Neonácik Európában: Mínuszosokk

szerző
- kk -
publikálva
1996/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Neonácik természetesen mindig - legalábbis 1945 óta: addig náciknak hívták ôket - voltak, konjunktúrájuk azonban viszonylag új keletű, igazán divatba pedig csak 1985 májusa, a Heysel-stadion óta jöttek. Azelôtt néhány molyette öregúr és molett és/vagy acélos delnô alkotta a derékhadat, szerepelt a mínuszos hírekben: néhányuk itt-ott horogra került, megmártózott az ismertség fényében, darab ideig megosztozkodva a Loch Ness-i szörnnyel meg egy nagymellű démonnal a bulvársajtó címlapjain, aztán kapott néhány évet, jobbára felfüggesztve, és annyi.

Neonácik természetesen mindig - legalábbis 1945 óta: addig náciknak hívták ôket - voltak, konjunktúrájuk azonban viszonylag új keletű, igazán divatba pedig csak 1985 májusa, a Heysel-stadion óta jöttek. Azelôtt néhány molyette öregúr és molett és/vagy acélos delnô alkotta a derékhadat, szerepelt a mínuszos hírekben: néhányuk itt-ott horogra került, megmártózott az ismertség fényében, darab ideig megosztozkodva a Loch Ness-i szörnnyel meg egy nagymellű démonnal a bulvársajtó címlapjain, aztán kapott néhány évet, jobbára felfüggesztve, és annyi.

Ez lett volna tehát a szabály: kivételt jelentett a hatvanas évek elején Franciaországban jelentôsebb hírnévre vergôdött OAS - Organisation de l´Armée Secréte, Titkos Hadsereg Szervezete -, amely jó néhány neonácit foglalkoztatott, ébresztett fel az ideológiai hibernációból, illetve nevelt ki, majd - jobbára szép csendben, olykor némi fegyverropogás kíséretében - elenyészett.

Volt továbbá néhány párt is, fôleg Nyugat-Németországban, ezeket azonban az ottani gépezet többnyire sikerrel és nyomtalanul darálta be. (Lásd Tény és vélemény című keretes anyagunkat.)

A Heysel-stadionban kirobbant, 39 áldozatot követelô tömegverekedés kapcsán azonban felröppent a hír, hogy a - fôleg angol, továbbá természetesen a német, nagy valószínűséggel az olasz, magától értetôdôen a francia, szükségképpen a holland, és akkor már a belga - focicsapatok többségében munkanélküli fiatalokból álló szurkolótáborában neonácik kampányolnak és szervezkednek, a BEK-döntô elôjátékaként inszcenált össznépi apokalipszis valójában egy átfogó nemzetközi stratégiára épülô összeesküvés nyitógálája, és

meneküljön, ki merre lát

A Heyselt követô vizsgálatok mindenesetre ijesztô, bár kissé talán túlzottan is látványos eredményekkel jártak, már amennyiben a sajtó kutatásainak végösszege bizonyítéknak számít: a belbiztonsági szolgálatok, alkotmányvédelmi rendôrségek és kollégáik ugyan, ha muszáj volt egyáltalában érdemben hozzászólni, csuklóból bagatellizálni igyekeztek a rémhíreket, de általában tartózkodtak attól, hogy beszámoljanak a szolgálati terepükön fellelhetô neonácik tényleges ütôerejérôl. A nyolcvanas évek vége felé ez többé-kevésbé érthetô is volt, ez volt az inkább szélsôbaloldalinak tekinthetô autonóm mozgalmak aranykora: a fenének maradt ideje néhány rosszul értelmezett becsületben megrokkant elméjű trotlit és vasárnaponként operettegyenruhában parádézó gyászhuszárt hajkurászni, miközben az autonómok átlagosan havonta végigkergetnek egy osztag rohamrendôrt valamelyik német kisváros sivár utcácskáin, hogy a tévé elôtt görcsölô szavazópolgár a megriadt gidafalka módjára iszkoló erôszakszerv láttán mindenféle következtetéseket vonjon le államról, rendrôl, demokráciáról, meg ami még eszébe jut neki.

Egy részük legalábbis azt a következtetést vonta le, hogy a demokrácia lakhatatlan, és olyan pártokra kell szavazni, amelyek majd szétütnek a huligánok között: bizonyára ennek - is - tudható be, hogy a nyolcvanas évek zárószakaszában ritka volt az olyan helyi vagy tartományi választás, ahol valamelyik neonáci párt ne aratott volna látványos sikert. Németországban fôleg a magukat Republikánusoknak nevezô formáció vonult be

pattogó csontzenével

a nagypolitika tágas csarnokaiba: Franciaországban azonban, ahol Jean-Marie Le Pen bömbölte, német kollégáinál jóval hatásosabban a magáét külföldiekrôl, a Szűz Johanna kultuszáról, meg amirôl még olvasni lehetett a magazinokban, hallani fodrászszalonok és csapszékek meghitt sarkaiban - és ahol a többé-kevésbé hagyományosan kétpólusú politikai rendszerbe könnyebb beférkôznie a magát harmadik erôként feltüntetônek -, a neonácizmus az országos parlamentbe is bekerült, Le Pen kedves szokása lett elnökválasztásokon harmadik helyet szerezni magának, vagyis elsôt a szavazók átlag húsz százalékának szívében. Hasonló helyzetnek sikerült kialakulnia Ausztriában, ahol egy Kurt Waldheim nevű alak - aki a kevés világhírű osztrákok egyikének volt nevezhetô, mert az ô vezényletével sikerült totális sóhivatallá zülleszteni az Egyesült Nemzetek Szervezetét - nem annak ellenére, hanem, ha hinni lehet az akkori idôk közvélemény-kutatásainak, azért lett osztrák elnök, mert kiderült róla, hogy a második világháborúban SS-tag volt; késôbb pedig egy Jörg Haider nevű ember hozta és hozza azóta is a frászt Európára. A legriasztóbb az olaszországi helyzet, ahol rövid ideig még kormányra is kerültek a neofasiszták - szintén nem kis mértékben annak a bizalmi válságnak az eredményeként, amit a demokrácia politikai intézményrendszerével, mi tagadás, nagyon is könnyen összetéveszthetô politikai osztály vívott ki. Ahol szép sorjában mindenkit, aki csak politikailag közszerepelt, le kell csukni valami köztörvényes, mindazonáltal hatalmi helyzetben elkövetett stikli miatt, ott nincs miért csodálkozni, ha az átlag szavazópolgár besokall, és vagy nem megy el szavazni, vagy igen, de akkor megmutatja, ki az úr a háznál.

A neonácik legutóbbi nagy áttörését az elemzôk szerint a kelet-európai rendszerváltások szolgáltatták - és velük a magát baloldaliként definiáló radikális alternatíva teljes és a közérthetôségig banális hitelvesztése -, ami elég kézenfekvônek tűnik; mint ahogy az is, hogy ez az áttörés csak ideiglenes lehet. A másik esemény, ami miatt ismét elôtérbe kerültek, az az Internet és vele

a szólásszabadság kérdésének újfajta megközelítése

A most nyakon csípett amerikai Gary Lauck az Interneten át üzent a nebraskai farmok mélyérôl, a Kanadában csűrdöngölô másik fô(neo)náci, Ernst Zündel anyagai - miután a megfelelô jogosítványokkal rendelkezô német hatóságok leszedették ôket egy ottani szolgáltató home page-érôl - is a szólásszabadság ügyét szívükön hordozó harvardi diákok révén kerültek fel a hálózatra és vele széles e világ szeme elé. Ahhoz azonban, hogy valaki tényleg sikereket érjen el a technikai leegyszerűsödéssel egyidejűleg egyre nagyobb szellemi teljesítményt követelô új kommunikáció korában, ahhoz egyre nagyobb szellemi teljesítményekre lehetôséget adó képességek kellenének, tehát nem valószínű, hogy akut volna a náciveszély. A mostani hullám is lecseng szépen, és ezek az emberek megint csak belefulladnak a saját hülyeségükbe, ahogy szoktak.

- kk -

szerző
- kk -
publikálva
1996/21. (05. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra