrényi Lajos, az akkori népjóléti tárca gyógyszerügyi fõosztályának volt vezetõje.) A Westpharma Vasban és Zalában maga értékesíthette a patikákat, míg Gyõr-Moson-Sopronban az önkormányzatok "visszabízták" rá az üzemeltetést a privatizáció végéig. Leisztinger felismerte: ilyen feltételek között a gyógyszerforgalmazást célszerû értékesítési láncba felfûzni a gyártótól a kiskereskedõig, még ha ez ellenkezik is a gyógyszerészek személyi jogával (1994. évi XIV. tv.), amely a vállalkozói és szakmai szabadságukat volt hivatva biztosítani - és az elgondolás versenyjogilag is kérdésesnek tûnt. A "westpharmások" a munkáltatói (és az ingatlanra vonatkozó tulajdonosi) pozícióikat kihasználva diktátumszerû szerzõdésekkel kötötték be magukat a patikákba: mivel a patikusok saját vagyonukból a haszonbérleti és a tulajdoni jogot nem tudták megfizetni, többségi tulajdonosként Aragóhoz kötõdõ cégek (Cirrus Rt., Quadron Kft.) jelentek meg a patikusok bt.-jében kültagként, melyben a beltag 26 százalékos tulajdonrésszel (és teljes körû felelõsséggel) bírt. Sok esetben az önkormányzatok érdekei egybeestek a Westpharmáéval, hiszen tulajdonosként a lehetõ legnagyobb bevételt szerettek volna kapni a patikákért. Az ingatlan kikiáltási árától megrémült gyógyszerészeknek a Westpharma készfizetõi kezességet ajánlott - a leírt feltételekkel. Az ügyekrõl 1998 tavaszán értesült a Magyar Gyógyszerész Kamara, mely egész nyáron tárgyalt a Westpharmával a helyzet rendezésérõl. Noha Leisztinger saját állítása szerint hosszú távra tervezett a gyógyszer-kereskedelemben, 1999 júniusában értékesítette érdekeltségeit a stuttgarti székhelyû PB Pharmának - sajtóhírek szerint kb. hatmilliárd forintért. Azt, hogy ennek volt-e köze a patikusok ellenállásához, nehéz megállapítani - mindenesetre a készpénz jól jött a Zalakerámiában 1999 tavaszán szerzett részesedés növeléséhez. Az Arago megjelenése a gyógyszer-kereskedelemben elõsegítette a vertikális koncentrációt, mely német multik (UTA Pharma, Phoenix Pharma) belépésével folytatódott.

Fél év a zaciban

A Westpharma-sztorival párhuzamosan zajlott a BÁV Bizományi Kereskedõház Rt. felvásárlási kísérlete. A BÁV-ról az 1998-as országgyûlési választások utáni elsõ gyorsjelentés különös képet festett, mivel a megnövekedett árbevétellel szemben csökkenõ eredmény állt. Ugyanakkor kitudódott, hogy a társaság a kampány idején az MSZP-nek és az MSZOSZ-nek is pénzt juttatott különbözõ gyanús jogcímeken. A hibás gazdálkodás nem tett jót az árfolyamnak, a törvénytelen pártfinanszírozásra utaló jelek pedig minden késõbbi, BÁV-ot érintõ spekulációnak politikai színezetet kölcsönöztek. Így annak ellenére, hogy a BÁV zálogtevékenysége rendkívül jövedelmezõ, a cég ingatlanportfóliója pedig figyelemre méltó volt, a részvények 1998 augusztusában alacsony forgalom mellett mindössze 110-120 százalékon mozogtak. Szeptemberben az árfolyam megugrása nyilvánvalóvá tette: ez több befektetõnek is szemet szúrt. Leisztinger októberben tett nyilvános ajánlatot, és elsõ körben közel 20 százaléknyi BÁV-részvényt sikerült is megszereznie, melynek révén - nagyjából felesben a fõ tulajdonos Magyar Fejlesztési Bankkal - képviselõket delegálhatott a BÁV vezetõ testületeibe. Januárig az érdekeltségein keresztül (Arago, PV, Eravis) részesedését 50 százalék fölé tornászta, mire az MFB - határozott kormányzati parancsra, a menedzsment radikális cseréjét követõen - bekeményített, és megpróbálta tárgyalásra bírni a holdingot résztulajdona eladásáról. Leisztinger az erõsödõ nyomásra - APEH-vizsgálat, a Hunguest Hotels részére az MFB által folyósított, hosszú lejáratú rekonstrukciós hitel felfüggesztése - végül kénytelen volt eladni a csomagot, amely a BÁV visszaállamosítását követõen a 2002-es választások elõtt egy Fidesz közeli céghez vándorolt. A sajtóhírek szerint Leisztinger az értékesítéssel sem járt rosszul: az MFB a részvények darabjáért 2800 forintot (2,8 milliárdot) fizetett, és ezzel 800 millió forint körüli nyereségre tett szert.

