Németország a kormányalakítás után: Enyhén vörösödve

publikálva
1998/44. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A bonni köztársaság és a Kohl-korszak véget ért. A hamarosan Berlinből irányított Németország balközépre csúszott. Egy keletnémet tartományban várhatólag kormányra kerülnek a posztkommunisták. Az Európai Unió Berlin-Párizs-London tengelyét szociáldemokrata kormányok tartják. Elnagyoltan ennyi történt a német parlamenti választás nyomán.

A bonni köztársaság és a Kohl-korszak véget ért. A hamarosan Berlinből irányított Németország balközépre csúszott. Egy keletnémet tartományban várhatólag kormányra kerülnek a posztkommunisták. Az Európai Unió Berlin-Párizs-London tengelyét szociáldemokrata kormányok tartják. Elnagyoltan ennyi történt a német parlamenti választás nyomán.
MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.

Könnyen belátható, de közvélemény-kutatók is megerősítik, hogy a választást a "szociális igazságosság" akarása döntötte el. A munkanélküliség és a jövedelemkülönbségek növekedése láttán az ország nyugati felében is érzékelhető hangulatváltozást az a határozott fordulat formálta politikai következménnyé, hogy a keletnémetek, akik az egyesítéskor még a jólétet garantálni látszó nyugatnémet márkát s azzal a kereszténydemokratákat választották, ´94-re elbizonytalanodtak a Nyugatról kiinduló politikai, gazdasági és kulturális kolonializációtól, ´98-ra pedig

tömegesen átpártoltak

a szociáldemokratákhoz. Ettől még az sem tartotta vissza őket, hogy a kormány leváltásához a német egység lelkes híve, Helmut Kohl helyett a gyors egyesítéstől annak idején visszariadó, a volt NDK-ba pumpált pénz miatt gyakorta sajnálkozó Schrödert és Lafontaine-t kellett választaniuk.

Az új német kormány láthatólag meg akar felelni az elvárásnak. A tervezett adóreformon - szemben a korábbi, konzervatív-liberális elképzeléssel, a vállalkozókat és a fogyasztókat sújtó adók egyidejű és átfogó csökkentésével - elsősorban az alacsonyabb jövedelmek terheinek enyhítése érződik. A mértékében a Zöldek javaslatától is elmaradó fokozatos adócsökkentés radikális fordulat helyett

óvatos vacakolás,

amely a szociáldemokrata párton belül nem a vállalkozóbarát kancellár, Gerhard Schröder, hanem a baloldali pártelnök, Oscar Lafontaine kéznyomát viseli. De a gazdpol megfontolás, vagyis a kis jövedelmek támasztotta belső kereslet élénkítése, amellyel a valaha talán Keynest olvasott Lafontaine alátámasztja szociális szempontból amúgy dicséretes ötletét, önmagában már két évvel ezelőtt sem vezetett semmiféle gazdasági fellendüléshez. Akkor az alkotmánybíróság kényszerítette a konzervatív kormányt - mintegy húszmilliárd márka erejéig - a létminimum adómentesítésére és a családi pótlék - a szocdemektől most szintén beígért - emelésére. Talán azt sejteti mindez, hogy a közvélemény-kutatások által magasba emelt Schröder kancellárként a párt erős embere, Lafontaine bábja marad? Ebbe az irányba mutat legalábbis Lafontaine jogkörének kibővítése a pénzügyi kulcstárca élén, s ezzel párhuzamosan a Schröder által behozott gazdasági miniszterjelölt, a néha képtelenségeket nyilatkozó, s mégis friss szellemnek tűnő pártonkívüli menedzser, Jost Stollmann kigolyózása a kormányból az utolsó pillanatban.

A kormány gazdaságpolitikai újítása, a környezetvédelmi vagy - a német kifejezésből fordítva valamivel frappánsabban hangzó - "ökoadó" a Zöldek ötlete. Később fog azonban kiderülni, hogy forradalmi kezdetről vagy a költségvetési bevételek növelésének újabb trükkjéről van csupán szó. Mert az alsószász miniszterelnökként a Volkswagen urainak érdekeihez szoktatott Schröder a Zöldek - középtávon - ötmárkás benzinje helyett - első lépésben - literenként

hat pfennignél jelölte ki

az áremelés határát, bár kilátásba helyezte a többi energiafajta drágítását is. Csakhogy az ökoadótól megkímélik az energiazabáló acél- és vegyipart, miközben a bevételt sem környezetvédelemre, hanem a munkaerő foglalkoztatásának olcsóbbá tételére, azaz a tb-járulékok csökkentésére fogják fordítani - ám kérdés, hogy e csökkentés tervezett mértéke, vagyis az egy-két százalék mennyire ösztönzi majd a munkaadókat további dolgozók felvételére. Mindez együtt aligha hozhat fordulatot a Németországban középpontban álló kérdésben, a magas munkanélküliségben.

Hasonlóan értékelhető az atomiparból való kiszállás programja. Mert igaz, hogy először emelkedik kormánypolitika rangjára az atomerőművek leállítása, de bizonytalan időre tolódik el ennek végrehajtása. A Zöldeknek ezúttal is józan megfontolásokkal kellett szembenézniük, az erőművek bezárásának konkrét időpontja helyett az atomlobbyval folytatott tárgyalásokkal megelégedniük - tekintve az akár kétszázmilliárd márkáig terjedő kártérítésti követeléseket, amelyek bírósági úton történő behajtására független szakértők is jó esélyt adtak az atomenergia-iparnak.

Kicsiny, bátortalan lépések vagy nyitás egy új korszak felé? - merül fel megint csak a kérdés a belpolitikai reformok hallatán. Hiszen első ízben -bár óvatosan -megtörték Németországban az állampolgárság anakronisztikus vérségi elvét: ezentúl nyomban németnek számít az az újszülött, akinek legalább egyik, mindegy, honnan szalasztott szülője Németországban látta meg a napvilágot. Megkönnyítik továbbá a német állampolgárság megszerzését, és megtűrik a konzervatívok szemében vörös posztónak számító kettős állampolgárságot. Nem mertek viszont nekivágni a kiürített és restriktíve kezelt menedékjog racionálisan kiszámítható, kvótákon nyugvó bevándorlási törvénnyel való felváltásának. Az pedig, hogy gyereket szülőnek nemhogy rendszeresen verni, de még alkalmilag

kicsit pofozni sem lesz szabad

büntetőjogi felelősség nélkül, az emberi méltóság tiszteletéből szigorúan következő, bár nehezen betartható és ellenőrizhető törvénynek ígérkezik. Aztán ott vannak még olyan emberi jogilag súlyosan megkérdőjelezhető folytonosságok a konzervatív érából, amelyekhez a szocdemek már a választások előtt, a Zöldek pedig most utólag hozzájárultak: a magánlakások lehallgatásának megengedése vagy a rendőri igazoltatás lehetőségeinek kibővítése.

A nagykoalícióra sandító választások előtti jóslatokkal ellentétben gyorsan és zökkenőmentesen lezajlott a szociáldemokrata-zöld kormányalakítás. Bázisát a várakozásokra szintén rácáfoló biztos parlamenti többség adta, lehetőségét viszont

a Zöldek meglepő engedékenysége

teremtette meg a koalíciós tárgyalásokon. Későbbi kérdés, hogy mit szólnak majd a kormányprogram végrehajtásához a szeszélyes zöld pártkongresszusok; időszerű tény azonban, hogy a tárgyaló küldöttség a reálpolitikus Fischertől a balos Trittinig, nem akarván elszalasztani a kormány történelmi esélyét, mindenből sokat engedett a szociáldemokratáknak. Az egykori frankfurti anarchista, Joschka Fischer külügyminiszterségében - a zöld politikus pályafutásának alapvető fordulata ellenére - az utolsó pillanatig volt valami képtelen. Végül azonban - a kosovói NATO-beavatkozás s azzal együtt német katonák szerbiai megjelenésének küszöbén - ha tagadni nem, de elkenni még azt az alapvető konfliktust is sikerült a parlamenti szavazás során, amely a Zöldek dogmatikus erőszakellenessége és a beavatkozást szükség esetén akár ENSZ-mandátum nélkül támogató szociáldemokraták között mutatkozott. Nem csináltak nagy ügyet a Zöldek abból sem, hogy párthatározatuk értelmében női és férfi politikusaik paritásos alapon töltsék be a kormányzati s így a miniszteri tisztségeket: végül három tárcával, adott esetben két férfi és egy női miniszterrel megelégedtek.

A vesztes konzervatívokat, a kereszténydemokratákat és a bajor keresztényszocialistákat lefejezte a páratlanul megrendítő vereség. A kereszténydemokrata politikusok régi nemzedékéből ketten, Wolfgang Schäuble és Volker Rühe maradtak az élen. Mindamellett nem tartható jelképnek, hogy a pártban ezentúl

tolókocsis rokkant

elnököl. Ha Helmut Kohl idejében be tudja fejezni kétségkívül történelmi ívű és jelentőségű pályafutását, a közvélemény-kutatások szerint éppen Schäuble lett volna az egyetlen, aki megtarthatta volna pártjának a kormányhatalmat. Kohl azonban, visszatekintve pályafutására, nem volt képes önmérsékletre; nem tagadható méltóságot sugárzott viszont, ahogy - a választás estéjén mutatott sértődöttségtől eltekintve - minden posztjától megvált, jóllehet búcsúját legyőzője, Schröder többször kifejezett elismerése is megkönnyítette.

Az alapos fordulat reményéhez képest soványka eredmény a szociáldemokrata-zöld koalíció programja. Pedig a nagy nekilóduláshoz ritka kedvező a politikai bázis: a markáns kormánytöbbség mellett ott van a parlamentben a hallgatólagosan alkalmilag használható utódpárt, s biztosan szociáldemokrata kézben nyugszik a törvényhozás tartományi kamarája, a szövetségi tanács. De

miért lett volna több elvárható

a másik néppárthoz, a kereszténydemokrata unióhoz az elmúlt évtizedekben az irigyelt sikerek és tárgyi kényszerek nyomán mindinkább hasonuló szociáldemokrata párttól? A baloldali liberális, belpolitikailag mindamellett vegyes benyomást keltő, gazdaságilag viszont megfontolandó, ám a külpolitikában gyakorta hajmeresztő alternatívát a Zöldek képviselték Németországban. Most már ők sem.

Sausic Berlin

A koalíciós szerződés

"Új fejezet kezdődik nemcsak a párt, de a Német Szövetségi Köztársaság életében is" - mondta a Szövetség 90/Zöldek egyik képviselője a hét végi kongresszus után, ahol az ökopárt küldöttei óriási többséggel megszavazták a szocdemekkel aláírt koalíciós szerződést. És bár a szemléletében merőben újszerű kormányzati szándéknyilatkozatot az SPD kongresszusa is jóváhagyta a hét végén, az egyik tévétársaság vasárnap este már azt a közvélemény-kutatást ismertette, amely szerint a németek kicsit lehátráltak a választási eredményről, SPD és CDU egyaránt 39-39 százaléknál tart. És ami a legérdekesebb: az új koalíció legfontosabb célkitűzésében, a négymilliós munkanélküliség leszorításában csak 22 százalék hisz, a megkérdezettek 65 százaléka irreálisnak tartja.

A munkanélküliséget a piros-zöld koalíció - mindkét párt eredeti programjának megfelelően - egy Szövetség a munkáért nevű társadalmi-gazdasági megállapodással kívánja megalapozni. A szakszervezetekkel és munkaadókkal aláírandó programba a kormány a munkanélküliek szervezeteit is be akarja vonni, a cél a munkaidő és a túlórázás megkurtítása, a részmunkaidő, az átképzés támogatása, a szegénység leküzdése új munkahelyek létrehozásával. Lényeges feladat a komplex adóreform, valamint az adózás ökológiai szemléletének keresztülvitele (mellesleg az Európai Bizottság egyik ajánlásából következően hamarosan ez lesz az EU-norma, jobb, ha tudjuk).

A szocdem-zöld kormány nem szakít a baloldali mivoltból adódó jóléti-államosító kedvből, a szerintük "igazságos" megadóztatjuk-és-újraelosztjuk Robin Hood-elvből, de a szociális állam hatékonyabb működése céljából három etapban csökkentené a jövedelmi adókat, könnyítene a vállalkozások terhein, és megemelné a gyermekgondozási segélyt. Az ökoadóreform lényege pedig az energiakímélő, környezetvédő termékek és gyártási módszerek, technológiák megjutalmazása, az ellenkezőjének a büntetése, az energiafogyasztás, a benzin, a gáz, a fűtőolaj nagyobb fokú megadóztatása - az ökoadó bevételeiből a kormány csökkentené a horribilis tb-járulékokat kicsit kevésbé horribilisre (a bruttó kereset 42,3 százalékáról 40 alá). Számítások szerint mindebből a kis- és középvállalkozások profitálnának leginkább, amelyek akár új munkahelyeket is teremthetnek helyi szinten. Kérdés azonban, mennyire harmonizál az ökoadó az atomenergiából való gyors kiszállás tervével.

Jövőre jön az egészségügyi reform (racionálisabb finanszírozási modell, több megelőzés, az ellátás színvonalának emelése) és a kicsit piacosító, négy pilléren nyugvó nyugdíjreform: az általános tb-nyugdíjon kívül a kormány támogatná az üzemi és a privát gondoskodást, valamint - és ez új elem nyugdíjösszefüggésben - a munkavállalók nagyobb részesedését munkahelyük nyereségében.

Igazi áttörést a jelek szerint emberi jogi szemléletében érhet el a koalíció. Bár a "pozitív diszkrimináció" kifejezés nem szerepel a dokumentumban, a nők egyenjogúsítása minden második összefüggésében felbukkan, és joggal; az erről szóló elterjedt tudat miatt ezzel nem is lehet bukni Németországban. A jövőre startoló Nő és foglalkozás program keretében a nők munkaerő-piaci integrációját kívánják segíteni. Erősödnek a prostituáltak szociális jogai, és várhatóan megszűnik a homoszexuálisok jogi egyenlőtlensége: a családjogi törvény tervezett módosításával a meleg/leszbikus párok is egyenrangú családként élhetnek majd. A magyar drogtörvény szellemiségével szöges ellentétben pedig nem a büntetésen, hanem a megelőzésen és gyógyításon lesz a drogpolitika hangsúlya. Orvosi felügyelet mellett drogot, illetve metadont/kodeint kapnak a függők, hogy csökkenjenek a nagyvárosok droghalottai és a beszerzési bűnözésről szóló elképesztő statisztikák.

- sl -

Mecklenburg, a példa

A kormánypolitika ellen tiltakozó keletnémet szavazók közül nemcsak a szociáldemokratákat, hanem az utódkommunistákat választók is győztesnek érezhetik magukat, mégpedig többszörösen. A Demokratikus Szocializmus Pártja megerősödött, s nem egyéni képviselőjelöltek révén, hanem az ötszázalékos parlamenti küszöb átlépésével jutott a képviselőházba. A szociáldemokraták győzelme pedig megnyitotta az utat az előtt, hogy az egyesítés óta először a volt állampárt kormányra kerüljön egykori országában, még ha kisebb koalíciós partnerként és csupán egy tartományban, Mecklenburg-Előpomerániában is. Az országos választási győzelem előtt vagy annak híján a konzervatív "vörös front"-kampánytól tartó szociáldemokrata pártelnök, Oscar Lafontaine aligha bátorította volna mecklenburgi elvtársait, hogy lépjenek koalícióra a hivatalos pártálláspont szerint még mindig kiközösített demokratikus szocialistákkal.

A volt NDK-ban sikerült ugyan megtörni a kommunista apparátus politikai, gazdasági és kulturális hatalmát. Demokratikus viszonyok közepette azonban ott sem lehetett tenni az ellen, hogy a választóknak a fennálló állapotok felett gyakorolt racionális vagy mentális kritikája valamilyen formában átmentse a régi rend politikai kontinuitását. Az utódpárt virágzása, ami keletebbre már korábban megtörtént, vagy éppen átmenetileg véget ért, a volt NDK-ban most indul. A keletnémet választók masszív, 20-25 százalékos tömbjének kitartása a volt állampárt mellett, a szavazók egy további részének balközép fordulata, valamint a kisebb pártok, a Zöldek és a liberálisok eltűnése kialakította a Kelet-Németországra jellemző, a szociáldemokratákat nyerő pozícióba juttató hárompárti szerkezetet. A keletnémet tartományokban, leszámítva a többnyire ingatag egypárti kormányt, immár csak két konstelláció lehetséges: a szociáldemokraták vagy a kereszténydemokratákkal vagy az utódkommunistákkal fognak össze. A szász-anhalti előjáték (a kisebbségi szocdem kormány külső utódkommunista támogatása) után a mecklenburgi aktus tartós és messzire mutató viszony kezdete lehet, s a volt állampártot a tartományi kormányok után akár egy berlini országos koalícióig lendítheti. A vörössel pettyezett rózsaszín fővároshoz ez amúgy sem illene rosszul: a szeptember végi országos választások a berlini egyéni választókörzetekben kizárólag szociáldemokrata és utódkommunista jelöltek győzelmét hozták.

- sic -

Zöld külpol

Külföldi villámútjain és tárgyalásain Gerhard Schröder egyik legkimerítőbb feladata az új külügyminiszter körüli kételyek eloszlatása volt. Washingtontól Párizsig magyarázhatta a kancellár, hogy igen, marad a külpolitikai kontinuitás, nem, Joschka Fischer nem lesz inkompetens, nem fogja feloszlatni a NATO-t, nem torpedózza meg a Bundeswehr esetleges részvételét egy kosovói béketeremtő akcióban. Persze hogy nem, hiszen egyrészt ez a Joschka már nem a hagyományos Joschka, másrészt ez a Zöld Párt már nem (teljesen) az a Zöld Párt, amelyik még pár hete volt.

Kormányra kerülésükkel a szövetségi Zöldek lenyelték a legnagyobb békát: több külpolitikai és védelmi kérdésben pont az ellenkezőjét kell képviselniük, mint amilyen programmal versenybe indultak. Megalakulásuk óta a Zöldek ellenzik a NATO puszta létét is, még a mostani választási kampányprogramban is kifogásolták, hogy "a NATO az ENSZ és az EBESZ terhére növeli szerepét" - erre mit ír a "transzatlanti partnerségben" gondolkodó koalíciós szerződés? "Az új kormány az Atlanti Szövetséget pótolhatatlan eszköznek tartja az európai stabilitás és biztonság megteremtésére, egy tartós európai békerend létrehozására." Az okmány a NATO-t és az amerikai jelenlétet a kontinens biztonsági garanciájának tartja, szeretettel vár minden új ká-európai demokráciát a NATO-ba, Fischer pedig elfelejtheti saját programjából azt a kitételt, hogy "a katonai szövetségeket és a nemzeti hadseregeket egy összeurópai biztonsági rendszerben fel kell oszlatni". A ´98-as zöld pártprogram még azt írja, elfogadhatatlan, hogy az EU-nak külön "katonai karja van", a Nyugat-európai Unió (WEU), a koalíciós szerződés azonban már azt várja a külügyi/védelmi vezetéstől, hogy "a WEU-t az Amszterdami Egyezmény alapján továbbfejlessze".

Külön hangsúlyozza a dokumentum a német és európai külpolitika elválaszthatatlanságát, ez nyilván markánsan megmutatkozik majd 1999 első fél évében, amikor Németországé lesz a soros EU-elnökség. Az új kabinet EU-agendája természetesen változatlan: a cél a monetáris unió gyors lezavarása, egy európai foglalkoztatáspolitikai paktum megkötése a szabad belső piacon létrejövő összeurópai munkanélküliség ellen, valamint - ez nyilván zöld behatás - az EU szociális/ökológiai belső reformja. Külön bekezdés szól az új demokráciák bevonásáról: "Határozottan ki kell használni az Európai Unió Közép- és Kelet-Európa felé való nyitásának történelmi esélyét." A Zöldek pártprogramja ezzel teljesen harmonizál, azt írják, hogy a nacionalizmus fellobbanását, a "kiszolgált nemzetállami politika" folytatását az érintett országok minél gyorsabb EU-integrációjával kell megakadályozni.

Kérdés, mennyire tudják majd a Zöldek liberalizálni a menekültpolitikát. Amit nemzeti szinten hangoztatnak, hogy tudniillik az EU nem válhat "európai erőddé", amely kizárja a déli/keleti migránsokat a jólétből, addig ez a kérdés egyre inkább veszít nemzeti jellegéből, összeurópai problémává válik, és hát nem úgy tűnik, hogy sok európai országnak szimpatikus a zöld antirasszista menekültpolitika. Míg a zöld pártprogram hosszan fejtegeti a múlt századi kolonializmusból szerintük következő európai morális kötelezettségeket, addig a szocdemekkel kötött szerződésből néhány humánus szón kívül alig bogarászható ki, mi a német külpolitika menekültügyi koncepciója. Sajnálatos módon repült a szerződésből az ősi ökopacifista követelés, az általános hadkötelezettség megszüntetése is.

publikálva
1998/44. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra