Interjú

Orbán nem csak a szélsőjobbról győzhető le

Kis János filozófus a kormányzásról és az ország elhúzódó válságáról
szerző
Bundula István
publikálva
2011/39. (09. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A "fülkeforradalom" következményeként az ország mára gazdaság- és társadalompolitikai zsákutcába jutott. 2010-es szavazói közül sokan éppen azért fognak kiábrándulni Orbán Viktorból, mert be akarja váltani ellenzéki vezetőként tett felelőtlen ígéreteit. Kulcskérdés, hogy a szélsőjobbal szemben immunis Fidesz-szavazóknak is legyen hova fordulni hívószavakért, s hogy a másik politikai térfél mérsékelt választóit is megszólítsa végre egy hiteles demokratikus erő. Jelenleg azonban azt sem tudni, hogy 2014-ben milyen pártok lesznek a színen - ami viszont biztos Kis János szerint, hogy a válságból a jobb- és a balközép történelmi megbékélése nélkül nem lehet kilábalni.

Magyar Narancs: A Fideszről és Orbán Viktorról még kritikusaik többsége is azt tartotta, hogy képesek hosszú távon gondolkodni és céljaik elérése érdekében józanul cselekedni. Egy év kormányzás után viszont az látszik, hogy politikájukból - példaként elegendő az elmúlt napok gazdasági intézkedéseire utalni - épp a racionalitás hiányzik.

Kis János: Nem történt más, mint amit a közgazdászszakma derékhada pártállástól függetlenül megjósolt egy évvel ezelőtt. Az egykulcsos személyi jövedelemadó hatalmas rést ütött a költségvetésen, de a fogyasztói kereslet élénkülését nem váltotta ki. A rés betömködésére kivetett vállalati különadó, a bankok megsarcolása, a magán-nyugdíjpénztári vagyon einstandolása pedig a befektetőket riasztotta el. A növekedés nemhogy az egeket ostromolná, visszaesett, ami a költségvetési hiány megugrását vetíti előre. Nem tudok független szakértőről, akit ez meglepett volna. Orbánt és Matolcsyt azonban, úgy látszik, hideg zuhanyként érte. Most aztán kapkodnak fűhöz-fához. Hol azon ötletelnek, mit vehetne el az állam "az emberektől", áfát emelve, munkáltatói járulékokat emelve, hol "az emberek" elégedetlenségét próbálják csillapítani. Egy héten belül háromszor módosították a személyi jövedelemadó koncepcióját. Az áfa változásáról is szinte naponta tesznek új bejelentést. Az alacsony jövedelműek adóveszteségeit a munkáltatókkal egyenlíttetnék ki. A bankokkal fizettetnék meg a devizahitelesek veszteségeit, aztán megrémülnek a saját ötletüktől, és drasztikusan szűkítik az előnyös árfolyamú végtörlesztéshez hozzáférő adósok körét. Kapkodás, fejetlenség, a tulajdonhoz és a magánszerződéshez fűződő jogok látványos semmibevétele. Ha így viselkednek, amikor még csak a maguk okozta baj előjelei mutatkoznak, mit fognak csinálni, amikor nyakunkon lesz a pénzügyi válság? Márpedig amit most csinálnak, továbblöki az országot a válság felé.

MN: Vannak mélyebb okai a káoszt eredményező politikának, vagy csak pechesen alakultak a dolgok?