A BÁV körüli féléves versenyláz a Horn-kormány idején megtollasodott vállalkozót szélesebb körben is ismertté tette - elsõsorban Simicska Lajos akkori APEH-elnöknek köszönhetõen, aki a piaci híresztelések szerint megértette Leisztingerrel, hogy jobban jár, ha viszszaadja a bizományit az államnak. (A sors különös fintora, hogy ma telekszomszédok a XI. kerületben. De errõl késõbb.) A tõzsde- és gazdasági hírekre kevésbé fogékony újságolvasónak ekkor tûnhetett fel, hogy létezik az Arago, és hogy addigi három éve alatt milyen tekintélyes méretûvé terebélyesedett. 1998 végén a holding és csatolt részei - az Eravis, a HH, a Westpharma és a BÁV - konszolidált vagyona meghaladta a 10 milliárd, árbevétele pedig a 40 milliárd forintot.

Bogár Zsolt

(A következõ részben folytatjuk a cégtörténetet, és feltérképezzük Leisztinger politikai hátországát.)

Jegyek és hasznosítók

A kárpótlási jegynek szabad utat engedõ elsõ kárpótlási törvényt (1991. XXV.) a Fidesz kivételével az összes párt megszavazta. (Igaz, a föld reprivatizációját megfúró törvény az FKGP szakadását idézte elõ.) A kpj-t szabadon forgatható állami értékpapírként definiálták, amiért állami tulajdonú üzletrészeket, részvényeket, termõföldet, állami és önkormányzati lakást lehetett vásárolni, E-hitel felvételekor saját erõként lehetett felhasználni vagy életjáradékot igényelni. A kárpótlással végtelen történet vette kezdetét: az ágazatra komoly állami és magánintézményi szféra telepedett, melynek érdekében állt a kárpótlási üzlet folytatása, a jogosultak körének a kiszélesítése (n+1 számú kárpótási törvény elfogadása).

Noha a jegy forgatható volt, az alapvetõ technikai-biztonsági feltételekre sem ügyelt az állam: nem készült pontos nyilvántartás a kiadott, a letétben lévõ és az állam tulajdonába visszakerült, megsemmisítésre váró jegyekrõl. Mindezzel ráadásul egy másodlagos forgalmazásban is érdekelt brókercéget, a Budapesti Értékpapír és Befektetési (BÉB) Rt.-t bízták meg, amely több tízmilliárd forint értékû jegy elszámolásával maradt adós - ma sem lehet pontosan tudni, hogy hány jegyet adtak ki és mennyi van még forgalomban. A kárpótlás konstrukciós hibája már az elején a felszínre került: nem találkozott a "fókuszcsoport" (alanyi kárpótoltak, illetve a törvény értelmében "kényszerelfogadó" önkormányzatok, tsz-ek, a nyugdíjbiztosító) túlnyomó többségének igényeivel, amely nem vagyont, hanem készpénzt látott volna szívesen. A kpj-t épp a likviditását javítandó vitték a tõzsdére, ahol megkezdõdött a politika számára katasztrofális árfolyam-lemorzsolódás.

Innen kezdve az lebegett a döntéshozók szeme elõtt, hogy minél elõbb lezárják a kárpótlási históriát. Az állami vállalatok eladása nyilvános kpj-részvénycserés akciók vagy pályáztatás során, valamint az állami befektetési alapok létrehozása mind azt a célt szolgálták, hogy a jegyeket minél hamarabb felszívják a piacról. Ebben lettek volna szövetségesek a kpj-hasznosítók is, de jelentõs részüket csak az adófizetési kötelezettség kikerülése vezette: a kpj-tulajdonosok formálisan eladták jegyeiket a társaságoknak, és pénzükért jegyhasznosítói részvényt vettek, a tranzakcióról az APEH felé pedig igazolást kaptak. Valójában nem történt készpénzmozgás, de az szja-kedvezmény (az adóalap csökkenthetõsége) csak készpénzfizetés esetén járt. (A kpj-t a tulajok aztán a szabad piacon pénzzé tették.) A jegyhasznosítónak a költségoldalon érte meg, hiszen veszteséget termelt, mihelyt a "befogadott jegyeket" a forgalmi névértéknek megfelelõen könyvelte el.

A közel harminc kpj-hasznosító ennek ellenére összességében 13-15 milliárdnyi jegyet használt föl állami vagyon megvásárlására. 1992-97 között majd 70 társaság 70 milliárd forintnyi részvénye került a piacra a jegycserék során, ami arra utal, hogy az átváltási aránytól és a fizetési konstrukciótól (kpj- vagy kpj+készpénz-részvény csere) függetlenül is jelentõs mennyiség koncentrálódhatott a kpj-hasznosítók környékén. Mindez jól jellemzi azt az illúziót is, amit a politika kergetett: hogy ti. az elsõdleges kárpótoltakat meg kell védeni a spekulánsokkal szemben. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy-két éven belül a jegyek többsége már nem az alanyi kárpótoltaknál volt. (Az óvintézkedések kijátszására terjedt el például a jegyzéseknél a bérsorbanállás.) A részvénycserére felajánlott üzletrészek között 1997 elõtt több olyan akadt, melyre - mai szemmel érthetetlen módon - alig akadt érdeklõdés - Budapest Bank, OTP, Mol -, ugyanakkor nagy siker volt az Inter-Európa, a Csemege-Meinl, a Balaton Fûszért, a Domus, a Globus, a Primagáz, Graboplast stb. 1996-ban csak két társaságot értékesítettek jegycserés privatizációval: az Eravist és a Pannon Váltót. A vevõk Leisztinger Tamás cégei voltak.

Szociális alapon

Az Állami Számvevõszék (ÁSZ) a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány (MNÜA) gazdálkodásáról szóló 2001. januári jelentésében részletesen vizsgálta az üdülõvagyon privatizációját. Megállapította, hogy a költségvetésnek nem származott belõle bevétele, sõt a mûködtetésre, illetve a szociális turizmus támogatására adott hatmilliárd forintból a vagyon kezelésére alapított Hunguest Rt. mindössze 150 milliót költött kedvezményes üdültetés finanszírozására. Az ÁSZ szerint az MNÜA fokozatosan elvesztette az egykor 365 ingatlanból álló vagyon feletti rendelkezési jogát. A kuratórium és a vagyonkezelõje közötti szerzõdés (1993) elmulasztotta szabályozni a Hunguest Rt. befizetési kötelezettségét, így a mûködésbõl származó bevételeket a Hunguest Rt. saját célra használhatta. A cég 1996 májusában húszmillió forint alaptõkével megalapította a HH-t, melybe augusztusban apportként bevitte az egyes üdülõk üzemeltetésére létrehozott kft.-k eszközeit, és egyidejûleg tõkét emelt (658 millió forint értékben). Ebbe a cégbe szállt be az Eravis vezette konzorcium 1996 decemberében.

A fizetési konstrukció a következõ módon alakult: a HH 16 éves futamidejû, 24 százalékos kamatozású kötvényeket bocsátott ki 1,2 milliárd értékben, amit az Eravis-csoport jegyzett le. Ugyanazon a napon a HH a kötvényekért kapott pénzbõl üzletrészt vásárolt a konzorcium szatellitcégeiben (Domestore, Cirrus) - a HH-ban lévõ tulajdonosi arányok módosulása nélkül. (A HH, melyben az Eravis-csoport került többségbe, a kötvényeket a további kamatveszteség elkerülése érdekében - az ÁSZ-vizsgálatot követõen - visszavásárolta.) 1998-ban az MNÜA kuratóriuma az egyes üzemeltetõ kft.-kbe apportálta a tulajdonosi jogokat, hogy legyen banki fedezet az ingatlanrekonstrukció végrehajtására. Az MNÜA az így szerzett üzletrészeket a Hunguest Rt.-nek adta át, melyeknek ezáltal a HH is kisebbségi tulajdonosává vált. Üzletrészcserékkel aztán a HH és a Hunguest tiszta tulajdonú kft.-ket alakított ki.

A Hunguest a stratégiai döntések jogát is kiengedte kezébõl, amikor a befektetõ megjelenésével a mérleg nyelvét jelentõ 1,76 százalékot a HH-ból kiszervezte a Hunguest Management Tõkebefektetési Kft.-be, melynek kizárólagos tagja 1997. március vége óta "a Leisztinger Tamás által képviselt tulajdonközösség". A Hunguest-szállodák privatizációs ügyében folytatott nyomozást, melynek során három Hunguest-vezetõt (Kovács Imre elnök-vezérigazgató, Képes Csaba és Jávor Miklós) is rövid idõre õrizetbe vettek, az ORFK Szervezett Bûnözés Elleni Igazgatósága 2002 szeptemberében megszüntette.

A birodalom

A 13 ezer kisbefektetõ közremûködésével alapított, a tárgyalt idõszak végére 2,8 milliárd forint alaptõkéjû Arago Holding fõ tulajdonosa saját leányvállalata, a Domestore Kft., melyet Leisztinger Tamás és édesanyja, Wobeczky Judit jegyez. 1999 végén az Arago tulajdoni részesedése a Domestore-ban 55,8 százalék volt, a Domestore pedig legalább 42,65 százalékát birtokolta az Arago részvényeinek (a szavazati jogok 63,48 százalékát). Az Arago mindig is részesedett a Domestore Kft.-ben változó arányban, ahogy minden vállalat, amelyben az Arago részesedést szerzett, átmenetileg tulajdonolta - szintén változó mértékben, ahogy a holdingon belüli tõkeátcsoportosítás megkövetelte - a Domestore Kft.-t.

Figyelmébe ajánljuk