Magyar Narancs: Az ön számára a közbiztonság fogalmába beletartozik a család falain belüli nyugalom?
Morvai Krisztina: Feltétlenül. Nézi az ember a tévét, és azt látja, hogy komoly, nyakkendős emberek - mellesleg mind férfiak - arról beszélnek, hogy nő a bűnözés, terjed az erőszak, de a családon belüli erőszakot nem értik bele a közbiztonság fogalmába. Magyarországon ezalatt csak azt értik, ami ott kint, az utcán zajlik, hogy robbantgatnak...
MN: ...közben meg kiderül, hogy a horror otthon van.
MK: Igen. Kimutatható, hogy a halállal végződő bűncselekményeknek több mint a fele családon belüli erőszak következménye, tehát nem idegenek követik el egymás sérelmére.
MN: Mit mutatnak a számok? Hány nőt érint ma Magyarországon rendszeres lelki és fizikai bántalmazás?
MK: Nagyjából minden tizediket. A halállal végződő esetekből indultam ki, mert az tagadhatatlanul van, és egy százas szorzót használtam. Szinte minden héten agyonver egy nőt a házastársa. Magyarországon nincs nyilvántartás arról, hány házastárs sérelmére elkövetett súlyos testi sértés vagy más bűncselekmény történik egy évben. De ha lenne is, a szám semmit nem mondana. Az esetek jelentős részét ugyanis nem tudja meg a hatóság, mert a nő fél feljelentést tenni. És joggal fél, mert - ezt a könyvemben is kimutattam - a halálos végű bűncselekmények jelentős része akkor következik be, amikor a nő bejelenti, hogy elmegy vagy elválik.
MN: Hogyan vizsgálta az egyes eseteket?
MK: Több mint ötven mélyinterjút készítettünk a munkatársaimmal, illetve áttanulmányoztuk a bírósági aktákat. Tipikus annak az asszonynak az esete, aki feljelentette a férjét, megindult a büntetőeljárás, folyt körülbelül egy évig, de úgy, hogy a férfi szabadlábon volt, és a nő vált földönfutóvá, neki kellett az idős édesanyjával és a pici gyerekével menekülnie anyaotthonról anyaotthonra.
MN: A nők visszatérő tapasztalata a könyv szerint, hogy a hatóságok - rendőrök, bírók - közönyösek velük szemben, és őket teszik felelőssé a kialakult helyzetért.
MK: Igen, a hatóságoknál is lecsapódik az a társadalmi elképzelés, hogy mindazért, ami a családon, a házasságon belül történik, a nő a felelős. Így persze azért is, ha a férj erőszakos lesz. Ezt hallja a nő a társadalomtól és sokszor a szakemberektől is, gyámhatósági dolgozóktól, szociális munkásoktól: biztos eléggé jól főz? Biztos eléggé odafigyel a háztartásra? Biztos elég türelmes a férjével? Ezért aztán ha verik, úgy gondolja, nyilván valamit rosszul csinál.
MN: Miért az áldozatot teszik felelőssé ebben az esetben? Ha leütnek egy nyugdíjas nénit az utcán, miért nem mondja senki, hogy biztos provokatívan sétált?
MK: Két cselekménytípusnál van ez, hogy a sértettet teszik felelőssé saját áldozattá válásáért: a feleségbántalmazásnál és a nemi erőszaknál. A közös a kettőben az, hogy a társadalom úgy gondolja: megsértette a nőkkel kapcsolatos elvárásrendszert az, aki ennek a cselekménynek az áldozata.
MN: Ez nyilván duplán érvényes a házasságon belüli nemi erőszakra.
MK: Pontosan. A nemi erőszak nagy része sem úgy zajlik, ahogy sokan képzelik, hogy előugrik a bokor mögül a fekete kabátos szatír, és megtámadja az arra sétáló vadidegen nőt. Többnyire randevún történnek az ilyen cselekmények. Elmegy egy lány a diszkóba, megismerkedik egy fiúval, elmennek sétálni, a fiú megerőszakolja. Itt is azt kérdezi a társadalom: miért megy egy nő férfi nélkül a diszkóba, miért megy ki az utcára sötét éjszaka - nem felel meg a nővel kapcsolatos szerepelvárásnak. A feleségnél ugyanígy. Ha elég szerény lenne, ha tudná, hogy mikor szólaljon meg, ha tudná, hogyan ne idegesítse fel a férjét, akkor ugyebár nem bántaná.
MN: A feleségek bántalmazása minden társadalmi rétegnél előfordul?
MK: Igen. A marginalizáltabb rétegekről csak azért tudunk többet, mert ők kerülnek anyaotthonba, ők kerülnek menedékházba. A privilegizáltabb helyzetűek könnyebben meg tudják oldani, hogy esetleg lakást bérelnek, vagy albérletbe mennek. De ez természetesen nem jelenti azt, hogy az értelmiségi nőket vagy üzletemberek feleségeit ne bántalmaznák.
MN: A könyvet olvasva az az ember benyomása, hogy a körülöttünk élő férfiak többsége teljesen pszichopata. A normálisnak mondott családi élet tele van elképesztő brutalitással, a feleség éveken, évtizedeken át tartó verésével, kínzásával, miközben kifelé a keep smiling elve érvényesül. Miről szól a családon belüli, 95 százalékban férfiak által elkövetett erőszak? Egyéni agressziók ezek, vagy a társadalmi férfiszerep következményei?
MK: Egyáltalán nem egyéni sorstragédiákról és nem pszichológiai problémáról van szó. Sokan úgy próbálják magyarázni, hogy a nő olyan erőszakos férjet választ magának, mint amilyen a papája volt, vagy hogy a férj az apa mintáját követi. De ezek a pszichológiai magyarázatok nem adnak választ arra, hogy miért pont a feleségét veri. Miért nem a főnökét, mondjuk? Ezek az emberek nem betegek, nagyon is tudnak disztingválni, ha az érdekeik úgy kívánják. A társadalom elvárásainak megfelelően tudnak viselkedni: itt ügyvédekről, orvosokról, mérnökökről is beszélünk.
MN: Azt is szokták mondani, hogy ezek indulatos férfiak, akik nem képesek uralkodni az érzelmeiken.
MK: Az uralkodás itt valóban kulcsszó, de szerintem nagyon fontos megérteni, hogy ezek nem indulati jellegű cselekmények. Nem arról van szó, hogy "milyen feszültek az emberek", vagy hogy "milyen nagy a munkanélküliség". Sok házasságban előfordul, hogy valaki feszült, és lekever a másiknak egy pofont, vagy földhöz csap egy tányért, vagy elküldi a másikat melegebb égtájra - itt azonban nem erről van szó. Itt abszolút kiszámított, rendszeres dolgokról beszélünk, uralkodásról, a másik ember függőségben tartásáról.
MN: Hol fordul át egy kapcsolat ilyen agresszióba?
MK: Ezt nagyon nehéz megmondani. Az biztos, hogy a kapcsolat nem úgy kezdődik, hogy "szia, Józsi vagyok, szeretnélek feleségül venni, és pár év múlva hülyére verni". Ha a mélyinterjúk során visszapergetjük a nőkkel a kapcsolat történetét, rájövünk arra, hogy már a kapcsolat elején voltak erre utaló jelek. De a bántalmazó kapcsolat kezdeti stádiumai nagyon hasonlítanak azokra a jelekre, amelyeket igazi, klasszikus szerelemként fogunk fel: hogy birtokolni akarod a másikat, féltékeny vagy rá, minden idődet vele akarod tölteni. Egyszer csak a nő azt veszi észre, hogy fokozatosan, szépen izolálódott mindenki mástól.
MN: Ez tudatos terv a férfi részéről, hogy a nőt "maga alá" szervezi?
MK: Ezt gondolja jó kapcsolatnak és férfias magatartásnak, hogy az övé a nő. Bár a férfiak számára valószínűleg éppúgy terhesek a macho szerepelvárások.
MN: A könyve inkább a nők, az áldozatok lelkivilágával foglalkozik. A férfiakról kevesebb szó esik benne, pedig talán nem lényegtelen dolog megérteni a tettesek motivációit.
MK: Én azt hiszem, hogy a világ alapvetően a férfiakról szól, tehát megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy a nőkre koncentráljak. Pont az a baj, hogy a nők túlságosan is megértik a férfi pszichét - oda kellene eljutniuk, hogy nem értik meg, akármilyen nehéz is volt a férj gyerekkora. Szerintem egyébként ebből a könyvből a nők is meg a férfiak is megérthetik a bántalmazás mozgatórugóit. Fontos lenne, hogy a férfiak is fellépjenek a nők elleni erőszak ellen, Nyugaton erre komoly mozgalmak és támogató csoportok vannak. Meg kéne érteniük, hogy erőszak nélkül is lehetnek férfiasak.
MN: Végül is miért veri egy férj a feleségét? Máshol szerzett agressziót otthon vezet le?
MK: Azáltal érzi magát nagyobbnak és többnek, hogy más kisebb és kevesebb. Ennek hátterében állhat kóros önbizalomhiány. Lehet, hogy nehezen szembesül a férfiszereppel kapcsolatos elvárással, és kell hogy legyen mégiscsak valami hatalma. És ezt úgy szerzi meg, hogy mást megfoszt a szabadságától.
MN: Miért maradnak nők bántalmazó kapcsolatokban?
MK: Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy sokan azért maradnak a bántalmazó házastárs mellett, mert nem mernek elmenni. Egyébként nem is nekik kellene elmenekülniük, hanem a bántalmazót kellene lekapcsolni róluk. Halálfélelmük van, és nem merik megszakítani a kapcsolatot, mert tudják, hogy veszélyben van az életük. Vagy a gyerekük élete. Az csak legenda, hogy azért marad, mert annyira szerelmes a férjébe. A bántalmazott nők jelentős része nagyon szeretne megszabadulni a férjétől, de vagy nem mer elmenni, vagy nincs lehetősége. Hová menjen? Ott él egy faluban egy 40-50 éves bedolgozó, van három gyereke, akik oda járnak iskolába, ott az otthona - merre induljon? Ez azért nem olyan egyszerű.
MN: Elképzelhető, hogy sokaknál az erőszak ellenére megmarad az érzelmi szál az agresszorhoz?
MK: Van ilyen is, ez egy furcsa pszichológiai folyamat eredménye. Ezek a nők egy olyan hosszan tartó manipulációnak és agymosásnak vannak kitéve, aminek az eredményeképpen eljutnak odáig, hogy azt gondolják, ők erre jók, ennyit érnek, hogy ilyen kapcsolatban éljenek. Hogy annyira csúnyák, kövérek és rossz háziasszonyok, hogy örülniük kell, ha egy ilyen drága jó ember elviseli őket. Aki tizenöt éven át azt hallja, mennyire semmirekellő, annak nulla önbizalma marad a végére.
MN: Van egy különösen perverz része a családon belüli erőszaknak: a gyerekekkel szembeni fizikai és szexuális agresszió. Sok nő azért nem hajlandó erről tudomást venni, vagy azért bocsátja meg, mert saját magát is szeretné védeni, illetve ettől reméli a kapcsolat megmentését.
MK: Az ilyen eseteknek elég felháborító következményei is vannak. Egy férfi ütötte-verte csecsemő korú gyermekét, végül agyon is verte. Õ kapott öt évet, az ugyancsak bántalmazott nő pedig kiskorú veszélyeztetéséért kapott hármat, amiért nem csinált semmit, hogy a papa ne verhesse a gyereket. Vagy nagy nehezen, krimibe illő körülmények között összeszedi magát az anya, és elmegy a gyámhatóságra, ahol azt hallja az előadótól: biztos megvolt az apuka oka arra, hogy ezt csinálja. Vagy azt hallja a bírónőtől az anya, aki megmentette a gyerekeit az agyonveréstől, hogy menjen vissza a férjéhez, mert az mégiscsak felelősségteljesebb anyai magatartás, mint apa nélkül hagyni a gyereket. És a brutális apa megkapja a száz négyzetméteres lakás használati jogát, ők meg élhetnek a kilenc négyzetméteres anyaotthoni szobában négyesben két és fél éven át.
MN: Úgy tűnik, hogy a gyerekek elleni erőszak is a nők ellen irányul, a férj a feleségnek szeretne még fájdalmat okozni.
MK: Persze. Ott volt például az az apa, aki az anya szeme láttára késsel megölte 13 éves kislányát - ezek sokszor a szakítás után történnek, miután a nő bátran a sarkára állt, és felszámolta a bántalmazó kapcsolatot. És akkor azt mondja a férfi: most mi van, a kis madaramat elvesztettem, a kalitka kinyílt? Hát hová lett a hatalmam?
MN: A rendszerváltás óta hogyan változott a jog a családon belüli erőszakkal kapcsolatban? Mennyiben tükrözi a jog a társadalom értékrendjét?
MK: Bizonyos értelemben nagy szomorúsággal vették tudomásul a bántalmazott nők, hogy itt rendszerváltás történt - régen legalább elvitték a brutális férjet. Ennek persze semmi köze nem volt a jogállamisághoz, de most a rendőrök elkezdtek hivatkozni a liberális doktrínának egy félreértett részére, hogy ők itt nem avatkozhatnak be, hiszen a magánéletet ugye tiszteletben kell tartani. Kétségkívül szép elv, hogy az államnak nincs köze az állampolgárok hálószobájához, de ezt arra kell érteni, amíg a hálószobában közös megegyezéssel folynak a dolgok. Amikor azonban erőszak történik a hálószobában, akkor teljes félreértés a "magánélet tiszteletben tartására" hivatkozni. A hatóságok egyáltalán nem akarnak foglalkozni ezzel a témával. Valóban hiszik, hogy ez a magánszféra része.
MN: A házasságra vonatkozó társadalmi konszenzus is valahol arról szól, hogy a nő a férfi tulajdonává válik.
MK: Pár száz éve biztosan, de most azért más világ van. Az alkotmány is mást mond, a családjogi törvények, a nemzetközi szerződések is mind mást mondanak. Tavaly óta egyébként büntethető a házasságon belüli nemi erőszak.
MN: Az EU-ban hogyan büntetik a családon belüli erőszakot?
MK: Különböző európai uniós és Európa Tanács-i egyezmények, határozatok vannak, amelyek állami feladatnak tekintik a családon belüli erőszak megelőzését és kezelését. Magyarországon, amely pedig az Európa Tanács tagja, mindez még nem része a jogi gondolkodásnak, a nők elleni erőszakot magánügynek tekintik. Egy nő agyonverését sokszor meg lehet úszni két-három évvel. Verésért a bírók általában felfüggesztett szabadságvesztést szabnak ki, tehát a férfi kisétál az ajtón, és ütlegeli tovább a feleségét. Fejlett jogrendszerek legalább ismerik a távoltartási rendelkezéseket, tehát ha megver a férjem, és ezt valahogy bizonyítom, mondjuk beviszek egy látleletet, akkor a bíró 24 órán belül hoz egy határozatot, hogy a férjemnek el kell hagynia a közös lakást, azt három kilométeres körzetben nem közelítheti meg, nem zaklathat, és ha ezt megszegi, azonnal letartóztatják. Ez elég hatékony eszköz.
MN: A könyv megírásával, a női jogok vállalásával a jogászi, tanári szakmában változott a presztízse?
MK: Rosszabbodott. Sokan őszinte fájdalommal közölték velem, hogy "pedig maga egy olyan értékes kolléga volt, Krisztina". Az ő számukra ez egymondatos téma: ha a nőt verik, váljon el.
Seres László
Szilágyi Szilvia
