Mit kezdjünk a Tanácsköztársasággal? - Zabigyerek

szerző
László Ferenc
publikálva
2007/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Volt már "dicsőséges 133 nap", s nevezték az alantas csőcselék rémuralmának. A tiszavirágéltű Tanácsköztársaság megítélése a kezdetektől szélsőségek között mozgott, s e merőben problematikus államalakulattal máig nem tud mit kezdeni a nemzeti emlékezet.

Volt már "dicsőséges 133 nap", s nevezték az alantas csőcselék rémuralmának. A tiszavirágéltű Tanácsköztársaság megítélése a kezdetektől szélsőségek között mozgott, s e merőben problematikus államalakulattal máig nem tud mit kezdeni a nemzeti emlékezet.

Alig egy hete volt a Tanácsköztársaság kikiáltásának 88. évfordulója, s bár e jubileumot némiképp leárnyékolták a néhai KISZ félcentenáriumának szentelt megemlékezések, azért az 1919-es események emlékét övező mélységes ambivalencia így is jócskán kitapinthatóvá vált. A jobboldali média (Hír Tv, Magyar Nemzet) feketénél feketébb, aktualizálástól sem idegenkedő kommemorációi éppúgy erről árulkodtak, mint a baloldali véleményformáló értelmiség - immár majd két évtizedes - zavarodottsága és hallgatása a kommün jelentőségéről, s helyéről a magyar történelemben. Mindez persze nem új fejlemény, hiszen a Tanácsköztársaság történetét jószerével

sohasem övezte konszenzus,

s a huszadik századi históriánkra rátehénkedő ideológiák rendre át- meg átírták e kaotikus 133 nap hivatalos értékelését.

Így volt ez már rögtön 1919. március 21-én is, amikor a szociáldemokrata párt vezetésének nagyobbik fele megegyezett az akkortájt éppen a Gyűjtőfogházban rezideáló kommunista párti vezetőséggel a Magyarországi Szocialista Párt megalakításáról, s a hatalom azonnali átvételéről. A Forradalmi Kormányzótanács puccsát, melynek eredményeképpen rövid úton kitudták az ország vezetéséből az államelnök gróf Károlyi Mihályt és a Vix-jegyzék megismerése óta lemondásban lévő Berinkey-kormányt, egyszerre fogadta üdvözlés és reménykedés, valamint elkeseredett harag és dühödt felháborodás. Amíg a Károlyiékban többé-kevésbé csalódott közvélemény és az intellektuális elit jelentős része a társadalom átformálását, modernizálását, és/vagy az ország területi integritásának védelmét remélte a túlnyomórészt szocdem népbiztosoktól, addig az 1918-ig domináns társadalmi rétegek és csoportok az első pillanattól halálos ellenségüknek tekintették a magyar történelemben eladdig valóban példa nélkül álló politikai formációt. Korántsem indokolatlanul, hiszen a proletárdiktatúra ténylegesen a létükben, státusukban fenyegette a korábbi vezető rétegeket. Így amíg az őszirózsás forradalom által hatalomra került Károlyiék legitimitását - legalább színleg - majd' mindenki elfogadta, addig az "orosz módi" szerint szerveződött tanácshatalom sokak szemében eredendően abszurdnak, törvénytelennek és jogtiprónak tetszett.

A világháborús vereséget, illetve a történelmi Magyarország bukását követően kormányra került szocdemek és bolsevikok szintén nem könnyítették meg mindazok dolgát, akik árnyaltan kívánták megítélni működésüket. Nagyralátó intézkedéseik sorában ugyanis egyszerre akadtak hagymázasan messianisztikus meg szimplán átgondolatlan rendelkezések, s olyan demokratikus és szociális lépések (alkotmány, igazságosabb vagyonelosztás, az oktatás demokratizálása stb.), amelyeknek szükségességéről a századforduló óta vitáztak szociáldemokraták és a hazai progresszió más képviselői. Ráadásul mindezt idegen hadseregektől szorongatva, a terrorisztikus megoldásoktól sem visszariadva, no meg túlnyomórészt fejetlenül tették, jóllehet e három tényező az 1918 októberében, illetve az 1919 augusztusát követően hatalomra jutott politikai erők működését is erőteljesen meghatározta.

"Talán sohase volt még a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalanul kemény és mégis ilyen istenien emberséges lett volna" - írta 1919 áprilisában a Szegedi Naplóban Móra Ferenc, miközben mások már a vörösterror áldozatait számlálták, s kárhoztatták a javak "elkommunizálását" meg a bizarr múlt- és jövőképformálást (lásd az 1919-es május elseje díszletezését). A mély megosztottság igencsak faramuci helyzetet eredményezett, hiszen amíg a világforradalomra bazírozó internacionalisták, nemszeretem szövetségben megannyi monarchiabéli vezérkari tiszttel (Werth Henriktől Lakatos Gézáig)

fölvették a harcot

a mohó cseh és román hadsereggel szemben (két szocdem: Stromfeld Aurél és Böhm Vilmos irányítása alatt), addig a szentistváni állam elkötelezett konzervatív hívei az ország földarabolásában érdekelt antantnál kerestek támogatást. A belülről is tagolt, szocdemek és bolsevikok, Kun Béla és Szamuely Tibor ellentéteitől megosztott tanácshatalom - hasonlóan Károlyiék népköztársaságához - gyors ütemben ábrándította ki kezdeti híveit, s a kommün politikájának vabankjellege is igen hamar kisült, ádáz ellenfeleinek legnagyobb örömére.

Nem csoda hát, hogy a Tanácsköztársaság bukásának pillanatától kezdve negyed századon át a magyar történelem legsötétebb epizódjaként tételeződött: "történetünk örök mélypontja" (Hóman- Szekfű). A kommün egyenesen az ellenforradalmi kurzus identifikációs ellenpólusaként nyert értelmezést, s a Tanácsköztársaság negatív értékelésével egyszersmind magával rántotta a bolsevikok szálláscsinálóiként beállított oktobristákat is. Váry Albert már 1922-ben közzétette kiterjedt kutatásainak eredményét, a vörösuralom áldozatainak névjegyzékét (a kommün által kivégzettek számáról lásd keretes írásunkat), míg a legitimista történetíró, Gratz Gusztáv mindkét forradalmat kárhoztató monográfiáját (A forradalmak kora, 1935) akadémiai díjjal jutalmazták. A Tanácsköztársaságot az elaljasult csőcselék uralmaként tárgyaló Gratz nem takarékoskodott a dehonesztáló jelzőkkel sem akkor, amikor a kommün intézkedéseiről, sem akkor, amikor annak vezetőiről kellett ítéletet mondania. "Társai cinikus, üres és tehetetlen fecsegőnek mondják" - írta Varga (Weiss) Jenő (sic!) kereskedelmi népbiztosról, s ugyanő Korvin (Klein) Ottóról megállapította, miszerint az "alacsony, púpos, rút külsejű ember volt". A legellenszenvesebb portrét azonban vitán felül Kun (Kohn) Béláról rajzolta: "Az alacsony, köpcös ember, akinek puffadt, durva arcvonásaiban különösen élvezetvágyra mutató vastag ajkai és ravasz, gyanakvó szemei tűnnek fel, az idegeneket a megrögzött gonosztevők arcára emlékezteti."

Amint az amúgy mérsékelt liberális, ráadásul Hitler-ellenes Gratz szövegéből is kiolvasható, a Tanácsköztársaság ilyetén pertraktálása nemcsak Károlyiék, illetve a bolsikkal összeboruló szociáldemokrata munkásmozgalom diszkreditálásának eszközéül szolgált. Az országrontó kommün fölemlegetése a Horthy-korszak antiszemita közbeszédének egyik legkedvesebb, széles körben elfogadott toposzává vált. A 45 népbiztos közül 32 (netántán csak 31) izraelita vagy legalábbis izraelita származású volt, állította minden történeti áttekintés ez idő tájt, s e szám kimondásával rögvest megerősítettnek tetszett a kommün nemzetietlenségének vélelme éppúgy, mint akár a zsidók gyanított idegenszívűsége. Ezzel aztán kellőképpen meg lehetett indokolni a fehérterror kilengéseit, a numerus clausus bevezetését, vagy éppenséggel a nyilasújságok vérgőzös vádjait. (A tény, miszerint a vidéki direktóriumokban korántsem volt így felülreprezentálva az izraelita felekezet, illetve hogy a bolsevikok izraelitaként való azonosítása közönséges ostobaság, elkerülte a Horthy-korszak véleményformálóinak figyelmét.)

1945 után gyökeres változás állt be a Tanácsköztársaság hivatalos megítélésében. A koalíciós évek rehabilitációs gesztusait követően az 1949-ben megrendezett harmincadik évfordulóra már sosemvolt fényében ragyogott a dicsőséges 133 nap emléke. "A magyar kommunista mozgalom egyik becsületbeli tartozása, hogy a kommün emlékeit megszabadítsa attól a mocsoktól és rágalomtól, amelyet az ellenforradalom oly szívósan szórt rá, s kijelölje helyét a magyar történelem legfényesebb eseményei között" - jelentette ki Rákosi, s a Tanácsköztársaság így rövid úton az új rendszer előképévé szenteltetett. Ám ez nem ment könnyen, hiszen a kommün néhai első számú vezetőjét, Kun Bélát ekkoriban árulóként tartotta számon a bolsevik heretológia. Megszületett hát az aktuálisan is jól kamatoztatható koncepció az áruló Kun Béláról ("összeszűrte a levet a trockista- buharinista bandával"), s a vele egy követ fújdogáló jobboldali szocdemekről - szemben az időben önkeze által kiszenvedett Szamuely Tiborral, s a különböző posztokon helytálló ifjú Rákosi Mátyással. Rákosi szerepének aránytalan fölnövesztése értelemszerűen nemcsak a történeti irodalomban jelent meg, hanem a népszerű művekben, így a "salgótarjáni csatának" emléket állító Harag napja című filmben is, ahol

magára Soós Imrére

hárult a feladat, hogy maszkjával és játékával megidézze a népbiztos-pártfőtitkár mokány alakját.

1956 után újólag átrendeződött a Tanácsköztársaság történeti reprezentációja. Felszámolták a szkizofrén állapotot (ünnepelni a néhai rendszert, s egyúttal árulónak bélyegezni annak vezetőjét), s grandiózus erőfeszítéseket tettek az 1919-es emlékek föltárására. Az 1959-es évfordulóra a legkülönfélébb történeti munkák láttak napvilágot, melyek a Tanácsköztársaság sportpolitikájától a színházak korabeli műsorrendjéig minden elérhető forrást és adatot feldolgoztak. (Már amenynyiben azok nem érintették a kommün megkérdőjelezhetetlenül pozitív megítélését.) Felépült a Felvonulási téren a nagy Tanácsköztársaság-emlékmű, s a hatalom erőteljesen szorgalmazta március 21. valódi ünnepnappá tételét. Némiképp március 15. paralizálására összekapcsolták e két ünnepnapot, s Forradalmi Ifjúsági Napok felcím alatt rendelték ki ünnepelni a KISZ-es fiatalságot. Miközben a megbízhatóan pártos történetírás nívósabb képviselői (elsősorban Hajdú Tibor és Borsányi György) a lehetőségig árnyalták a Tanácsköztársaság képét, addig a populáris kultúrában Bors Máté és társai igyekeztek szerethetővé és fiatalossá tenni a kommün emlékét. S megjelent (többek között Bódy Gábor egyik korai kísérleti filmjében) 1919 újbalos, az anarchizmussal rokon olvasata is, imigyen közelítve a sterilnek ható Tanácsköztársaságot a hatvanas-hetvenes évek divatos, amúgy mégoly allürisztikus eszméihez.

Bár a fent említett Kádár-kori törekvések nem maradtak teljességgel eredménytelenek, azért a Tanácsköztársaság mégsem épült be a magyar történeti tudatba. Amint Hajdú Tibor egy 1992-es írásában visszatekintve megállapította: "19 képe úgy hatott a magyar történelem képtárában, mint egy érdekes, de rossz helyre akasztott festmény." A rendszerváltással esély kínálkozott arra, hogy immár távol kerülve a Tanácsköztársaság megítélését olyannyira befolyásoló ideológiáktól, elfogulatlanabb értékelések szülessenek erről a zaklatott időszakról. Ám nem egészen így történt: amíg a jobboldali kurzus egyszerűen vagy legfeljebb az antiszemita kitételeket elhagyva visszanyúlt a Horthy-korszak kommün-értelmezéséhez (lásd Salamon Konrád egyebekben igen nívós feldolgozását), addig a baloldali elkötelezettségűek inkább ejtették e témát, s általánosságban is csak viszonylag kevés történész (például Vörös Boldizsár) adta a fejét az elmúlt másfél évtizedben a Tanácsköztársaság históriájának kutatására. Így a kommün témája a szélesebb nyilvánosságban ma jobbára a baloldali mozgalmakat összemosó kommunistázás, no meg a rejtett, vagy épp teljességgel leplezetlen zsidózás számára van fenntartva.

Pedig mára már

tárgyalhatóvá vált a kommün belső tagolódása, a számszerűen mindvégig többségben maradó szociáldemokraták és a kommunisták küzdelme, kirajzolódhatna a vidéki Tanácsköztársaság erősen szocdem jellege, s nagyobb figyelem irányulhatna a Tanácsköztársaság kvázi ellenzéki fórumaira (például a Népszavára). És végezetül az ideológiai kötöttségek fölszámoltával a Tanácsköztársaság megszűnhetne előképként vagy az őszirózsás forradalom gyászos következményeként figurálni, s végre - amint arra már néhány összefoglalás kísérletet tett - szervesen beilleszthetővé válna a világháborús vereséget követő tragikus két esztendő történetébe. S akkor nem úgy tárgyalnánk a kommünt, mint nemzetidegen szégyenfoltot, hanem mint kitörési kísérletet (meglehet, kezdettől kudarcra ítélt kitörési kísérletet) az 1918-ban előállt súlyos válságból. Vakmerő és kétségbeesett kísérletként tekintenénk 1919-re; éppen nem dicső forradalomként, de azért tán nem is a démoni erők fékevesztett országlásaként.

A vörösterror

Az 1919-es proletárdiktatúra terrorisztikus intézkedéseit, túszszedéseit és kivégzéseit igen alaposan vizsgálták a Horthy-korszakban született történeti munkák. Váry Albert ügyész 1922-es könyve (A vörös uralom áldozatai Magyarországon) 590 kivégzettet sorolt fel név szerint, jelezve egyszersmind, hogy alighanem még pár száz áldozatot hozzászámolhatna listájához. Váry ideiglenes végösszege máig irányadó, bár Arthur Koestler például 500-nál kevesebb kivégzettről írt egyik művében. Az áldozatok számát a szocializmus éveiben inkább nem, vagy csak körvonalazatlanul említették a történeti munkák (ehelyett a fehérterror halottait sorolták hosszasan), ám a rendszerváltással újra fölelevenítődött Váry névsora - annak ellenére, hogy abban olyan személyek is fölsoroltattak, akiket rablás, fosztogatás vagy egyenesen saját felnőtt fiuk meggyilkolása miatt ítéltek halálra a kommün négy és fél hónapja során.

A rendszerváltást követően ugyancsak közkedvelt fordulattá vált a Lenin-fiúk fölemlegetése, rémtetteik elősorolása. Cserni József terrorcsapata vitán felül számos véres atrocitást követett el, s más csoportok is grasszáltak az idő tájt az országban. Ám a kommün alatt végrehajtott terrorisztikus cselekedetek fájdalmasan beleilleszkedtek abba a majd kétéves, gyakorlatilag polgárháborús káoszba, amely 1918 és 1920 között Magyarország mindennapjait jellemezte az 1918 novemberi rendcsinálástól egészen a különítményesek fehérterrorjáig.

szerző
László Ferenc
publikálva
2007/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:

Legfrissebb Narancs

Hoffmann Rózsa öröksége
Legyalult tankönyvpiac
Mítosz és valóság
Az 1514-es parasztháború
Könyvmelléklet
Sofi Oksanen, Norman Manea
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

Vélemény

még több Vélemény...

Szüret

„Nekem 14 ezerről 12 ezerre csökkent a rezsim, na ezért szavaztam a Fideszre” – mondta a nyugdíjas János, aki éppen egy padon beszélgetett Éva nevű ismerősével. (…) Jánossal Éva is egyetértett, a szavazókörben szerinte is a Fidesz fog nyerni, aminek egyébként nagyon örül. Arra a kérdésre, hogy ő is a Fideszre szavazott-e, azonban már azt mondta, hogy nem, hanem az MSZP-re. „Csak úgy. Tudtam, hogy a Fidesz mindenképpen nyerni fog” – válaszolta a döntése okát firtató kérdésünkre.

Egy panelház, amely eldöntheti a Fidesz kétharmadát; Origo még több Szüret...