KJ: A demokratikus jogállam és a kapitalista piacgazdaság adottságként fogadja el, hogy a társadalomban sokféle érdek, akarat, nézet, világfelfogás verseng és ütközik meg. Védi az egyének és csoportjaik jogát saját céljaik követésére: politikai jogokat, tulajdonjogot, szerződési szabadságot biztosít számukra, elválasztja egymástól az államhatalmi ágakat, a politikát a választók szavazatáért küzdő pártok versenyének rendeli alá. Ez arra kényszeríti a mindenkori kormányt, hogy vegye tudomásul: az emberek - akár mint fogyasztók, akár mint munkavállalók vagy vállalkozók - nem az ő céljait követik, hanem a maguk céljait, melyek szembe is mehetnek az ő céljaival. Csak úgy lehet sikeres, ha megtalálja a módját, hogy a gazdasági és társadalmi folyamatok szereplőinek érdekeit közelítse az általa kitűzött célokhoz. Ehhez mindenekelőtt jó szabályokra van szükség, a jó szabályok egyik fő ismérve pedig a stabilitás, a kiszámíthatóság. Orbántól idegen ez a gondolkodásmód. A gordiuszi csomókat átvágni szereti, nem kibogozni. A céljait keresztező érdekek mögött legyőzendő ellenséget gyanít. Minden zavarja, ami közvetlen akaratérvényesítésének útjában áll. Ellenséget lát a tulajdon- és szerződésvédelem intézményeiben, a jogállam szabályaiban, a hatalmi fékekben és ellensúlyokban. Vonzódik a hatalomkoncentrációhoz: amit lehet, államosít, az államon belül pedig központosít. Kilazítja a jog uralmát biztosító hatalmi fékeket és ellensúlyokat. Először a Fidesz szervezeti struktúráját igazította hozzá ambícióihoz. Aztán a kormányzati struktúrát. Végül a közjogi berendezkedést. Nézze meg, hogyan működik az Orbán-kormány. Tagjai között nincsenek világosan elosztva a hatáskörök. Bizantinus világ ez, ahol minden ügy a miniszterelnök kegyeiért való intrikálásban dől el.

MN: Még egy operaházi igazgató kinevezésében is az övé az utolsó szó...

KJ: A miniszter pedig nyilvános fejmosásban részesül, amiért azt hitte, hogy kinevezési joga van. Ez a rendszer természetesen önmagában - erkölcsileg - is elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan, mert hatalmat ad a kormányzó erőknek, hogy rendre alkotmányos jogokba gázoljanak. Egyik nap magánszerződésekbe avatkoznak be utólag és önkényesen, másik nap bírói ítéletek sokaságát semmisítik meg egyetlen törvényhozói aktussal, a harmadikon évtizedek óta elismert egyházakat fosztanak meg egyházi státusuktól. De túl ezen, olyan rendszer van itt kiépülőben, mely szétzilálja a gazdasági viszonyokat. Központosított tervgazdaságban lehet kézi vezérléssel irányítani a vállalatokat - a végeredményt ismerjük, de pár évtizedig eldöcög a szekér. Kapitalista piacgazdaságban azonban a kézi vezérlés már rövid távon oda vezet, hogy a befektetők is és a fogyasztók is elbizonytalanodnak, senki nem tud előre tervezni, a piac pedig leül. Az Orbán-rezsim egyszerűen nem kompatibilis a gazdasági rendszerrel, melyet a kormánynak működésben kellene tartania.

MN: Mi a célja a kormányfőnek a kapkodással párhuzamosan jelentkező háborús - ráadásul rosszízű szélsőjobbos paneleket használó - retorikával, miszerint szabadságharcot vívunk minden és mindenki ellen, mert mint a történelemben oly sokszor, mi, magyarok már megint "egyedül vagyunk"?

KJ: Jobboldali fordulata óta Orbán állandó célja, hogy a szélsőjobboldali szavazókat a Fidesz táborába gyűjtse, és ott is tartsa. Már a kilencvenes évek közepe táján elkezdte átvenni a szélsőjobb beszédmódját. "Idegenszerűnek" nevezte a Horn-kormányt. Később azt mondta, hogy a baloldal, ha csak tehette, "rárontott nemzetére". Sokan úgy gondolták: ha ez az ár a szélsőjobb domesztikálásáért, ezt az árat érdemes megfizetni. Csakhogy egyre kevésbé világos, hogy ki kit domesztikál. Orbán húzza középre a szélsőjobboldali választókat, vagy a szélsőjobb húzza őt egyre távolabb a demokratikus politika centrumától. Először is, aki hatalmának piaci és közjogi ellensúlyaiban legyőzendő ellenséget lát, az könnyen beleszeret a bankárellenes, multiellenes hadviselés retorikájába. Aki a szociális feszültségeket hatalmi eszközökkel kezelné, az könnyen ráhangolódik a lusta, élősködő cigány sztereotípiájára. Ez is a jobboldali radikalizmus felé sodorja. Meg a helyzet dinamikája is. 2006 őszéig Orbán szuverén módon bánt a szélsőjobbal, ő volt a kezdeményező fél, ő osztotta a lapokat. A 2006 őszén kirobbant, majd állandósult politikai válságban azonban a bűvészinas önállósította magát. A 2010-es választásokon a Fidesznek már össze kellett csapnia a Jobbikkal. Amióta a kormány népszerűsége hanyatlik, a kezdeményezés átkerült a Jobbikhoz. Ma már nem Orbán mondja meg Vonának, hogy meddig mehet el, hanem Vona mondja meg Orbánnak, hogy meddig kell elmennie. A rögzített árfolyamú végtörlesztés eszement ötletével a kormány nyilvánvalóan a Jobbik rohamait próbálja kivédeni. Ezt a háborúját azonban Orbán nem nyerheti meg. A Jobbik folyton emelni fogja a tétet, Orbán pedig kénytelen lesz kiszállni a licitből. Övé a kormányzás felelőssége: ha a gazdaság összeomlik, őt temeti maga alá. Megüzenheti a bankoknak, hogy a győzelemig folytatja ellenük a háborút, de kénytelen lesz tenni valamit, ha máshová viszik a pénzüket.

MN: Az orbáni hatalomgyakorlás gyakorlatilag kizárja a szervezeti, intézményi önkorrekció lehetőségét. Például a 2006-os vereség után vita indult a jobboldalon a kudarc okairól, ami aztán meglehetősen gyorsan lezárult. De arra is gondolhatunk, hogy az ellenzéki Orbán gazdasági elképzeléseit a jobboldalhoz közel álló közgazdászok nemigen kritizálták, legalábbis nyilvánosan nem. Inkább az volt a jellemző, hogy előbb-utóbb mindenki megmagyarázta elsősorban is magának, hogy miért lehet mégiscsak szeretni Orbán Viktor elgondolásait. Mivel a Fideszben mindent egyetlen ember akarata határoz meg, nekem úgy tűnik, hogy érdemi fordulat például a gazdaságpolitikában is csak akkor várható, ha azt már maga Orbán Viktor tartja elkerülhetetlennek.

KJ: Ha már a jobboldali kötődésű közgazdászokat említi: én úgy látom, hogy a magatartásuk változóban van. Az ellenzéki időkben valóban nem szálltak vitába Orbán gazdaságpolitikai elképzeléseivel, de az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját már többen bírálják, mint ahányan teljes mellszélességgel kiállnak mellette. Ma még talán megnyugodnának, ha Orbán menesztené Matolcsyt, és olyan szakembert ültetne a helyébe, akiben több a tisztelet a közgazdasági szakma alapszabályai iránt. De a megnyugvás csak átmeneti lehetne, mert az óhajtott fordulat fő akadálya nem Matolcsy, hanem maga Orbán. ' lökte arra a pályára az országot, melyen most tehetetlenül sodródunk a gazdaságban a zuhanás, a politikában a jobboldali radikalizálódás felé. A fordulathoz pontosan azzal kellene szakítani, amit Orbán másfél évtizede egyre harciasabban képvisel - tehát vele magával is. Való igaz: ma még semmi nem utal arra, hogy a jobboldalon, akár a Fideszen belül, akár a környezetében Orbán leváltásán gondolkodnának. De ez egyszer már napirendre került a Fidesz 2006-os választási veresége után, és újra napirendre kerülhet, ha a magát mérsékeltnek és demokratikusnak valló jobboldal ráébred, hogy az orbáni politika katasztrófával fenyegeti.

MN: Reális ez? Egyrészt Orbán Viktor mindig úrrá tudott lenni a számára veszélyes helyzeteken, másrészt mindig kiderült, hogy az adott kínálatból egyedül ő képes integrálni és szükség esetén mozgósítani a heterogén jobboldali szavazóközönség döntő részét.

KJ: 2006-ban Orbán pozíciója azért ingott meg, mert nem tudta legyőzni Gyurcsányt, helyzetének megszilárdítását pedig a Gyurcsány-kormány permanens válsága tette lehetővé. Akik akkor bírálták, nem a politikáját, hanem a sikertelenséget vetették a szemére. Most már a politikájáról kell majd elszámolnia. A jobboldal integrálójának szerepét aligha őrizheti meg. A szélsőjobb előretör. A mérsékelt jobboldal elbizonytalanodóban van. A végtelenségig nem kerülhető meg a kérdés, hogy tartható-e a politika, melyet Orbán képvisel.

MN: Ha így lesz, merre mozdul el a Fidesz? Immunis még a szélsőjobboldallal szemben? Mi van akkor, ha az elmúlt másfél évtizedben addig taktikáztak a szélsőjobb szavazatokért, hogy észrevétlenül lépték át azt a határt, amin túl a szélsőjobbos törekvések fölkarolása már nem pusztán szavazatmaximalizáló trükk, hanem a politikájuk lényege?

KJ: A Fidesz törzsszavazói között biztosan lesznek olyanok, akik azért csalódnak Orbánban, mert nem váltotta be az ígéreteit. De olyanok is lesznek, akik nem a populista ígéretek meg a szélsőjobbal való kacérkodás miatt váltak Fidesz-szavazóvá, hanem mindezek ellenére. 'k úgy gondolták, hogy a populista ígérgetés, a bankár- és multiellenesség, a nacionalista retorika a választási győzelem szükséges feltételei, de a választás után józan, piacbarát, kiszámítható gazdaságpolitika és jogtisztelő államvezetés fog következni. Orbánt parafrazeálva: nem akartak jelentőséget tulajdonítani annak, amit mond, csakis arra akartak figyelni, amit csinálni fog. 'k nem azért fognak csalódni Orbánban, amit nem csinál, hanem pontosan azért, amit csinál. Kétségtelen, Orbán párton belüli teljhatalma sokáig megakadályozhatja a Fideszt abban, hogy szavazótáborának polarizálódására reagáljon. A polarizálódást azonban nem akadályozhatja meg. Nem tudjuk, hogyan fog ez a folyamat lezajlani, és a kimenetele is nagyon bizonytalan. Nem tudjuk például, mennyire mélyek az amúgy középre húzó Fidesz-szavazók baloldalellenes érzelmei, melyekre Orbán politikája épített, s mi marad eleven bennük a 2002- 2010 közötti időszakban - de különösen 2006 ősze után - kibontakozó háborús hangulatból, ha egyszer Orbánból kiábrándultak. Márpedig a magyar politika - és ennek folytán a magyar gazdaság - elhúzódó válságából a jobb- és balközép történelmi megbékélése nélkül nem lehet kilábalni. Növeli a bizonytalanságot, hogy a populista, radikális retorikára fogékony Fidesz-szavazók megtalálják a hívószavakat a Jobbik tájékán, míg a szélsőjobbal szemben immunis Fidesz-szavazóknak jelenleg nincs hova fordulniuk hívószavakért.

MN: Ez utóbbi elmondható a másik politikai térfél támogatóiról is. Jelenlegi állapotában egyik demokratikus ellenzéki párt sem képes megszólítani azokat a bizonytalanokat, akik nem ideológiai meggyőződésből szavaztak az MSZP-re, az LMP-re vagy korábban az SZDSZ-re, hanem azért, mert még mindig ezektől a pártoktól várták el leginkább a racionális politizálást.

KJ: Így van. Ma nincs olyan demokratikus párt a színen, mely világos alternatívát kínálna a Fidesz kormányzásával szemben. A Fidesztől balra álló pártok mondanak jó dolgokat is, de aztán váratlanul beszállnak az olcsó populista licitbe, mintha semmit nem tanultak volna a 2002-2010 közötti időszak keserves tapasztalataiból. Az MSZP máig nem nézett szembe azzal, hogy a demokratikus jogállam elleni "fülkeforradalmat" a jogállami intézmények hosszan tartó eróziója előzte meg, s hogy ebben neki is megvolt a szerepe. Máig nem döntötte el, hogy a gazdasági racionalitáshoz kíván-e visszakanyarodni, vagy a "jóléti rendszerváltáshoz". Joggal állítja, hogy az Orbán-kormány politikája durván szegényellenes, de nincs gondolata arról, hogyan lehetne megállítani az ország végzetes kettészakadását, ami nem Orbánnal kezdődött. Az LMP gyakran dől be a saját antikapitalista, antiglobalista retorikájának, és hajlamos az elmúlt húsz évet sommásan elutasítani, ami időnként a Fidesz és a tőle is jobbra álló erők térfelére sodorja. Ha újjá akarjuk építeni a demokratikus jogállamot, konszolidálni kívánjuk a piacgazdaságot, és helyre kívánjuk állítani a társadalmi szolidaritást, szembe kell néznünk azzal, hol és miért siklott ki a rendszerváltást követő első húsz év fejlődése. De a jelenlegi válságból csak olyan politika vezethet ki, mely a rendszerváltást nem megtagadja, hanem folytatja és beteljesíti.

MN: Ha középtávon is az LMP és az MSZP marad választási lehetőségként, valamit kezdeniük kell magukkal meg egymással. Már csak azért is, mert 2014-ben egyfordulós lesz az országgyűlési választás is, és a szintén egyfordulós helyhatósági szavazások tapasztalatai azt mutatják, hogy egy idejében létrehozott választási szövetség a siker alapvető feltétele lehet. Az egyfordulósság milyen kényszerítő erővel hat majd az ellenzéki pártokra, vagy azokra a szavazókra, akik úgy gondolják, hogy Orbán Viktornak legkésőbb 2014-ben mennie kéne?

KJ: A kétfordulós rendszerben is szükség volt kölcsönös visszaléptetésekre a második fordulóban, de addigra a pártok már megmérkőztek a listás helyekért, és az erőviszonyok helyben is tisztázódtak. Az első forduló előtti, döntő jelentőségű kampányban a később alkukat kötő pártoknak nem okvetlenül kellett szövetségesekként megjelenniük. Az egyfordulós szisztéma elkerülhetetlenné teszi az előzetes koalíciókötést, ami a kampány jellegét is megváltoztatja. Máról holnapra ebből még nem sok következik, mert a választási megállapodások ideje csak valamikor 2013 végén jön el. Csakhogy a választási koalíciók sorsa a választókon múlik: hiába egyezik meg két párt közös jelöltekben, ha híveik nem hajlandók egymás politikusaira szavazni. A választók pedig nem egyik napról a másikra alakítják ki viszonyukat az esetleges partnerhez. Nem mindegy ezért, hogyan beszél egy párt arról a másik pártról, mely két év múlva a választási szövetségese lehet. Ennél sokkal többet azonban egyelőre nemigen mondhatunk, hiszen ma még azt sem tudjuk pontosan, hogy 2013-ban milyen pártok lesznek a színen. Egyre inkább úgy fest, hogy Gyurcsány platformja kiválik az MSZP-ből, és önálló pártot alapít. Az sem teljesen biztos, hogy az LMP egyben marad. Egyik szárnya jobb felé húz, a másik bal felé. Egyelőre semmi nem utal arra, hogy zöldágra vergődnének egymással. A jövő titka az is, hogy a gazdaság szétzilálódása és a társadalmi feszültségek éleződése mekkora nyomást fog gyakorolni a Fideszre az elkövetkező két évben, és hogy e túlközpontosított gyűjtőpárt szervezete kibírja-e a nyomást. Nem zárható ki teljesen, hogy a Fidesz helyén is több párt lesz az arénában 2014-ben. És végül addig még új szerveződések is pástra léphetnek. Ki tudta 2008 őszén, hogy 2010-ben egy LMP nevű párt indulni fog a választásokon?

MN: Az SZDSZ kimúlásával a liberalizmus politikai képviseletének is vége?

KJ: Az SZDSZ halott, de a liberálisok közössége él. Még nem dolgozta föl az SZDSZ bukásának és a köztársaság válságának traumáját, de jelen van, és elég kiterjedt ahhoz, hogy egy új párt bázisát adja. Más liberálisokkal együtt én is úgy gondolom, hogy liberális pártra is szüksége van az országnak, mert ma is igaznak tartom, amit 1989-ben igaznak tartottam, hogy a magyar társadalom problémáira a liberalizmus eszmeköréből meríthetők érvényes, vállalható válaszok. Ugyanakkor azt hiszem, hogy azok a nemzedékek, melyek az SZDSZ-t létrehozták, nem játszhatnak meghatározó szerepet egy új liberális pártban; az új pártot új nemzedékeknek kell létrehozniuk. Ehhez pedig jóval a pártalakítás előtt össze kell állnia a politikai cselekvésre kész középgenerációs liberálisok kritikus tömegének, és ma még nem világos, hogy ez megtörténik-e 2014-ig. A liberalizmus azonban addig is jelentős politikai tényező marad Magyarországon; akár a következő választás kimenetelét is eldöntheti, hogy a liberálisok hová adják a szavazatukat.

MN: Baloldali publicisztikákban olvashatni, hogy a magyar társadalom voltaképpen mindig is a keménykezű, paternalista vezetést preferálta. Ez az álláspont alighanem éppen úgy a csalódottság számlájára írható, mint az, amikor 1994-ben jobboldali publicisták kárhoztatták a "birka népet" az MSZP nagy győzelméért, vagy amikor 2002-ben a "panelprolik" nyakába varrták az Orbán-kormány bukását. Az úgynevezett "nép" felelőssé tétele mindig egyszerűbb, mint számot vetni a saját hibákkal.

KJ: Ezek nagyon különböző színvonalú magyarázatok. A "birka nép" meg a "panelprolik" emlegetése primitív ócskaság. A kádárizmus továbbélő örökségére való hivatkozás nem ennyire vacak, de valljuk be, azért elég felszínes. Vannak aztán történeti és összehasonlító kutatásokra hagyatkozó magyarázatok is, melyek a magyar társadalomban uralkodó gondolkodási és magatartási minták hosszú távú változatlanságával hozzák összefüggésbe az új magyar demokrácia válságát. Szerintem elhamarkodott dolog érték- és attitűdvizsgálatok eredményeiből közvetlen politikai következtetéseket levonni. Először is, az egyes társadalmakra jellemző értékek és attitűdök nem alkotnak zárt egészet, mint egy axiomatikus elmélet. Inkább kaleidoszkópszerűen állnak össze, már csak azért is, mert sok-sok ember között oszlanak el, más és más konfigurációkban. A magyar társadalom toleranciaszintje például nem jellemezhető egyetlen mutatóval. Az abortusz és az eutanázia kérdésében kiugróan magas. A romákkal szemben - sajnálatos módon - kiugróan alacsony. Az életforma-kisebbségekkel szemben valahol a kettő között van. Nem jelenthető ki, hogy a magyar választó nem tudja befogadni a liberális demokráciát, mert eredendően intoleráns. A paternalizmussal is így áll a dolog. Tény, hogy az állam jóléti szolgáltatásairól nem szívesen mondanak le az emberek az ismeretlen kockázatú öngondoskodás kedvéért. De ebből nem következik, hogy a szabadságot ne értékelnék. Továbbá a hosszú távú gondolkodási és viselkedési minták hatnak ugyan az emberek politikai viselkedésére, de nem determinálják egyértelműen. A mindenkori politikai kínálat dönti el, hogy a kaleidoszkóp színes lapocskái milyen mozaikká rázódnak össze. Az összkép akkor válik kétségbeejtően rosszá, amikor az ország politikai zsákutcába kerül, amikor - legalábbis rövid távon - nem látszanak racionális megoldások a halmozódó problémákra.

MN: Ön szerint már ebben a helyzetben vagyunk?

KJ: 2002 óta egy ilyen politikai zsákutca felé haladunk. Talán már benne is vagyunk, de még nem olyan mélyen, hogy ne lehetne visszafarolni. A demokratikus jogállam még újjáépíthető, a piacgazdaság konszolidálható, a szolidáris társadalompolitikára új kísérlet tehető. Ha az erőfeszítés elbukna, akkor a történészek utólag megállapíthatnák, hogy 2011-ben már nem volt visszaút. De mi nem mondhatjuk ezt, nemcsak azért, mert ami az ő számukra már a múlt lesz, az a mi számunkra még a jövő titka. Hanem azért sem mondhatjuk, mert rajtunk is áll, hogy a visszaút létezik-e. Azt szokták mondani, hogy a magyar nép 1989-ben nem nyugati szabadságra vágyott, csak nyugati jólétre, és amikor kiderült, hogy ezt a szabadság nem hozza meg, akkor visszamenekült az állam szárnyai alá. Ha ilyen egyszerű volna, mi magyarázza, hogy a közvélemény már akkor elutasította az Alkotmánybíróság megregulázását vagy a médiatörvényt, amikor még nem tapasztalta meg, mibe kerül neki az orbáni gazdaságpolitika? Miért fogadta rosszul, hogy a magán-nyugdíjpénztári tagokat erővel terelik visz-sza az állami nyugdíjrendszerbe?

MN: De ezek a rossz érzések mégsem voltak mozgósító erejűek.

KJ: Igen, a tét súlyához képest kevés embert vittek az utcára. Azt szokták mondani, hogy ha az alkotmányosság, a jogállam, a szabadság érték is a választók számára, a rangsorban megelőzik az olyan értékek, mint a jólét, a munka, az anyagi biztonság. Ebben valószínűleg van igazság. Amikor azonban az emberek szembekerülnek azzal, hogy a kormány húsba vágó ügyekben veszélyezteti az érdekeiket, akkor rá lehet mutatni, hogyan függ össze anyagi biztonságuk megingása a jogbiztonság lerombolásával, a munkavállalói kiszolgáltatottság az alkotmányos jogvédelem szétverésével, a kaotikussá váló gazdasági helyzet a közjogi dúlással. Orbánt nemcsak a jobboldali radikalizmus talajáról lehet legyőzni, hanem a demokratikus jogállam és a piac törvényeit tiszteletben tartó gazdaságpolitika talajáról is. Nem áltathatjuk magunkat: nagyon sokba fog kerülni az országnak, hogy polgártársaink 53 százalékának voksai 2010-ben szabad kezet biztosítottak Orbánnak a köztársasági alkotmány szétverésére és a gazdaság szétzilálására. A rombolás tovagyűrűző hatásait nem lehet egyetlen alkotmánykiigazítással helyrehozni. Hosszú ideig fogjuk fizetni az árat az élet minden területén: a közjog, a gazdaság, a társadalom, a kultúra világában. Egyvalamit azonban nyertünk. A 2010-es "fülkeforradalomra" azért kerülhetett sor, mert a megelőző egy-másfél évtized folyamán a választók - még a jobboldali radikalizmusra nem nyitott választók is - kétlelkűvé váltak a demokrácia, a jogállam, a piacgazdaság intézményeivel szemben. A rendszerváltás hívei defenzívába kerültek, csak bonyolult magyarázatok kíséretében tudták - már amíg tudták - védeni a demokratikus jogállamot és a kapitalista piacgazdaságot. Most alapvetően változhat a helyzet. A "fülkeforradalom" rémséges kalandja után a rendszerváltás eszméi újra egyszerű, könnyen érthető hívószavakba foglalhatók. Nincs jólét szabadság nélkül. Nincs létbiztonság jogbiztonság nélkül. Nincs jogbiztonság független bíráskodás nélkül. Nincs igazságosság törvényesség nélkül. Nincs demokrácia médiaszabadság nélkül. Ilyen egyszerű.

szerző
Bundula István
publikálva
2011/39. (09. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Kis János

Legfrissebb Narancs

Lépfenejárvány
Hát marhák ezek?
Tisztogatás a külügyben
Keleti huzat
A filozófus naplói
Heidegger és a nácizmus
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...

Szüret

Végül köszönöm személyes jókívánságait, amit ezúton viszonzok anyaként, kulturális és oktatási bizottsági elnökként és Magyarország második legerősebb pártja, a Jobbik országgyűlési képviselőjeként.
Dúró Dóra levele Pozsgai Zsoltnak, Magyar Hírlap még több Szüret...