Német alternatívok: Vörös és fekete és zöld

szerző
Sausic Berlin
publikálva
1997/34. (08. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Meglehet, hogy jövőre egy volt frankfurti házfoglaló is kormányra jut Németországban. Joschka Fischer a Zöldek élén és a szociáldemokraták oldalán beteljesítené az újbaloldali diákvezér, Rudi Dutschke 68-as álmát, "a hosszú menetelést az intézményeken át". Hogyan jutottunk idáig? Három évtizeddel a diáklázadás kirobbanása és húsz évvel a "német ősz", a terrorizmus fellángolása után Németország emlékezik - s alig ismer egykori önmagára.

Meglehet, hogy jövőre egy volt frankfurti házfoglaló is kormányra jut Németországban. Joschka Fischer a Zöldek élén és a szociáldemokraták oldalán beteljesítené az újbaloldali diákvezér, Rudi Dutschke 68-as álmát, "a hosszú menetelést az intézményeken át". Hogyan jutottunk idáig? Három évtizeddel a diáklázadás kirobbanása és húsz évvel a "német ősz", a terrorizmus fellángolása után Németország emlékezik - s alig ismer egykori önmagára.

A hatvanas évek közepén az újjáépítés és a gazdasági csoda nemzedéke elégedetten vakargatta a hasát; az első valamirevaló demokrácia takarója alól azonban kilógtak a német múlt és jelen visszataszító végtagjai. S hamarosan minden megváltozott: az egyetemeken izgatott szónokok tüzelték a diákságot, az értelmiségi proletariátus gyűlésezett és tiltakozott.

A jelet, hogy új korszak kezdődik, egy halálos lövés adta. 1967 nyarán a perzsa sah, Kádár későbbi díszdoktora, Nyugat-Berlinbe látogatott. Ulrike Meinhof, a "konkret" fiatal újságírónője nyílt levélben tiltakozott, a "Kommune-1", az első német kommuna és Dutschke SDS-e, a szocialista diákszövetség tüntetésre mozgósított. Miután a lincshangulatba került rendőrök egyike június 2-án közelről fejbe lőtt egy az iráni diktátor ellen tüntető egyetemistát, Benno Ohnesorgot, erőszakba fordult a bonni köztársaság bornírt harmóniája.

Eleinte nem volt több, mint bármely nemzedék születése. Néhány azonosítójel, hosszú haj, farmer, miniszoknya, valami új zene gitárokkal és egy életérzés, hogy

menni, másként élni,időt eldobni kell

Az egyszerre szűk és táguló nyugati világban mozgásnak indult egy generáció. Politikai lázadás alighanem csak azért lett belőle, mert teljes értetlenségbe és elutasításba ütközött, kultúrsokk volt a tekintélytisztelő, nyárspolgári, önelégülten pöffeszkedő polgári s különösen a német társadalomban. A rendszer még nem tudta: meg kellett változnia, hogy megtanulhassa, miként lehet tolerálni és kommercializálva integrálni a nemzedéki szubkultúrákat. A beatkoncertek sikolya "Ho-Ho-Ho-Shi-Minh" kiáltássá artikulálódott, a berendezést lebontó lendület hozzálátott külső korlátai lebontásához.

A lázadás először a tekintélyeket kérdőjelezte meg: a szülő felemelt hangját, a professzor ósdi talárját, a rendőr lesújtó gumibotját. De ahogy a válasz mind ingerültebb lett, maga a rend került sorra, egyre mélyebbre kellett hatolni, a dolgok "lényegét" megragadni. Marx, Adorno és Marcuse: a polgári demokrácia és a konzumtársadalom gyanús békéjét a "tőke" és a "manipuláció" uralmaként leplezték le; feladatként az életet uraló "elidegenedés" megszüntetése, a viszonyaiba szorult ember "emancipációja" kínálkozott. Minden politikum lett,

mindenért a kapitalizmus felelős:

a kizsákmányolástól az elfojtott szexualitásig, a vietnami háborútól a harmadik világ nyomoráig.

Az életforma lázadáspolitikai forradalommá tágult. "Az egész ócskaság ellen akkor érvelhetünk a legtárgyilagosabban, ha felhagyunk az érveléssel" - javasolta egy diákgyűlésen Peter Schneider, a nyugat-berlini Szabad Egyetem hallgatója. A felszólítást másfél éven keresztül utcai csaták követték diákok és rendőrök között a nagyvárosokban.

A diákmozgalom "parlamenten kívüli ellenzékké" (Au§erparlamentarische Opposition, Apo) alakult, élén a Kelet-Berlinből ´60-ban átszökött, Lukács-tisztelő Rudi Dutschkéval, aki a "tanácsdemokrácia", az "illegális akciók" és a "hosszú menetelés az intézményeken át" alternatív stratégiáit formulázgatta. A magát liberálisként és plurálisként értő nyugatnémet demokrácia rendőri brutalitással, letartóztatásokkal, bírósági perekkel válaszolt minden mukkanásra, polgárpukkasztó tréfákra éppúgy, mint felgyújtott rendőrautókra. A Springer-lapok a tüntetők ellen heccelték a népet, de a nép magától is kipróbált módszereket ajánlott ("Üssétek agyon, gázosítsátok el őket!") a tüntetők megfékezésére.

´67 karácsonyán a nyugat-berlini "Emlékezet"-templomban az ünnepi mise jámbor gyülekezete kis híján meglincselte a vietnami háború ellen tiltakozó Dutschkét és társait - a tüntetők plakátjára írt bibliai idézetet a hívők hosszan taposták a templom kövezetén. Rá fél évre egy elmebeteg segédmunkás golyói életveszélyesen megsebesítették a diákvezetőt.

A ´69 elejére kifáradt diáklázadás

többféle folytatást rejtett magában

A kapitalizmus megszüntetésének vágya alakot ölthetett politikai akciókban, amihez azonban meg kellett várni, illetve elő kellett idézni "a tömegek öntudatra ébredését": az Apo és az SDS radikális politikai küzdelme szélsőbaloldali szektákba és terrorista csoportokba (Vörös Hadsereg Frakció, "Június 2-a Mozgalom") torkollott. De kielégülhetett - előlegezett jövőként - már itt és most, a kommunában, annak nyelvén szólva, "a mindennapok forradalmasításával, a magántulajdon megszüntetésével, a teljesítményelv lerombolásával és az örömelv proklamációjával": az életmód forradalmasítására alakult első kommuna Nyugat-Berlinben, élén Dieter Kunzelmann-nal, közös matracain pedig sok-sok nővel, a hetvenes években mozgalommá terebélyesedett.

Az újbaloldal hirtelen felindulása a kapitalizmus meghaladására mindkét alakjában kudarcot vallott. De a "konkret" 67-es szerkesztőségéből nemcsak a RAF-hoz és az önpusztulásba (Ulrike Meinhof), hanem a Der Spiegel főszerkesztői székébe is (Stefan Aust) vezetett út, és 1979-ben, halála előtt egy évvel, a valamikor rendszerdöntögető Dutschke is ott volt a Zöldek megalakulásánál. Németországot végül a 68-as generáció legális keretekben gyalogló többsége formálta át, a nyolcvanas évek elejétől parlamenti alternatívaként is, a Zöldek alakjában.

A személyes és polgári engedetlenség

´68-ban kiszabadított szellemét nem lehetett többé visszagyömöszölni palackjába; az autoritások tiszteletébe merült német alattvalóból, ha nem is szabad ember, de önérzetes állampolgár lett. Alternatív értékek és életformák szorítottak helyet maguknak, relativizálva a régieket. A tüntetések és polgári kezdeményezések a politikai kultúra mindennapos részévé váltak, még ha a rendszer megdöntése helyett az atomrakéták leszerelésére vagy éppen a jegyáremelés visszavonására gondoltak is csupán. A tekintélyellenes nevelés diadalmenete következett: a 68-as nemzedék szülőként és tanárként egyaránt kéjesen tűrte gyermekei, illetve diákjai pimaszságait. Az egyenjogúsítási mozgalom kelet-európai szemmel drámaian emancipált nőket nevelt, akik maguk alá, gyerekkocsi mögé és ülve pisilni kényszerítették férfiak millióit. "Aki kétszer ugyanazzal kúr, a hatalommal egy követ fúj", hangzott a nyugat-berlini egyetemi élet szlogenje, s ha a szabály vitatható is, azelőtt éppen csak elképzelhető szexuális szokásoknak és örömöknek tört utat.

´68 sajátos, az utána jövő nemzedékekben mind kevésbé mutatkozó, manapság pedig inkább meghökkentő hite és gondolata, hogy az ember szabad, és világa megváltoztatható, egyszerre nyert cáfolatot és igazolást a rá következő évtizedekben. Miközben az alternatív baloldalként politizálódott korosztály nagy társadalmi tervei és tiltakozó akciói sorra meghiúsultak, mégis történt valami: az ember szabadabb lett, és világa megváltozott.

Sausic Berlin

"Legyetek gyökértelenné!" Az első kommuna

Manapság, amikor videókon és tópartokon minduntalan rettentő nemi szervek ijesztgetik az embert, könnyen feledésbe merül, hogy a nyilvános meztelenség polgári tabuját ´68 kezdte döntögetni.

Egy hamburgi bírósági tárgyaláson tiltakozásképpen gyilkos kis mellek meredtek a padsorokból a közvéleményre, s amikor a nyugat-berlini Kommune-1 (K-1) csoportképein Uschi Obermeier is levetette blúzát, definitíve érezhető volt, hogy a régi világnak befellegzett.

Visszaemlékezések szerint az elhatározás aktusát kivéve a K-1 minden volt, csak nem szabad, mivel tagjainak, ha törik, ha szakad, szabadnak kellett lennie. "Legyetek gyökértelenné!" - hangzott a kommuna patriarchája, Dieter Kunzelmann üzenete. A kommunárdok szabadságát egymás ruháinak és nőinek kipróbálása, valamint az ajtó nélküli vécé jelképezte. A polgári erkölcsnél csak a polgári kényszerektől való megszabadulás kényszeressége okozott több komplexust és frusztrációt. A Kommune-1 élete inkább pszichohorrorra, mint szabad egyének szabad társulására emlékeztetett, de provokálta és izgatta az addig sötétben és hallgatagon szeretkező német társadalmat.

A kommunák közel százezer lakójukkal a nyolcvanas évekre bérlőközösségekké silányultak a városokban, vagy elkeseredett földtúrásba torkolltak falun, a végén inkább csak arra a jártasságra koncentrálva, hogy ki tudja hamarabb elszívni a többiek elől a jointot, és üresre zabálni a hűtőszekrényt. A "csináljuk együtt!" örömei lassan az ágyban is kihunytak - egyrészt kifogástalanul bizonyítva, hogy az ember magával is nehezen van el, nemhogy másokkal, mégis megtörve a család mint az együttélés "természetes" formája mítoszát.

A K-1 és az Apo ugyanazon politikai szellem bohóckodó, illetve véres-komoly oldala volt. Mindkettőből vezettek életutak a hetvenes évek RAF-jához és baloldali szektáihoz, majd az évtized végén a Zöldekhez. A 15 évvel később az Alternatív Lista (a berlini Zöldek) képviselőjévé lett Kunzelmann bombák helyett kitartott a tojások mellett, legutóbb a berlini polgármester, Eberhard Diepgen fején törve szét egyet, "Kellemes húsvéti ünnepeket, Télapó!" - felkiáltással. A politikát Kunzelmann már ´68-ban sem vette olyan komolyan: "Mit érdekel engem Vietnam, amikor orgazmusproblémáim vannak?"

Az első bombát, a későbbi igaziak mókás előképét - pudingból, lisztből és festékből - a K-1 vetette volna ´67-ben a Berlinbe látogató amerikai alelnökre, Hubert Humphreyra, a vietnami háború ellen tiltakozva. A leleplezett tervet a "Bild" robbantásos merényletként tálalta, a hivatalos hisztériát pedig Ulrike Meinhof Vietnamra célozva így kommentálta a "konkret"-ban: "Napalm igen, puding nem."

Amikor ´67. május 22-én háromszázan bennégtek egy brüsszeli áruházban, a Kommune-1 tréfának szánt röplapja üdvözölte a "tiltakozás Brüsszelben kipróbált új formáját", megállapította, hogy "az égő áruház égő emberekkel most először közvetíti egy európai nagyvárosban azt a sistergő Vietnam-érzést (jelen lenni és együtt égni), amit Berlinben eddig hiányoltunk"; sajnálkozott, hogy "háromszáz jóllakott polgár fejezte be izgalmas életét", majd feltette a kérdést, "Mikor égnek a berlini áruházak?", s kiadta a jelszót: "Burn, warehouse, burn!"

szerző
Sausic Berlin
publikálva
1997/34. (08. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra