Lelemény: A vándorfotográfus

szerző
- sisso -
publikálva
2000/15. (04. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kényszervállalkozások világában nem könnyű olyan ipart kitalálni, ami eredeti, örömet szerez, és egyúttal meg is lehet élni belőle. A házi fröccsöntésbizniszt már telítették, a faragottkegytárgy-ellátókra kicsi az igény, az utcai rajzolóművészeket pedig már a turisták is unják. Friss elmére, kreativitásra és nem utolsósorban biztos tudásra van szükség a kalandhoz. Zalka Imre, aki egyszer csak vándorfotográfus lett, jól kitalálta, hogyan fogathat az emberrel madarat.

A kényszervállalkozások világában nem könnyű olyan ipart kitalálni, ami eredeti, örömet szerez, és egyúttal meg is lehet élni belőle. A házi fröccsöntésbizniszt már telítették, a faragottkegytárgy-ellátókra kicsi az igény, az utcai rajzolóművészeket pedig már a turisták is unják. Friss elmére, kreativitásra és nem utolsósorban biztos tudásra van szükség a kalandhoz. Zalka Imre, aki egyszer csak vándorfotográfus lett, jól kitalálta, hogyan fogathat az emberrel madarat.

A képmását minden ember szereti viszontlátni, szépiaszínezésben különösen, mert ettől úgy tűnik, mintha a boldog századelőn fotózkodott volna, amikor még mindenki szép volt, legalábbis szépia. Zalka Imre fotográfus (jelenleg egyébként az Iparművészeti Főiskola intermédia szakának tanára is) olyan régies portrékat csinál, amelyek soha nem volt belső békénket idézik, és amelyek készítése alatt, az expozíciós időben, nagy levegő után legalább három másodpercig nyugton kell maradnia a modellnek, ha nem akar kétfejű, Síva-kezű vagy elmosódott arcú lenni. Már csak a magnéziumporos vaku hiányzik az életérzés reprodukálásához.

Meg kell jegyezni, hogy többen is ilyen technikák felé fordulnak manapság, Békári Magda, Kerekes Sándor, Szilágyi Sándor és számos más művész, megunva a nagyipari printelést, kikísérletezve valami egyedit, cianotípiát, albumin-sópapírt, illetve más príma matériákat készítve, a művészi önkifejezés eszközévé tette magát a technikát.

Vándorfotográfusunk

eredetileg színes nagyításokkal foglalkozott, és a fotólaborja is erre van berendezve. Csupán tavaly télen kezdett el régi módszerekkel dolgozni, múlt század végi fotókémiakönyveket tanulmányozni, többek között egy remek német antikvár darabot, vegyszereket kevergetni. Lugossi Lugo László barátjától kapott egy vidéken beszerzett 18 x 24-es mahagóni fényképezőgépet. Tudni kell, hogy régen nem volt nagyítógép, ezért mindig akkora gépet kellett építeni a lemezeknek, amekkora képet akart a fotós.

Ezzel a masinával láthatták először a barátai, akiken kísérletezett, majd a technikát kissé magabiztosabban uralva, tavaly a Mediawave rendezvény résztvevői a Rába-parti majálison. Később írótáborokban is felbukkant a legendák és a képek tanulsága szerint. Lakóbusza mellett - amely talán az egyetlen vásári habitus a történetben - ugyanis nincsenek festett hátterek, vicces jelmezek meg bohócsapka a lomtárban, szóval a szabadban kiteregette kékes árnyalatú cianotípiáit és barnás tónusú kalitípiáit. Arra gyűlt a csodálkozó nép, akinek a feltűnéshez és az izgatottsághoz pontosan elég volt az archaikus technika és a múzeumi masina. Ki hinné, hogy a nehézkesség ennyire vonzó. Annál már csak önnön megismételhetetlenségünk érzése csodálatosabb.

A barnás árnyalat

győzedelmeskedett végül, mert a tájképek szépek maradtak ugyan kékben is, de a vendégkörnek nem igazán jött be búzavirág-vízihulla árnyalatú önmaga. Eleinte nem annyira szépiára sikerült a végeredmény, mint inkább kávébarnára, és az sem keltette a békebeli polgár illúzióját, de a megszállott alkimista módjára kotyvasztó mester addig emelte grammonként az ezüstnitrátot és csökkentette a borkősavat, amíg az arckép kellemes színű nem lett, és illúzióik vissza nem repítették a vásárlókat 1910 tájára, amikor az emulziós technikák még nem érték el a fekete-fehér fotózást, a celluloid még nem győzedelmeskedett az üveglemez felett, és a fényképészség még derék vegyészmunka volt a maga májcirózisos mellékhatásával együtt.

Az eljárás azért nem lehet teljesen kőkori, autentikus, mert iszonyú hibalehetőségek rejlenek benne. Az üveglemezek törékenyek, a zselatinos ezüst felkenése rá pedig az eredmény esetlegességét előlegezi, az emberek pedig már hozzá vannak szokva, hogy egy kép általában sikerül, legalábbis technikailag. Két kísérlet után be is zárhatna a bazár. Ezért érdemes inkább egy gyári, hasonló érzékenységű síkfilmet keresni. Zalka Imre így találta az ortokromatikus, vörösre érzéketlen papírt, ami gyárilag merev ugyan, de megfelelő negatív hívókkal vissza lehet szelídíteni, az anyagot mintegy hozzácsiszolva a célhoz.

Talán kiderült az eddigiekből is, hogy a vádorfotográfusnak bizony vasból van az élete. Jelen pillanatban

még költségesebb

neki a technika, mintsem halálra keresné magát rajta, sőt ez egy jóidős műfaj, hiszen ultraibolya-sugárzás szükséges az előhívás tökéletességéhez, meg persze az a szép, ha a vendég szeme láttára kreolosodik az eleinte sárgás fotó. De azért lassan megtelik a szorgalmas mesterember naptára is. Mesterségek ünnepe, Diáksziget, egyebek. A technikailag, esztétikailag jó minőségű munka gyümölcsözni fog. A kémiai tisztaság pedig biztosítja a tartósságot, igaz, a tábori lavóros körülmények ennek nem kedveznek. Ötven-száz évig is nézhetjük magunkat a szobánk falán. A Mai Manó Ház pedig felajánlotta a művésznek, amennyiben van rá lakossági igény, az üvegtetős műtermében fogadóórát tarthat. Aztán mehetünk a pereputtyal autentikus családi képet készíttetni. Pontosan ott és úgy, ahogy a harmincas évekig ez történt. Albumhoz és illúzióhoz mi kellene több.

- sisso -

szerző
- sisso -
publikálva
2000/15. (04. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra