Csapody Miklós, az MDF alelnöke, a parlament külügyi bizottságának tagja
Csapody Miklós: A három oldal - a magyar kormány, a magyarországi parlamenti pártok és tizenegy határon túli szervezet, amelyek közül végül csak egy, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége nem írta alá a dokumentumot - egyeztetése nyomán egy olyan szöveg került a konferencia zárónyilatkozataként nyilvánosságra, amely szerintem történelmi jelentőségű. A II. világháború befejezése óta nem született ilyen fontos dokumentum a határon túli magyar kisebbségekről. Négy nyilatkozattervezet érkezett: a négy ellenzéki párté, a kisgazdáké, a koalíciós pártoké - nem a kormányé - és az RMDSZ-é. A közös nyilatkozat alapjául az RMDSZ szövegét vettük, de a végső változat szó szerint közös munka: az eleje az RMDSZ-szövegből van, a preambulum az ellenzékéből, aztán hol MSZP-SZDSZ-es szövegrész következik, hol a kisgazdáké, hol megint az ellenzéké és így tovább. Végig jelen volt a Külügyminisztériumnak az a nemzetközi jogásza, aki kapásból képes idézni az összes létező vonatkozó nemzetközi dokumentumot: volt olyan elképzelés, amiben a pártok ugyan egyetértettek, a szakértő közbeszólt, hogy álljon meg a menet, mert ez meg ez a passzus azzal a bécsi dokumentummal nincs összhangban, és ezért megtámadható az egész. Ilyenkor újra nekigyürkőztünk, és kezdtük elölről. Ehhez volt türelem, talán egyfajta kényszer is - azt hiszem egyetlen itthoni párt sem merte azt vállalni, hogy ezt nem írja alá.
MN: A konszenzusnak voltak előjelei, vagy váratlan fejleménynek tartja?
CSM: Az tény, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) eddig is folytatott konzultációkat - noha ilyen nagyszabású még nem volt -, s hogy a kisebbségi magyar vezetők is szorgalmaztak egy átfogó összejövetelt. A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) IV. világkongresszusa kapcsán azt is gondolhatnánk, hogy a kormányzat megijedt attól a nyilvánvaló bizalomhiánytól, ami ott vele szemben megnyilvánult. Ennek alapján logikusnak tűnne, hogy a kormány esetleg tompítani kívánta az ellenérzéseket. Én azonban úgy vélem, hogy - ismerve az előkészítés, az egyeztetések aprólékosságát - a magyar-magyar csúcs régebben tervbe vett találkozó volt.
MN: Van-e átfedés egy MVSZ-kongresszus résztvevői és a háromoldalú tanácskozás demokratikus választásokon is megméretett szervezeteinek képviselői között?
CSM: Nagyon kicsi. Mondjuk Erdélyt leginkább az RMDSZ ismert személyiségei reprezentálják, de Szlovákia esetében már nagyobb a szórás, ott nem csak a magyar koalíció pártjai, hanem mások is vannak. Az MVSZ-összejövetel alapvetően más természetű találkozó volt. A magyar-magyar csúcs kifejezetten politikai tanácskozás volt.
MN: Önök szerint a találkozóval a magyar külpolitika, úgymond, végre visszatalált az Antall-kormány idején követett hármassághoz.
CSM: Igen. A jelenlegi magyar kormány - kényszerből-e, vagy más megfontolásból, nem tudom - próbál visszajutni a korábbi ciklusban konszenzust élvező stratégiához, ez benne is van a nyilatkozatban. E tekintetben volt is ellentmondás Horn Gyula és Kovács László külügyminiszter nyilatkozatai között.
MN: Éspedig?
CSM: A parlamentben Horn Gyulának volt egy emlékezetes mondata, amit később az ellenzék többször is szóvá tett, s némi riadalmat keltett kormánykörökben is, hogy tudniillik az euroatlanti integrációnak mindent alá fogunk rendelni. Ez nyílt felrúgása volt annak a többpárti megállapodásnak, hogy egyszerre és egyforma súllyal kell képviselni az euroatlanti integrációt, a jószomszédsági kapcsolatokat és a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikát. Kovács Lászlóék ezt visszahozták ebbe a szövegbe.
MN: Az Antall-kormány sem egyforma súllyal képviselte e hármasságot, gondoljunk csak a Románia és Szlovákia nemzetközi elszigetelését célzó ügyetlen kísérletekre.
CSM: Ez csak annak a félreértelmezése volt, hogy az MDF-kormány a határon túli magyarság érdekeit következetesen képviselte. A Horn-kormány ugyanakkor valóban mindent alárendel az integrációnak, sőt, a határon túli magyarok ügye egyfajta dupla alárendeltségbe került.
MN: Ez mit jelent?
CSM: A jószomszédsági politikában a bilaterális kapcsolatokat az integrációs politikának, pontosabban a vélt európai elvárásoknak rendelik alá, a határon túli magyarság kérdését pedig e kétoldalú kapcsolatoknak. A mai magyar külpolitika ezt a torz kettős alárendeltséget gyakorolja. Remélem, hogy ez a közös nyilatkozat után megváltozik. Ez a dokumentum azért is fontos, mert ebben a kérdésben született végre egy nemzeti minimum. Vagyis a határon túli magyarok ügyében az érdekeltek megtalálták azt a legkisebb közös többszöröst, amit minden résztvevő vállalni tud. Ha már itt tartunk: szerintem óhatatlanul szükséges volna ilyen nemzeti minimum kidolgozása más kérdésekben is. Ez persze nem a pártok valamiféle elvtelen összeborulása lenne, hanem konzekvens stratégia megteremtése a nemzeti kérdésekben: a szociálpolitikában, az oktatásban, a külpolitikában és így tovább. A kormánykoalíciók négyévenként változhatnak, és nem lehet azt csinálni, hogy például a határon túli magyarság adott nemzeti közösségének autonómiakoncepciójának nemzetközi képviseletét Magyarország négyévenként változtatja. Folyamatos stratégiára van szükség.
MN: Ezek szerint ön nem érzékel ilyesmit.
CSM: Nem bizony. Az adott dokumentumnál maradva: a kárpát-medencei magyar közösségek három irányból várhatnak támogatást. Egyrészt az adott ország demokratikus erőitől - és most ne minősítsük azt, hogy ezek az erők mennyire erősek Romániában, Szerbiában vagy Szlovákiában -, másrészt a mindenkori magyar kormánytól, illetve általában Magyarországtól. Harmadrészt pedig attól a Nyugat-Európától, amely a mai napig nem döbbent rá arra, hogy ennek a térségnek a nemzeti problémáit rendezni nem pusztán emberi jogi kérdés, hanem nagyon kemény stabilitási és biztonságpolitikai probléma is. Itt ugyanis nem nemzetállamok élnek egymás mellett, hanem olyan országok, amelyekben mindenütt százezres nemzeti kisebbségi közösségek vannak.
MN: Szlovákiában hisztérikus megnyilatkozásokat váltott ki a dokumentum, míg Románia, legalábbis eddig (az interjú július 14-én készült, azóta Románia magyarázatot kért a magyar kormánytól - a szerk.), feltűnően visszafogott. Mi lehet ennek az oka?
CSM: A románok ebben a témában hetvenhat esztendeje a levantei diplomácia kifinomult kivárásos politikáját gyakorolják. Mire várnak? A találkozón részt vevő három oldal, illetve a Nyugat reagálását a szlovák megnyilvánulásokra. A szlovák válasznak egyébként nem a tartalma, nem a sugallata lepett meg, hanem az, hogy micsoda tökéletes propagandagépezet működik Szlovákiában. Egy gombnyomásra hihetetlen mértékben fel lehetett pörgetni ezt a dolgot a Nemzeti Tanácsban, a Matica Slovenskában és a szlovák közélet különféle szervezeteiben. Nem kellett rákészülniük, Meciarék semmi perc alatt az eddig tapasztalható legmagasabb fordulatszámra pörgették föl a hisztériát, ami aztán igen nívótlan reagálásokat eredményezett. Örömmel tapasztalom viszont, hogy a dokumentumot aláíró egyik magyar oldal sem reagál elhamarkodott ingerültséggel az elképesztő szlovák vádakra, hogy például Magyarország a világháború előtti náci Németországhoz hasonlít. Vagy hogy a szlovák parlament külügyi bizottságának az elnöke megengedi magának a következőket, idézem: "Szlovákia a szlovák nemzet állama. A magyaroknak is van saját államuk, ennélfogva a szlovákiai magyaroknak bele kell nyugodniuk, hogy nem lehetnek azonos jogaik a szlovák nemzettel, őket a kisebbségi státus illeti meg csupán." Ez önmagáért beszél. Ezek után nem is lehet csodálkozni, hogy a millecentenárium évében a honfoglalási emlékműveket felállítani kívánó magyar ajkú szlovák állampolgárokat megfenyegetik. Pedig ők csupán a szlovák alkotmányban is rögzített jogaikat akarják gyakorolni. Ez pont olyan állampolgári joggyakorlás, mint az, hogy valaki útlevelet kér és ezzel szlovák állampolgárként legálisan bejárja a világot.
MN: Egy útlevélkérő lap kitöltése és egy magyar történeti emlékmű felállítása azért nem egyformán esik latba Szlovákiában. A helyzet ismeretében ezzel nem számolni naivitás, nem?
CSM: Persze. Csakhogy a magyarországi németeknek semmiféle közegellenállást nem kell leküzdeniük akkor, amikor a német kitelepítések évfordulóján emlékműveket állítanak, vagy a hazai románoknak akkor, amikor a parlamentben szót emelnek az eleki román iskola bezárása ellen.
MN: Telki és Elek mindig Magyarország része volt, Pozsony vagy Nyitra viszont csak néhány évtizede Szlovákiáé. Az ebből fakadó különböző komplexusok figyelmen kívül hagyásával nem folytatható felelős politizálás.
CSM: Valóban. Természetesen szándékosan értettem félre az előbbi felvetéseket, hogy érzékeltessem: annak a fajta politizálásnak, ami a szocializmus éveiben folyt Csehszlovákiában és Romániában, nagy hagyományai és rendkívül káros következményei vannak. Az ottani magyarságot pillanatok alatt rendkívül ellenséges közeg képes körülvenni, mint most is Szlovákiában. Ez a politika azonban ma már nem folytatható európai gyakorlat, másrészt a kisebbségi magyaroknak feketén-fehéren nyilvánvalóvá kell tenniük az autonómiára vonatkozó akaratukat - ahogyan ezt egyébként teszik is -, s nekünk ezt támogatnunk kell. A magyar politika mindig küszködött ennek a problémának a rendezésével. A korábbi államszocialista szóhasználattal ellentétben a nemzeti kisebbségi problémát nem lehet megoldani. A nemzetiségi kérdéseket az európai normák és gyakorlat szerint folyamatosan karbantartani kell. Igaz, ehhez a szlovák és a román oldalnak le kell küzdenie az autonómiától való zsigeri félelmet. Ez egyébként annak következménye, hogy ők a saját elképzeléseikből indulnak ki: szerintük az autonómia egyenlő a területi elszakadással. Pedig az autonómia már önmagában azt fejezi ki, hogy annak csak egy állami integritáson belül van értelme.
MN: A dokumentum szerencsére nem tartalmaz "a történelemben semmi sem örök" típusú ravaszkodásokat, amiknek ebben a kontextusban persze pontos jelentésük lenne, s amiket a szomszédos nacionalista erők mindig kiválóan fel tudtak használni a magyar kisebbségekkel szemben.
CSM: A határon túli magyarokat sakkban lehetne tartani, ha nem világosan fogalmazunk meg egy ezzel kapcsolatos álláspontot. A történelemben persze semmi sem örök, de amikor ilyen évszázados gondokkal kell szembenéznie a mindenkori Magyarországnak, arra kell törekedni, hogy legalább egy-két emberöltőre tisztességesen rendezni tudjuk ezt a kérdést. Ne lázálmot, hanem reális jövőképet nyújtson a politika. Emlékeztetném arra, hogy az Antall-kormány programjában a határok légiesítésére vonatkozó megjegyzéseket hogy kigúnyolták, pedig lényegében errefelé mutatott az is, mondjuk, amikor a regionális együttműködés normális feltételeinek az újra megteremtését szorgalmazta. Távlatokban nem a határváltoztatás, hanem az autonómia a megoldás. Ennek van realitása. Ez nem magyar trükk, hanem ez a nívós, régóta működő nyugati demokráciák egyetlen bevált orvossága a más ajkú, történelmileg egymás mellett élő közösségek viszályainak a rendezésére.
Bundula István
