MDF-kampánynyitó: Régi dicsőségük

szerző
B. I.
publikálva
1998/9. (03. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha valaki az MDF gödöllői XII. országos gyűlésén, illetve az azt követő kampánynyitó nagygyűlésen elhangzott néhány beszéd alapján alkotna véleményt az egykori vezető kormánypártról, akár azt is gondolhatná: jelentős politikai erőről van szó, amelynek minden esélye megvan a választási győzelemre. És milyen nagyot tévedne.

Ha valaki az MDF gödöllői XII. országos gyűlésén, illetve az azt követő kampánynyitó nagygyűlésen elhangzott néhány beszéd alapján alkotna véleményt az egykori vezető kormánypártról, akár azt is gondolhatná: jelentős politikai erőről van szó, amelynek minden esélye megvan a választási győzelemre. És milyen nagyot tévedne.

"Ma Magyarországon két kormányképes párt van. A másik az MDF. Sokszor halljuk, hogy az MDF nem nagy párt, a mérleg azonban még mindig az MDF és az MSZP között vonatik meg, mert valójában ez a két kormányzóképes erő áll szemben egymással Magyarországon. A fentiekből eredően a támadások éle majdnem mindegyik párt részéről az MDF ellen irányul, az MDF-et akarják legyőzni", mondta Lezsák Sándor pártelnök, s ez mindenekelőtt az mutatja, hogy az MDF stratégái egyelőre észnél vannak. A beszédek (Lezsáké mellett főleg Gémesi György ügyvezető alelnök kampánynyitó megnyilatkozása) értékelhető részei ugyanis rendre az MDF centrumpártjellegét, s az ebből fakadó kiszámíthatóságot, nyugodtságot szuggerálták: azt tehát, ami 1990-ben a nagy győzelmet eredményezte számukra. Mi több: a Biztonságot a mindennapoknak című választási programfüzet a maga műfajában nem rossz, mindenesetre jobb, mint amit maguk az MDF-politikusok megértettek belőle; ők ugyanis a legtöbb esetben csak odáig jutottak saját programjuk értelmezésében, hogy annak középpontjában a család áll. ("Mert mi a család? A család a társadalom alapja", ahogyan azt már Homolka úr is megmondta.) A szöveg ennél azért több: egyfelől jórészt még a demagógián inneni kormánykritika, másfelől a tézisek számos esetben nem puszta szlogenek, hanem képesek annak érzékeltetésére, hogy a párt, ha a helyzet úgy hozza, tudni fogja, mi a teendő. Akárhogyan is, az MDF programbizottsága kenterbe verte a Fidesz hasonló stábját. Változnak az idők: azzal a döbbenetes erejű meglátással, hogy "a magyar nemzet tagjai, magyar polgárok vagyunk", a Fidesz állt elő. Az MDF-brosúra érezhetően törekszik az ilyesfajta blődségek mellőzésére (mi több, a józanságtól néha valósággal megmámorosodnak: például a határon túli magyarság helyzetét mindösszesen négy és fél sorban lerendezik); az más kérdés, hogy mondjuk a Közoktatás című fejezetben már nem bírnak ellenállni a kísértésnek: "az erkölcsi nevelés rangjának visszaállítása", "a nemzeti identitástudat fejlesztése" és a hasonló, tartalmatlan (noha nyilván emelkedettnek szánt) frázisok a hősi időket idézik.

Mint ahogyan a jól ismert arcok is, például Pálfy G. vagy Liebmann Katalin. És persze Pozsgay Imre, aki 1989-ben az MDF titkos (vagy kevésbé titkos) köztársaságielnök-jelöltje volt, és akinek a párt 1990 után nem tudta megbocsátani azt, hogy nélküle nehezen lehetett volna MDF. A kedvéért vasárnap az országos gyűlés csaknem egyhangú szavazással módosította az alapszabályt; a lex Pozsgay értelmében kivételes esetben volt MSZMP-funkcionáriusok és munkásőrök is lehetnek MDF-képviselőjelöltek. Szabó Ivánék egykori jóslata bejött: a szakadást eredményező 1996-os országos gyűlés előtt ugyanis a későbbi néppártosok attól féltek, hogy Lezsák elnöksége alatt szép lassan visszaszivárognak majd azok, akiktől a párt egyszer már szerencsésen megszabadult (Bíró Zoltán és Pozsgay körét említették, valamint név szerint Pálfy G. Istvánt). Sőt ennek kapcsán egy akkor Lezsák-párti politikus (jelenlegi MDF-alelnök) határozottan leszögezte, hogy győzelmük esetén gyorsan deklarálni kell, kit nem várnak vissza: a jelek szerint azonban ma már nem ciki az, amit két évvel ezelőtt még annak tartottak. (Igaz, előtte viszont nem.) (Lásd: Ma az MDF a tegnapelőtt, MaNcs, 1996. február 29.)

Hiába az igyekezet, az üres rétorkodások a beszédekből továbbra sem hiányoznak: a kormány mindent elkövet azért, így Lezsák, hogy elsorvassza a magyar középosztályt, hogy aztán az európai uniós egyeztető tárgyalásokra "egy kivérzett, kiszolgáltatott ország" maradjon itt. Egy ilyen mondat jelentése nagyjából a következő: Horn és Kuncze gondterhelten néznek maguk elé; a belügyminiszter megtörve a csendet azt mondja: "Gyula, még mindig túl jó a magyaroknak, tenni kéne már valamit", mire a miniszterelnöknek gonoszul csillogni kezd a szeme, "hát ez az, Gábor, legyen akkor elnyomás, még nagyobb", és attól kezdve ripsz-ropsz, még jobban elnyomják a magyarságot. Ezt a képtelenséget a legtöbb - önmeghatározása szerint - nemzeti és mérsékelt konzervatív politikus soha nem gondolta még végig, ez hótziher; de hát nyilván ez is oka annak, hogy soha nem jutnak egyről a kettőre.

Tény, az MDF politikusai máig nem tudták kinőni a metaforákban való kényszeres gondolkodást. Amit például vasárnap a tavaszvárás témakörében elővezettek, az annyira nulla volt, hogy már önmaguk paródiájának sem ment el. Hogy a télutó, az szép volt, most viszont csúnya az idő, de szép lesz a folytatás, mert jön a tavasz, ha a választók is úgy akarják, mert ez még nem az igazi tavasz, ha tetszenek érteni, mit akarok kibontani; a következő felszólalás természetesen azzal kezdődött, hogy "ma van az első igazi tavaszi nap", hát így higgyen nekik az ember. Ráadásul egy végzetes történelmi félreértés folytán a szónoklatokat látványosan eluralta az a tipikusan KISZ-es, leginkább a Nagy Imre ifjúkommunista-demokratikusifjú által alkalmazott retorikai fogás, miszerint egy adott mondat záró szavait a következő elején megismételjük. "Van esély! Van esély, csak hinnünk kell benne. Hinnünk kell magunkban, hogy Magyarország polgárai is hihessenek bennünk. Hihessenek azokban..." és így tovább, és így tovább (Gémesi György).

Az MDF tehát erőt, magabiztosságot kíván sugározni, semmi siránkozás a katasztrofális közvélemény-kutatási adatok miatt (amik szerint a párt parlamentbe jutása sem biztos), ők bizony kormányra készülnek, győzelemre. Talán hiszik, talán nem. Nekünk mindenesetre úgy tűnt, hogy (MDF-kompatíbilis stílben fogalmazva:) olyan ez, mint amikor a hamiskártyás lapot kér, noha a huszonegyet már rég túllépte; a mosoly ugyan fölényes, de valójában retteg, hogy partnere nem dől be, hanem egyszer csak azt mondja: hát akkor mutasd, öreg, valójában mid is van.

B. I.

szerző
B. I.
publikálva
1998/9. (03. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra