1990-ben jelent meg az első nagylemeze (azóta összesen három tucatot készített), 1995-től megtört az előadói karrierje, 1999-ig kizárólag producerként (Kartel, Pa-Dö-Dő, Sipos F. Tamás) és dalszerzőként tevékenykedett. Megalapította a Private Moon Records független, ma az egyik legnagyobb repertoárral rendelkező kiadót, és nemrég Gallery címmel feldolgozáslemezt jelentetett meg. A Megasztár-zsűri tagja és a műsor zenei producere. Polgári neve Marosi Z. Tamás, ám ez jellemző rá a legkevésbé.
Magyar Narancs: Hogyan kapcsolódtál be a Megasztár készítésébe?
Pierrot: Felkérésre. Először nem is tudtam, mi ez, nem ismertem az eredeti mintákat sem, amelyek alapján a műsor ötlete megszületett, de elvállaltam, mert jó ötletnek tartottam. Nem szokatlan, hogy tehetségkutatókon veszek részt mint zsűritag. Sok kisebb rendezvény mellett a legemlékezetesebb és legnagyobb a Pepsi Generation Next és a Pepsi Sztárcsináló volt - az utóbbin a zsűri elnöke voltam -, a legfurcsább pedig legutóbb egy nu-metal fesztiválon való részvételem.
MN: Mi közöd neked a nu-metal műfajhoz?
P: Mint muzsikusnak semmi, de hiszek abban, hogy egységes arányrendszer alapján működik minden, így a zenei produkciók is. Ezért azt gondolom, hogy produkciós szempontból nincsenek olyan éles műfaji határok. A zenész figyeli a hangszerszólamokat, a zeneszerző a harmóniákat, a hangszerelő a hangszerek összjátékának ötletességét, az énekes a kollégát. A jó producer pedig azzal foglalkozik, hogy ennek az egésznek az egységét vizsgálja, némileg a produkció fölé kerülve.
MN: A Megasztárban tehát producerként ítélkezel?
P: Egyrészt a felkérésem is ilyen jellegű volt, másrészt pedig, amikor tudatosult bennem a zsűri összetétele, arra jutottam, hogy nekem a produkciós szempontokat kell néznem, ami - tévedés ne essék - nem feltétlenül egyenlő az üzleti szempontokkal. Amíg egy hagyományos tehetségkutató versenyen egy jó énekes könnyen nyerhet, addig egy sztárkereső műsorban elvileg olyannak kell elvinnie a díjat, akiben még rengeteg más képesség is van.
MN: Akkor az a helyzet, hogy a saját munkádat is értékeled, hiszen te ezeknek a produkcióknak az összeállításában részt is veszel.
P: Igen, de épp azért, mert jól ismerem a dalválasztás körülményeit és magát az elkészült zenei alapot, könnyű elvonatkoztatnom. A dalválasztás két héttel a kérdéses döntő előtt történik, a meghatározó elv pedig az a zenei tematika, amelyet már jóval korábban megállapítottunk a műsor szerkesztőivel. Ez egyfajta merítési terület, amely kisebb-nagyobb szabadságot hagy a versenyzőknek, de karaktert ad a műsornak, és kihívást jelent előadónak, készítőnek egyaránt.
MN: Ha a saját szerzemények maradnak, azok nem lettek volna annyira izgalmasak a közönségnek?
P: Nagyon jó nézettséget produkáltak az elődöntők, és ott semmilyen jellemző irányelv nem volt. Szórakoztató volt ismerős és ismeretlen dalokat szerkeszteni a műsorba, és figyelni, hogy ez milyen hatást gyakorol a nézőkre és a zsűrire. Sokszor bejött az az elmélet, miszerint egy slágergyanús, ám ismeretlen dal egy jó énekessel erősebb produkciót eredményez, mint egy túlexponált megahit, amely eleve megosztja a közvéleményt, vagy a hallgatókban önkéntelen összehasonlítási kényszert vált ki. A döntőknél azonban ez az elv nem maradhatott. Számomra a versenyzők egyéniségének keresése és kidomborítása vált a legfontosabbá, a zenei tematika tehát inkább csak egy-egy új útvonal volt, amely során ismételérkezhettünk az előadó karakteréhez. Tehát a Beatles-dalok, a filmzenék, a 80-as évek vagy napjaink slágerei mind ezt a karakterépítést szolgálták.
MN: Ha ti alakítjátok ki a stílusukat, akkor nagy a manipuláció lehetősége is. Mennyire van előtérben az ő egyéniségük, és mennyire a gyártók által kívánt személyiség?
P: Nem kaptam semmilyen "felsőbb utasítást" ezzel kapcsolatban, jómagam pedig kizárólag az előadó érdekeit nézem, mint ahogy a producernek alapvetően ez a dolga lemezkészítéskor is. Ilyen szempontból a verseny folyamán nem nyúl hozzájuk senki - mellesleg a zsűri teljesen le is választható erről a kérdésről, mert rajtam kívül csak a döntőkön találkoznak a produkciókkal. A felkészítő énektanárok, a koreográfus, a stylist és egyéb szakemberek segítsége pedig opcionális. El lehet fogadni a fodrászt vagy a tánctanárt, de el is lehet küldeni, és el lehet fogadni az én tanácsomat is a dalválasztásban, ám ha valaki nagyon ragaszkodik a saját ötletéhez, akkor azt nekem kell elfogadnom.
MN: Mit gondolsz, hányan és hogyan lesznek az elősztárokból igazi sztárok? Nem félted őket a majdani igazi élethelyzetektől?
P: De, nagyon féltem őket. Azt gondolom, ha három-négy ember megtapad közülük a szakmában, az nagyon jó eredmény. A fő veszélyforrás számukra is az, hogy pillanatnyilag a magyar popzene olyan mélyponton van, mint még soha. Gyengék a lemezeladások, iszonyatos méreteket öltött a másolás és a letöltés. A piacot a kereskedelmi média viszi, és szinte ellenérdekelt az értékképzésben, általában konkrétan szeméttermelést folytat. Amellett minden olyan termék, amely nem jelenik meg a kereskedelmi médiában, eleve bukásra van ítélve. A könnyen értékesíthető gagyit megtagadók lemezei nem kapnak kellő promóciót, nem várhatók komoly eladások, így a kiadók nem költhetnek rá nagyobb összegeket, és természetesen a boltok sem rendelnek a termékből komolyabb mennyiséget. Ördögi kör. Mondom másképpen: a legendás Mick Jagger vagy Paul McCartney vadonatúj albumát nem lehet eladni, mert a kiadó képtelen tudatni a műfajra fogékony vevőkkel, hogy a lemez megjelent. Mindkét nagyágyú kívül esik a kereskedelmi rádiók vállalt stílushalmazán, így nem játsszák a dalaikat, nem lehet sláger egyetlen új szerzeményük sem. És ugye most nem egy vadonatúj magyar tehetségről beszélek, hanem a popzene legnagyobb csillagairól. Aki ma nálunk lemezboltban vásárol, az gyakorlatilag a Danubius Rádiót vásárolja meg. Az eladások hatvan százaléka ráadásul a semmire sem jó raktáráruházakban zajlik, ahol nincs szakértelem, és ahová szinte lapáttal tolják be a lemezeket. No, de arra is rájöttek a vásárlók, hogy a rádióban hallott sláger miatt nem is biztos, hogy érdemes megvásárolni az előadó albumát. A kérészéletű produkciók zenei anyaga ugyanis látványosan a kiemelt sláger köré rendeződik, sokszor tíz-tizenkét nótányi tömőanyaggal kitöltve a műsoridőt. Ilyenkor az ember még inkább indokolva látja az interenetes letöltés módszerét vagy a lényegesen szimpatikusabb és legálisabb válogatáslemez-vásárlást. Tehát még a "könnyen eladható" kategória sem olyan könnyen eladható - képzeld, ha mindezt egy igényes előadó albumával kapcsolatban vizsgálod.
MN: Hogyan viselik a sztárok a műsorral járó terheket? Amit Oláh Ibolya versenyző valahogy úgy fogalmazott meg, hogy a felmosóvödör mellől a rivaldafénybe.
P: Kikezdi a legszerényebbeket, a legalázatosabbakat is. De azért tegyük hozzá, hogy ők nem mázlisták. Nem véletlenül feltűnt valóságshow-szereplők, akik senkiházáról kerültek ide, és holnaptól róluk beszél az ország. 'k minimum ugyanolyan tehetségesek, mint a már sikeres kollégáik vagy a régóta próbálkozó garázszenekarok, a mázlijuk legfeljebb abban áll, hogy jókor voltak jobb helyen. Furcsa személyiségváltozásokat éltem át szemlélőként a műsor közben. Emellett elsősorban nem attól félek, hogy ebben a burokban hogyan nőnek föl, hanem a szörnyű pofára esésektől, ami odakint, a kietlen poppiacon várja a sztárpalántákat. A terhek cipeléséhez sok lelki erő és kiforrott személyiség szükséges. A legrosszabb persze alegfiatalabbaknak.
MN: A zsűriben felmerült, hogy a nagyon fiatalokat, bár megvolt a korhatár (16 év), megóvja a továbbjutástól?
P: Persze, és némi botrányt is kavart a dolog. Még a válogatók alkalmával történt, hogy elutasítottunk egy nagyon tehetséges tizenhat éves leányt azzal, hogy túl törékeny és fiatal ahhoz, hogy jó érzéssel küldjük be őt ebbe az arénába. Persze akkor csak sejteni lehetett, hogy a verseny milyen terhet ró a résztvevőkre. Emellett két másik tizenhat éves leány felvételt nyert: Dér Henrietta és Schmidt Barbara. 'k jóval érettebb személyiségek voltak. Meglátásom szerint Henriettában van a legtöbb a sztárok tulajdonságaiból, és Barbara viselkedése is nagyon felnőttes és összeszedett volt.
MN: Foglalkoztok ezek szerint a lelkükkel is?
P: Szerintem Seres Attila koreográfus a legjobb pszichológus a társaságban. Hétről hétre csodákat művel a versenyzőkkel. Megnyitja a legzárkózottabb személyiséget is, megmozgatja azokat, akik korábban meg voltak győződve arról, hogy képtelenek táncolni a színpadon, vagy görcsösen kapaszkodtak a hangszerükbe előadás közben. Sajnos az énektanárok, bármilyen jó szakemberek is, inkább "karbantartóként" funkcionálnak. Sokkal nagyobb fejlődést vártam az énekesi teljesítmények terén, de a rengeteg elfoglaltság, forgatás, interjú és fellépések miatt a felkészülési idő a minimumra csökkent, a versenyzők örülnek, ha a tőlük megszokott színvonalon tudják hozni az újabb dalokat, képtelenek arra, hogy igazán fejlesszék tudásukat. Még talán azt is kijelenthetjük, hogy az átlagos teljesítményük jobb volt az elődöntők során.
MN: Nem furcsa helyzet, hogy a döntőben ti már nem dönthettek, hanem a nép szavaz? Joggal kérdezhetné a néző, hogy akkor minek a szakértői zsűri.
P: Igen, erre nehéz a válasz. A játékszabályt még a kezdet kezdetén elfogadtuk, eleinte még kicsit örültünk is, hogy megszabadultunk a felelősség terhe alól, de gondolom, minden alakalommal látszik is az arcunkon, hogy meglepetést okoz a szavazás. A közönség nem ellenünk, illetve a szakmai szempontok ellen dönt, de meggyőződésem, hogy nem is az aznapi produkció a befolyásoló tényező. Színtiszta lokálpatriotizmus és szimpátia az, amit a szavazásokban megnyilvánulni látunk. Megtanultuk gyorsan a valóságshow-k révén, hogy ezt így kell csinálni - csakhogy a Megasztár nem valóságshow.
MN: Amiatt nincs lelkiismeretfurdalásod, hogy egyes, eredetinek tűnő előadókat, akik saját számokat hangszeresen adtak elő, rákényszerítettetek arra, hogy másban is próbálják ki magukat? Szerinted sokoldalúnak és nem eredetinek kell lennie egy sztárnak?
P: De, tulajdonképpen a teljes zsűri érezhet lelkifurdalást egyesek "meghurcoltatása" miatt. Két mentségünk van. Az egyik az, hogy ha a műsor pontosabban meghatározta volna már az elején, hogy mit is keres, biztosan nem követtünk volna el ilyen hibákat. A Megasztár címmel azonban nincs egészen párhuzamban az "év hangja" szlogen - és ez sokakat megtévesztett. A másik mentségünk pedig, hogy a nyilvánvaló kényszerhelyzet ellenére - vagy pont ezáltal - a korábban saját karakterük által gúzsba kötött előadók képesek voltak megnyílni. A kérdés második felére visszatérve: nem gondolom, hogy egy sztár feltétlenül sokoldalú is. A jó hang önmagában egy jó hangszer, az énekes pedig egy jó muzsikus, aki ezt a hangszert meg is tudja szólaltatni. Ez az út önmagában csak a virtuozitásban találhatja meg a végpontját. Az egyéni karakter megjelenítése egy sztár számára sokkal fontosabb: a tanulóévek letelte után egyre kínosabbá és parttalanabbá válik az utánzás, még ha az virtuóz is. A sokoldalúság nem lehet feltétel a sztárrá válásban. Marylin Manson és Eminem is elbukna dzsessz-standardok éneklésekor - pedig ők aztán valódi megasztárok.
MN: Van olyan közöttük, akivel producerként szívesen dolgoznál a műsoron kívül is?
P: Aki megnyeri a versenyt, az engem is megnyer, azaz a Sony Music által felajánlott lemezszerződés értelmében én leszek a győztes lemezének producere. Ezért akár aggódhatnék is, hogy kivel fogok dolgoznirövidesen, de nem aggódom, mert valóban úgy gondolom, hogy a 12 döntős mindegyike van olyan jó énekes - főleg a hazai színvonalat tekintve -, akivel öröm lesz lemezt csinálni. Ezért is örülök, hogy a TV 2 felvállalta és megcsinálta ezt a műsort, és hogy a médiában ezzel a dologgal kötődik össze először a nevem, nem pedig mondjuk a Dalnokok Ligájával.
MN: A TV 2 inkább helyrehozott dolgokat ezzel a műsorral. Eléggé ellentmondásos, hogy az a csatorna, amelyik a Dalnokok Ligájával, a Popsztárokkal nagyobbat lökött a popzenén a sírgödör felé, mint eddig bármi, most egy igényes műsort csinál.
P: A Popsztárok sztárépítés volt, ez pedig sztárkeresés. Nagy különbség. A pusztán kereskedelmi szempontok mellett a Megasztárnál feltűntek a kereskedelmi médiára egyáltalán nem jellemző kulturális és karitatív szempontok is, és ennek mindenképpen örülnünk kell. Ám azt látom, hogy ha mindez csak egy kicsit lenne szakmaibb vagy összeszedettebb, az interaktivitás és a "reality" helyett jobban a muzikalitásra fokuszálna a műsor, akkor még magasabban szárnyalhatnánk.
Az elmúlt másfél évtizedből sokat tanultam, és e tapasztalatokat használom most is a munkámban. Akik ismernek, tudják, hogy a legsikeresebb produkciók esetében sem volt célom, hogy a sikerért feláldozzam az előadót. Épp ellenkezőleg: abban hittem és hiszek, hogy a siker záloga az, ha megtalálom az egységet a főhős és a zenei környezet között. A jó producer megismeri az előadót, a képességeit, a lehetőségeit, a hiányosságait, és ezután úgy "öltözteti fel", hogy az új ruhában kényelmesen érezze magát. Számára elsősorban az így kapott magabiztosság fontos elengedhetetlenül a sikerhez. Emellett egy ilyen ruhának, ha maradok a hasonlatnál, feltétlenül divatosnak és kellőképp feltűnőnek is kell lennie, de ezek a marketing- és kereskedelmi szempontok csak másodlagosak már.
Szilágyi Szilvia Sisso
