"Parancsolj, ha tetszik" (Zsigó Jenő, az Ando Drom együttes vezetője)

publikálva
1996/44. (10. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Október 26-án a Petőfi Csarnokban lépett fel az Ando Drom. A műsor első részében az oláh cigány hagyományhoz szorosabban kötődő dalaikat adták elő, majd a szünet után Balogh Kálmán cimbalom- és Horváth Kathy Lajos hegedűművész improvizációival a dzsessz felé mozdulva aratott kirívó sikert a zenekar. Az Ando Drom magyarul azt jelenti, hogy Úton. Állomásairól, kitérőiről, buktatóiról beszélgettünk a zenekart vezető Zsigó Jenővel.

Október 26-án a Petőfi Csarnokban lépett fel az Ando Drom. A műsor első részében az oláh cigány hagyományhoz szorosabban kötődő dalaikat adták elő, majd a szünet után Balogh Kálmán cimbalom- és Horváth Kathy Lajos hegedűművész improvizációival a dzsessz felé mozdulva aratott kirívó sikert a zenekar. Az Ando Drom magyarul azt jelenti, hogy Úton. Állomásairól, kitérőiről, buktatóiról beszélgettünk a zenekart vezető Zsigó Jenővel.

Magyar Narancs: Amikor az Ando Drom 1984-ben megalakult, mit tudtál az útról, amin azóta halad a zenekar?

Zsigó Jenő: Az indulás motivációja az volt, hogy a legkülönbözőbb helyekről érkező cigány gyerekek, fiatalok, felnőttek számára a zene kapcsán kiderülhessen, hogy mit érnek, mit tudnak magukból kihozni. Rákospalotán ennek több vonzata is volt: miközben nyilvánvalóvá kellett tenni a tehetségüket, teret kellett adni nekik, szociális és pedagógiai támogatást is adtunk ott dolgozó barátainkkal, Mester Zsuzsával, Balogh Jancsival, Lindenfeld Péterrel, Belecz Józseffel. Ez a motiváció igazából nem változott azóta sem, az Ando Drom ugyanolyan békebeli, civil dolog, mint annak idején. Amikor nemrég elkészült a Kaj Phirel o Del című lemezünk, több mint hat hónapig otthon tartottuk a felvételt: az volt a legnagyobb élmény, hogy van és meghallgatható. Ez akkor teljesen elég volt. Hat hónap után, többek figyelmeztetésére, kezdtünk gondolkodni azon, hogy meg kellene jelentetni. És akkor a támogatóink lehetővé tették, hogy ezer példányban kiadjuk a CD-t és a kazettát. Ha valahol játszunk, és valaki azt mondja, hogy szereti ezt a zenét, akkor természetes számunkra, hogy adunk neki ajándékba egy kazettát vagy egy CD-t. A második lépésnél megakadtunk. Arra nincsen energiánk, hogy szorgalmazzuk a lemez kereskedelmi forgalmazását. Jól van ez így, ilyen békebeli állapotban. Amikor gyerek voltam - és ez nem csak nálunk volt így -, a családunkban több ember számára főztek, hátha bejön még valaki. Ugyanígy van kezelve a zene is. Parancsolj belőle, ha tetszik.

MN: Alkati adottság vagy tudatos döntés, hogy nem vagytok hajlandók az "amatőr" státusból kilépni?

ZSJ: Az amatőr státusból kiléptünk, de nem léptünk bele egy általunk nem kezelhető, ránk kívülről döntést kényszerítő üzleti világba. Ennek alkati, hétköznapi okai is vannak, nagyon sok dologgal foglalkozunk a zene mellett: zenét este, a szabadidőnkben csinálunk. A tudatosság leginkább az önvédelemből adódik, van bennünk valami reflex az ismeretlennel szemben. Itt minden személyes, minden a környezetünkben történik. A mai napig is tudunk örömzenélni, nincs szerződés az Ando Drom tagjai között, egyszerűen összejárunk és próbálunk. Két éven keresztül tizenöt ember előtt játszottunk az Õsi Zenék Klubjában, ugyanabban az időben külföldön ötezres fesztiválokon léptünk fel, és soha nem az maradt meg, hogy mekkora felhajtás vagy hány néző volt, hanem egyetlen dolog: az, hogy emlékszel, ott jól játszottunk.

MN: Önvédelmet, reflexeket említettél. Miféle tapasztalatok, miféle félelmek rejlenek e mögött?

ZSJ: Azt hiszem, a kudarcok és vereségek elleni önvédelemről van szó. Ha az együttes mentalitásában teret kapna az üzleti sikerek hajszolása, az egészen biztos, hogy szétrobbantaná az együttest, mert ezek nem valósulnának, nem valósulhatnának meg. A történetünk során már legalább húsz ígéretünk volt lemezkészítésre a legkülönbözőbb helyekről, és egy sem valósult meg. Ha úgy gondoltuk volna, hogy a sikerességünk abban rejlik, hogy hány CD-t jelentetünk meg, hány példányban és mennyiért, akkor már rég nem lennénk, azt egyetlen együttes sem élte volna túl, mert egy folyamatos kudarctörténet. Ezzel szemben mi úgy teszünk, mintha ez a világ nem is létezne. Tudjuk, hogy vannak milliós példányszámot elérő sikeres előadók, de ez sors, szerencse, kiszámíthatatlanság.

MN: Nem lehet, hogy csupán azért, mert nem rendelkeztek az önmenedzselés képességeivel, egyszerűen lehúzzátok a redőnyt? Amennyire én tudom, az utóbbi hónapokban nem egy lemezajánlatot kaptatok külföldről, és nem írtátok alá egyiket sem. Mintha nem is tartanátok fontosnak.

ZSJ: Tényleg nem tartjuk fontosnak igazán, a mai napig is így van.

MN: Egy lemezzel nem lehet ugyanolyan örömet szerezni, mint egy koncerttel?

ZSJ: De igen. Talán még nagyobbat, hiszen sokszor meghallgatható. A mi koncertjeink mellbevágó, szokatlan élményt jelenthetnek, és úgy érzékeljük, hogy néhány zenénk befogadásához igenis szükség van arra, hogy háromszor-négyszer meg lehessen hallgatni előtte. A legtöbb koncertlátogató egy évben, vagy öt évben, vagy egész életében csak egyszer hall minket, és akkor csak az marad, amit a koncerten kapott. Tény, hogy lemezen hallgatni a mi zenénket, az nagyon is sokat jelentene, a zenehallgatókkal akkor lehetne találkozni igazán.

MN: Mit jelent a "mi zenénk"?

ZSJ: Zeneileg definiálhatatlan. Egy interjúban egyszer rábólintottam, hogy világzenét játszunk, aztán nagyon megbántam, mert azt sem tudom, mit jelent a világzene. Mi mindenben kételkedünk, mindent elvetünk - mintha ez lenne a mi zenénk. Elvetjük az eredeti zene skatulyáit, szakmai és szubjektív szempontból egyaránt. Abban hiszünk, hogy a cigány folkzene folyamatosan gyarapszik a szövegében és a dallamában, és hogy nekünk, színpadra lépő cigányzenészeknek szabadon kell hagynunk magunkat úgy a zenei, mint a környezeti hatások számára.

MN: Körüljárható-e ez a zene a cigányság földrajzi, szociális vagy egyéb megosztottsága szerint?

