Magyar Narancs: Az elmúlt hónapokban annyi legalább kiderült, hogy mi van a mágnesszalagokon?
Kenedi János: Nem. Bizonyosat csak akkor tudnék mondani, ha befejezhettük volna a munkát, de jóformán el se kezdhettük az NBH-ban. Munkánk szabotálása a hálózati nyilvántartás kinyomtatását követő második napon elkezdődött. A kérdésre két különböző válasz adható. Az első hipotézis szerint a 18 mágnesszalag digitalizált másodlat. Megfelel Benkei András 1972. július 31-én kiadott 0012. számú miniszteri parancsának: "számítógépre kell vinni a papíralapú és manuálisan kezelt nyilvántartásokat". Ezt a hipotézist alátámasztja Horváth István belügyminiszter 1984. 3. számú parancsa, amely kimondja, hogy "a számítástechnika belügyi alkalmazására, számítógépes fejlesztésére (...) az Állambiztonsági Nyilvántartó Osztály együttműködik a BM III. Főcsoportfőnökség illetékes szerveivel." A III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség ügyrendje mindkét belügyminisztériumi (BM) parancsot - feladattervekre bontva - tartalmazza. A másik hipotézis szerint az NBH-ban őrzött 18 mágnesszalag afféle kompendium, félő, hogy politikai manipulációhoz szerkesztett digitális hamisítvány. A második hipotézist számos BM-kebelbeli irat támasztja alá, kezdve mindjárt a III. főcsoportfőnök, Pallagi Ferenc állambiztonsági miniszterhelyettes 1989. november 18-án kiadott intézkedésével: "A számítógépre írt adatok körültekintő revíziójára, az eljárási szabályok pontos kimunkálására, a BM III. Főcsoportfőnökség és a BM Számítástechnikai Alkalmazási Központ [SZAK] kijelölt megbízottjai közösen dolgozzák ki a tennivalókat. A bizottság a Miniszterhelyettesi Titkárság vezetőjének [Sillai Árpád] irányításával haladéktalanul kezdje meg munkáját. (...) Az Operatív Nyilvántartó Osztály kapjon felhatalmazást arra, hogy saját hatáskörben semmisítse meg az alábbi anyagokat: 'SZT-tisztek' irattározott 'biztonsági' és 'levelező-dossziéit', a kartonokkal együtt; az 1956 után irattározott operatív dossziék közül az egyházi objektumok (vonalak), jogellenesen külföldön maradt, illetve amnesztiarendelet vagy egyéni elbírálás alapján hazatértek dossziéit." A második hipotézis nagyobb valószínűségét tovább erősítik az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának 1990 kora tavaszi meghallgatásain napvilágra került tanúvallomások. Azok szerint ugyanis a mágnesszalagokról hiányoznak a Varsói Szerződés tagállamainak közös információs depójába, az NDK Stasijába továbbított ún. SUOD-tájékoztatások kivonatai, a Bűnügyi Technikai Intézetben mikrofilmre vett dokumentumok (kiváltképp az '56 előtti koncepciós perek iratai), avagy olyan jelentős objektumdossziék, mint a romániai megfigyelésről keletkezett ún. "Százas objektum" vagy a talán kisebb jelentőségű, eseti bizalmas nyomozások dokumentumai, mint például "Az értelmiség útja az osztályhatalom felé" című tudományos munka szerzőinek és archivistáinak - Szelényi Iván, Konrád György, Szentjóby Tamás stb. - dossziéi. Persze, a kompendium-hipotézis mellett szóló - harmadik - legerősebb érv a 2010 márciusa és novembere között dolgozó Archiváló Bizottság számadata: tízezer oldal, 38 megabyte nem fedheti le digitálisan a manuális, papíralapú nyilvántartást.
MN: Vagyis a 18 mágnesszalaggal való foglalkozásnak értelme se lett volna?
KJ: De igen. Legfeljebb más és más tudományos helyi értéke lett volna annak, hogy az 1944-1989 közti diktatúra digitalizált dokumentumait dolgozzuk fel, vagy a rendszerváltás állambiztonsági dokumentumait.
MN: De éppen azért hozták létre a civil kontrollt gyakorló tanácsadó testületet, hogy megnézhessék a szalagok tartalmát, és az efféle kérdéseket is megválaszolják.
KJ: Csakhogy ez a második munkanapra elfelejtődött. "A magam nevében hadd mondjam el: szakmai meggyőződésem és erkölcsi elkötelezettségem okán nem vagyok hajlandó pecsétőr lenni" - írtam a kormányrendelet kibocsátójához, Bajnai Gordon ügyvivő miniszterelnökhöz a május 14-én kelt levélben. Szó szerint úgy, ahogy Balajti László altábornagy, az NBH főigazgatója előírta feladatunk teljesítésének normájaképpen. Kívánsága szerint Bajnai Gordon parancsba adta, hogy teljesítsék a kormányrendeletet. Az NBH főigazgatója azonban további gondolkodási időt kért. A tanácsadó testület mást nem tehetett, mint hivatalos jognyilatkozatot kért az NBH-tól. Kiválasztottunk öt nevet, akiknek a kartonjai évek óta vissza vannak minősítve, nyilvánosak, és azt kértük, hogy nézzék meg, szerepel-e a H jelzetű mágnesszalagon az a 94 adat, amelyek a kódutasításban is, a 6/a-6/h adatlapokon is szerepelnek. Excel-táblázatunkat még csak válaszra sem méltatták. Ahogyan Orbán Viktor miniszterelnök sem, aki előtt 2010. július 9-én feltártuk a tanácsadó testület patthelyzetét. Igaz, fél év múltán, december 15-én válaszolt rá: elbocsátással, ráadásul "azonnali hatállyal".
MN: A szalagokon tehát kódolt szövegek vannak?
KJ: Igen, de a kódutasításokkal egyszerű dolgozni. Az imént említett "első hipotézis" szerinti programozók megnézték az illető nyelvtudását, a beszervezés típusát, vagyoni helyzetét, van-e borospincéje stb., és beírták, hogy mondjuk 29-es, 22-es vagy 14-es a megfelelő kód. Ha célszemély érkezett Budapestre, és bejelentkezett - mondjuk - a Hotel Intercontinentalba, és a G jelű nyilvántartás szerint lehetett tudni, hogy Németországból jött, 40 éves, számítástechnikával foglalkozik és milyen nyelveken beszél, csak beütötték a kódszámot a számítógépbe, amely automatikusan kiadott x számú olyan hálózati személyt a H jelzetű nyilvántartásból, aki alkalmas lehetett a beépülésre. Ez így költséghatékonyabb és célratörőbb eljárás volt, mint az EGPR manuális nyilvántartása. Magyarország reszortja a KGST-n és a Varsói Szerződésen belül elsősorban a COCOM-listák lopkodása volt, ezért a 70-es évektől kezdve modernizálták az állambiztonsági szolgálatot. Evégett létesítették a SZAK-ot.
MN: Akkor végül is a tanácsadó testület megalakításakor emlegetett 50 ezer hálózati személy adatai lehetnek rajtuk?
KJ: Ez az 50 ezres szám - hasra ütés. 1989. szeptember 13-án 70 ezer hálózatból kizárt személyt jelentettek Földesi Jenő BM-államtitkárnak az Állambiztonsági Nyilvántartó Osztályról - s ebben a kumulatív számban nincs feltüntetve az évenkénti kb. 10-11 ezres aktív hálózati kontingens létszáma, valamint a hírszerzők (III/I.) létszáma, a fogdahálózati ügynököké, a határőrizeti megfigyelőké sem. Az 50 ezres hálózati létszám vélhetőleg onnét ered, hogy az NBH főigazgatója 2010-ben azt a felvilágosítást adta a miniszterelnöknek, hogy a H jelzetű nyilvántartásban ennyi név van, slussz-passz. Miközben ezt egyetlen civil szakértő sem ellenőrizte, legalábbis törvényesen nem. Az NBH vezetői ugyanis azt állították, hogy a 18 mágnesszalagot 1990 februárjában lepecsételték, és amíg az Archiváló Bizottság 2010 márciusa és novembere között el nem kezdett velük dolgozni - húsz éven keresztül (?) -, nem bontotta ki a borítékot senki sem. Tehát az 1995-ös titoktörvény megjelenése óta valamennyi titkosszolgálatokat irányító vagy tárca nélküli miniszter és NBH-főigazgató elkövette a jogosulatlan adatkezelés bűncselekményét, mert nem nézték át, hogy vajon újra kellene-e minősíteni az adatokat vagy sem. Igazat ritkán mondtak, még ritkábban közölték az ellenőrzés forrásait. Például Füzessy Tibor tárca nélküli miniszter feljegyzést írt Boross Péter belügyminiszternek 1992. augusztus 3-án, amelyben tájékoztatja, hogy "kijelölt szakemberei a 'számítógépes listák alapján' végzik a III/III-as ügynöklisták összeállítását." De hogyan készítettek listákat a mégnesszalagokról, ha egyszer fel sem bontották az 1990 februárjában lezárt borítékjukat? Csikós József, a BM Adatfeldolgozó Hivatal vezetője nagyon is tudatában volt annak, hogy a mágnesszalagokat 1990-ben magához vette az NBH, és 1992 októberében felajánlotta az új szerv vezetőinek, hogy újra egyesítsék a régi digitális és manuális nyilvántartást, és egyesüljenek egy újabb közéléti hazugság törvénybe foglalásának szentségében. Leszámítva azt a tényt, hogy a mágnesszalagokról mindössze 400 III/III-as ügynököt lehetett volna leválogatni a tervezett Egyes fontos tisztségek betöltéséről... szóló törvényhez, a kulcs 1992-ben az NBH Adatbáziskezelő és Dokumentációs Osztály vezetőjének, Aranyossy Csaba századosnak (2003-ban ezredesnek), valamint Csikós Józsefnek a kezében volt. A C típusú átvilágításon átesett tanácsadó testület három civil tagjának 2010-ben nem kellett volna több ismerettel és titoktartással rendelkeznie, mint nekik 1993-ban.
MN: Az tudható, hogy elvileg milyen adatokat kellene a mágnesszalagoknak tartalmazniuk?
KJ: A miniszteri parancsok és a tételes ügyrend szerint 1972-től számítógépre kellett vinni a Róna (akkor Lumumba) utca 54-56. szám alatti laborban (SZAK) készült nyilvántartások másolatait, a dossziékat is kivonatosan, valamint az 1972 előttről megmaradt és az Adatfeldolgozó Csoportfőnökség által nagyon fontosnak talált korábbi dokumentumokat is. És folyamatosan minden napi kurrens anyagot, amit a megyei rendőrkapitányságok küldtek fel a Napi Operatív Információs Jelentések elkészítéséhez. Ezenkívül Magyarország és a Varsói Szerződés, illetve a KGST országai közötti különböző szerződések dokumentumait. Azoknak a mikrofilmtekercseknek a tartalmát is, amelyeken az 1963-as nagy belügyi, Kádár által elrendelt iratmegsemmisítés dokumentumai, a munkásmozgalmi iratok és az 50-es évek koncepciós pereinek iratai voltak. Tehát a teljes digitális archívumhoz a 38 megabyte nagyon kevés.
MN: Márpedig ha ez volt a parancs, azt akkoriban nyilván végre is hajtották.
KJ: Ez egészen biztos.
MN: Felbecsülhető, hogy mekkora történelmi értéket képviselnek a mágnesszalagok? Illetve a hiányuk mennyiben érinti a múltfeltárás esélyeit?
KJ: A mágnesszalagok a történelmi tudás egy szeletét képviselik, hozzátartoznak a mentalitás-, a társadalom-, kultúr-, vallás- és gazdaságtörténethez. Például tartalmaznak objektumdossziékat szocialista nagyvállalatokról. Ezekben például megtalálhatók a szabotázs elleni küzdelem dokumentumai; az iparvállalatok statisztikái szerint menynyi anyagból mennyi munkaórával mennyi terméket kellett előállítani, és mennyit állítottak elő. Ugyanabban az évben ugyanarról a gyárról a KSH nyilvánosságnak szánt statisztikai évkönyve egészen más adatokat tartalmaz. A dossziéban még a hivatalos torzító szorzó is megtalálható. Ahhoz tehát, hogy valaki ipartörténetet írjon, nélkülözhetetlen információkat tartalmaznak a szalagok. Másrészt nagyon fontos segédeszköz volna, hogy ami itt egyben megvan, azt ne kelljen egyéb forrásokból rekonstruálni, hiszen az az emberi erőforrás hatalmas pazarlása volna.
MN: Az nem lehet, hogy a többi mágnesszalag már nincs is meg?
KJ: Az lett volna a dolgunk, hogy ezt megállapítsuk. Valószínűbb egyébként, hogy most is ott rohad egy intézetben, és azt sem tudják, mi van rajta. Vagy a Róna utcai labor pincéjében van. Vagy máshol. Egy elbeszélő forrás, aki informatikus volt a Róna utcában, Kovács Károly 2009-ben a Klubrádióban ezt mondta: "Amikor életbe lépett az ügynöktörvény, akkor egyszerűen átmásoltuk a szalagokat egy célprogrammal úgy, hogy kihagytuk a T, H stb. adatcsoportokat, és ezt használtuk tovább, a régi pedig az archív ('hideg') raktárba került. Egy Siemens 7000-es mainframe-en, ahol van szalagolvasó, simán olvasható."
MN: Miért nem valószínűbb, hogy megsemmisítették?
KJ: Ennél sokkal valószínűbb az, amit a 2007-2008-as szakértői bizottság megállapított, hogy a fennmaradt iratok 29,5 százaléka máig a szolgálatoknál van, és nem szolgáltatták be az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába.
MN: Ezekről azóta is folyamatosan el kell hinni, hogy nemzetbiztonsági okból titkosak.
KJ: Nem muszáj. Törvényes titkosítással csakis adatot lehet minősíteni, levéltári nyilvántartásokat, adatbázisokat, dossziékat, adathordozó eszközöket nem lehet. Aki teljes iratot titkosított annak egy-egy adata helyett, törvénysértést követett el, a jogosulatlan adatkezelés - esetleg már elévült - bűncselekményét.
MN: Mégis mit mondanak ilyenkor? Nem adjuk, és kész?
KJ: Igen. És punktum. A jogállami titkosszolgálatok úgy tekintenek elődeiknek a diktatúrában keletkeztetett írott forrásaira, hogy az bizony az övék. Nem a társadalomé, nem a történelemtudományé, nem az információs kárpótoltaké, hanem egyes-egyedül övék. Időnként kegyeskednek "megajándékozni" a levéltárakat.
MN: Húsz év után is zavartalanul folyhat ez a törvénysértés?
KJ: Úgy tűnik, a puha diktatúra árát keményen megfizettetik a jogállamban. Ha igaz, amit Tóth András, a 2003-as törvény kidolgozásáért felelős titokminiszter nyilatkozott az MTI-nek, miszerint a pártállami állambiztonság állományának vezetői közül 65 százalék átment a nemzetbiztonsági szolgálatok jogállami térfelére, akkor az iratokon azoknak az operatív tiszteknek a neve szerepel, akik ma is magas tisztséget töltenek be az állami vagy a magán-titkosszolgálatoknál. Az ő piac- és hitelképességüket erősen rontaná a nyilvánosságra hozatal. Ugyanakkor a nyilvánosság hiánya javítja a köztük lévő zavartalan hivatásrendi összetartozást. A szakmai sovinizmust.
MN: A mindenkori politika miért hagyja ezt? Mert jó páran közülük is érintettek? Vagy csak nem érdekli őket, és nem értik, miért lenne a múltfeltárás fontos?
KJ: Kétlem, hogy pártpolitikáról lenne szó. Szereplőit illetően úgy működik a titkosszolgálati lobbi, mint a római rabszolgapiac. A választást megelőző egy-másfél évben a jövendő állam elkezd bevásárolni titkosszolgálati vezetőket, hálózati személyeket a piacon, akik majd a szolgálatnak dolgoznak. Egyszersmind a magáncégek is felvásárolnak a lebukó titkosszolgálati kínálatból. Az állami és magáncégek közti átjárás ilyenformán többé-kevésbé nyitva marad.
MN: Tehát vegytiszta üzletről van szó.
KJ: Szimplán. Ha akkora a rendszerváltáskor a szovjet szatellitállamoknak a magyar nemzetgazdaságba beragadt titkosszolgálati pénze, amekkorának én saccolom, akkor van mit védelmezniük akár az állami, akár a privát szolgálatoknak. Hiszen országgyűlési választások idején amúgy is rotálják egymást. Egyik csoport a jelenét, a másik a jövőjét ugyan miért is tenné tönkre?
MN: De a régiek előbb-utóbb csak kikopnak a szakmából.
KJ: A zöldfülűek viszont ehhez a mentalitáshoz, viselkedésmódhoz szocializálódnak. A titkosszolgálatok katonai hierarchiájában mainapság nincs más magatartásminta az előmenetelhez, pláne hiányoznak a morális értékszempontok. Pedig a titkosszolgálatok historikuma számon tart alternatívákat. Ellenpéldaként rögtön kínálkoznak a "Cambridge-i Ötök", akik világnézeti okból, antifasiszta meggyőződésük miatt szolgáltattak adatokat a nácik ellen szövetséges Szovjetuniónak a negyvenes-ötvenes övekben a "Cambridge-i Apostolok" elnevezésű vitakörön keresztül, amely a Trinity és a King's College körül szerveződött. A művészettörténész Anthony Blunt szervezte be négy tudós társát Hitler birodalmának civilizációs hódítása ellen. Az egyetemes értékek védelmében vagy a pénzért? A választ az olvasóra bíznám, tudva tudván, hogy a szovjet diktatúra eszköztárából fognak ellenérveket felhozni, nem is jogtalanul.
MN: Akkor tulajdonképpen semmi meglepő nincsen abban, hogy megint leállították a civil bizottságot.
KJ: Egy olyan, kezdődő diktatúrában, amelynek első rendelete a pálinkafőzés otthoni felszabadítását hirdeti ki, meglepetés engem már nem érhet. Állami illumináció alatt fogják behajtani a magánbirkákat a karámba. Tudásmegvonással fognak fenyíteni - ahogy a polgárok kritikai érzékét szisztematikusan elsorvasztják, úgy fogják felszámolni a társadalomtudománnyal, történelemmel, művészettel foglalkozó intézményeket, közalapítványokat. A cél az ítélőképesség relativizálása, az egzisztenciális és intellektuális félelem állandósítása.
MN: Az eddigiekből éppen az derült ki, hogy húsz éve asszisztál ehhez minden politikai erő.
KJ: Az alkotmányos demokrácia valamennyi pártja részt vett az eltussolás folyamatában. Az MSZMP már rögtön a kerekasztal-tárgyalásokon félrevezette a tárgyalópartnereit, majd ez folytatódott 1990-ben, a parlament nemzetbizottsági ülésein is, ahol meghallgatták az állambiztonsági források keletkeztetőit és az iratok kezelőit. Mi sem beszédesebb, mint hogy Orbán Viktor épp az idő tájt számolta fel a civil tanácsadó testületet, amikor a WikiLeaks elkezdte az amerikai diplomáciai iratokat nyilvánosságra hozni.