ZSJ: Cigány nyelven énekelünk, lovári dialektus szerint, de játszunk collár szövegű dalokat is. Az oláh cigányzene nehezen köthető helyhez, oláh cigányok az ország minden részében élnek. Az oláh cigányságon belül is sok nyelvjárású, különféle hagyományú csoport van. Az együttesben Szabolcs, Békés, Borsod megyeiek és budapestiek vagyunk, lovári, muzsikus, collár cigány és így tovább. Az Ando Drom nem egy hagyományőrző együttes, amely egy cigány csoport zenei hagyományait egy az egyben megpróbálná megtanulni és közvetíteni, mert azt gondoljuk, hogy bennünk másféle cigányzene él, az együttes összetétele miatt, és a kor miatt is, amelyben élünk. Azért is fogalmaztunk úgy a Petőfi Csarnok-beli koncert előtt, hogy az első részben régi autentikus zenét, a második részben új autentikus zenét játszunk. E kérdésnek köze van ahhoz, ami a közvéleményben kialakult a cigányságról, hiszen a közvélemény a cigányságot - a kellő ismeretek hiánya miatt - homogénnek tekinti. A cigányság kultúrája ezzel szemben nagyon is sokszínű; aszerint, hogy milyen korszakban érkezett Magyarországra, hogy mikor telepedett le, beszélhetünk romungro magyar cigányokról, oláh cigányokról, és ezen belül nagyon sok csoportról. Ezeknek nem ismerik a kultúráját, sokszor a cigányok sem ismerik, ami ugyancsak súlyos, de szinte természetes probléma, ami az előző, sőt a mostani korszak manipulációiból fakad. Valahogy így van bennünk ez a zene, nincs semmiféle kiterveltség, visszafelé követve lehetne csak a pályafutásunkra magyarázatokat találni vagy kényszeríteni. A mai napig teljesen spontán módon alakul a zenekar összetétele, bárki bekerülhet, bárki kikerülhet, az Ando Drom zenéje akkor is teljesen különböző a többi együttes zenéjétől. Talán éppen azért, mert felszabadítjuk magunkat a korlátok és előítéletek alól. Nehéz volt elhitetni a mostani Ando Drom tagjaival, hogy megvan bennük az a zene, amit még soha nem énekeltek ki.

MN: Mi kell ahhoz, hogy megtalálható legyen?

ZSJ: Amikor gyakorlunk, nem a dalokat játsszuk. Egy hangra, egy harmóniára éneklünk, vagy kibontunk egy ritmust, órákon keresztül. Nincs semmiféle konkrét cél, de e fölfedezéseknek köszönhetően megszülethet valami addig ismeretlen. Amikor éneklünk, az a legfontosabb, hogy ne hagyjanak el elidegenedett hangok, hogy önmagunk legyünk. Ezen az úton alakul ki az a képesség, hogy amit még ki sem gondoltunk, vagy nem tudtunk szavakba önteni, azt el tudjuk énekelni. Csak utána jövünk rá, hogy mi volt, hogy ez még nem volt soha, és akkor ezt kell valahogy összekötni a képességünkkel, tudásunkkal.

MN: A többi cigány folkzenekarhoz hogyan viszonyultok?

ZSJ: Tudjuk, hogy milyen iszonyatosan nehéz együtt maradnia vagy sikert elérnie egy ilyen együttesnek. Nincs rá piac, nehéz emellett pénzt keresni és leküzdeni az egzisztenciális gondokat. Ezért tiszteljük az együttesek erőfeszítéseit, és nagyon jó baráti kapcsolatban vagyunk. Aki huzamosabb idő óta cigány folklóregyüttesben zenél, az előtt le a kalappal. Az minden tiszteletet megérdemel, és ez így is alakult ki a cigány zenei életben.

MN: Nekem vannak ennek ellentmondó tapasztalataim. Pár évvel ezelőtt több zenekar is irigykedett a Kalyi Jag lemezkiadási monopolhelyzetére, miközben a Kalyi Jag úgy vélekedett, a zenéjét koppintják.

ZSJ: A Kalyi Jag monopolhelyzete nem a zenekaron, hanem a hanglemeztársaságon múlott. Ez volt az az idő, amikor a Politikai Bizottság állást foglalt arról, hogy létezik cigányság Magyarországon; azelőtt nem létezett, a cigányságot a szegénységgel azonosították. Sok tehetséges együttes és sok tehetséges zenész volt akkoriban, akik közül a Kalyi Jag kapott - teljes joggal - lehetőséget lemezkészítésre. Nem a Kalyi Jag védte ezt a pozíciót, nem is lett volna rá lehetősége, hanem a lemeztársaság akart egy együttessel a lehető legtöbb haszonhoz jutni. A konkurens vagy más stílusban játszó együttesek ezt veszélyeztették volna. A Kalyi Jaggal legfeljebb egyetlen (és egészen más) szempont miatt lehetett problémája a cigány együtteseknek, de ez sem a Kalyi Jaghoz, hanem a sikeréhez kötődött, mivel a többiek is ott álltak startra készen, hosszabb-rövidebb múlttal, azt gondolva, hogy nem kevesebbek sem a Kalyi Jagnál, sem másnál. Ezeket az együtteseket leginkább az viselte meg, hogy meg kellett felelniük egy olyan magas mércének, aminek nem voltak meg a feltételei. Nem alakult ki olyan piac, amely versenylehetőséget biztosított volna a tehetséges zenekarok számára: ez mérte az első csapást a magyarországi cigányfolklór-mozgalomra. A második csapást a feketepiacra dolgozó kazettagyárosok akciója jelentette. Mivel a siker mércéje az volt, hogy legyen kazetta vagy lemez, és kazettát egy idő után minden mennyiségben ki lehetett adni, ezek a kazettakirályok pár órára beterelték az együtteseket a stúdióba, és mérhetetlenül rossz színvonalú, igénytelen szövegű dalokat vettek fel, több száz ilyen van a mai napig is forgalomban. Az Ando Dromot nyolc évvel ezelőtt meghallgatta a Hungaroton zsűrije, és egyhangúan úgy döntött, hogy lemezt kell kiadni, aztán nemes egyszerűséggel megfeledkezett róla. Az első lemezünket nyugodtan eladhatták volna a világban tízmillió példányban, s hogy nem adták el, nem rajtunk múlott. A második lemezünket is mindenhol értik, amerre járunk. A mi dolgunk, úgy gondoltuk, az, hogy zenéljünk. Hihetetlen erőfeszítés van a mögött, hogy előbbre lépjünk, az önmenedzselést képtelenség lenne mellétenni.

MN: Az első lemezetekről (Chants Tziganes De Hongrie, 1992) itt semmit nem lehetett hallani; a másodikról beszélnek úgy, mintha az első lenne.

ZSJ: Az első lemez is Magyarországon készült, a Mafilm Stúdióban, Kovács György volt a hangmérnöke. Saját erőfeszítésből készült az is, néhány helyről kaptunk hozzá száz-kétszázezer forintnyi támogatást. Több alkalommal játszottunk Franciaországban, s egyszer találkoztunk egy lemeztársaság vezetőjével, aki mondta, hogy halálosan szereti az Ando Dromot, és szeretné kiadni. Franciaországban ki is adta, de a szerződésben vállalt kötelezettségeiből semmit sem tartott be, nem volt promóció, egyszerűen eltűnt a lemez. Aláíratott velünk papírokat, hogy jogdíjakat kapjunk a rádiósugárzások után, de a tolmácsunk közölte, hogy negyven évvel ezelőtt tanult meg franciául, és egy ilyen szerződést nem tud lefordítani: valójában az állt a papíron, hogy az ő tulajdonába kerül a felvétel, ezt írtuk alá, átverte az együttest rendesen. A mai napig feketén árulják a lemezt, a zenekar pedig hatvanezer forintnak megfelelő jogdíjat kapott. Ez egy iszonyatos bukás, ellopták a zenénket, megsemmisítettek egy olyan lemezt, amelyből, mondom, tízmilliót el lehetne adni a világban.

MN: Ennek a mi beszélgetésünknek igencsak szomorkás íze lett, de közben arra is gondoltam, hogy október harmincadikán a ki tudja, hányadik európai turnéjára indul a zenekar, olyan állomásokkal, mint az amszterdami Paradiso, ahol nem olyan régen a Rolling Stones készített lemezt.

ZSJ: Nem is tudtam, hogy Amszterdamba is megyünk.

MN: Ez most már nem lep meg; de az ilyen kettősséget miként élitek meg?

ZSJ: A tény az, amiről eddig beszéltünk. Játszottunk a nyáron Rudolstadtban és más nemzetközi fesztiválon is. Százszámra kértek tőlünk autogramot, elterjedt rólunk, hogy nem értik az emberek, amit mondunk, de ahogyan mondjuk, az olyan hatással van rájuk, hogy sírniuk kell. Ezek olyan dolgok, mint az álmok. Megéljük, nagyon szeretjük, nagyon szeretnek minket, aztán hazajövünk, és itt ugyanaz van. Megyünk próbára, és szinte kezdjük elölről. Komolyan. Hát ennyi. Kicsit tudathasadásos helyzet, ez az igazság.

Marton László Távolodó

publikálva
1996/44. (10. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra